És nem tudom, hogy a téli-, esetleg öszi fáradtság jele, de folyton röhögök és még csak azt sem tudom, hogy minn. Azaz csak nehezen meghatározható. Valami hülyeség születik ilyenkor sötét agyamban, és egyedül, egy sarokban meghúzodva röhögök orrvérzésig. Ekkor jönnek a komoly pofák: most meg mit nevetsz? mi olyan nevetséges? most rajtam röhögsz ennyire? De hasgörccsel, könnyezö szemekkel aligha tudom elmagyarázni. Föleg ha még én sem igazán értem.. Kicsit fura. Fura vagyok most magamnak. De olyan jó. 🙂

Reggel kinéztem az ablakon és a következö látvány fogadott: kicsi mocskos cigánypurdik ugrálnak ki a kukából, pórázzal a kezükben, végén fekete fajkutyákkal, és ütik-rúgják a kutyákat ha kell, ha nem. Ekkor azt kívántam bárcsak az ök nyakukon lenne az a póráznak nevezett zsinór, és én rugdoshatnám öket. Nem sokat, csak amig mozognak. Hamarosan felbukkant egy barna kutya, mint uj célpont. Azt kergették az udvaron körbe, szerencsére sikertelenül. Miért nem tartunk itthon géppuskát ?

Délután voltam olyan bátor hogy kimenjek az utcára. Tudniillik szöges bakancs szükségeltetik, hogy az ember hanyat ne vágja magát. No de nem lett semmi, csupán jól megvert az esö..

Utána meg halálra untam magam, unatkoztam, unatkoztam, jógáztam. Aztán gondoltam hogy ezt a szörnyen zsúfolt napot megpecsételem egy blogirkafirkával.

Álmomban régész voltam és paleontológus, és valami ösi leletekre bukkantam. Léteznek még szép álmok. Kár hogy foszlányokban maradt meg.

Néha azok a dolgok sülnek el a legjobban, amelyekröl azt gondoljuk rémes lesz, és forditva: amit nagyon várunk, mert jónak és szépnek igérkezik tépdesi meg nagyon csúnyán lelkünket..

Nagyon aktiv a fanáziám. Észrevettem, hogy vannak személyek akiket teljesen más korszakba tudok elképzelni. Söt, mindenkit beletudok képzelni a múltba, vagy esetleg a jövöbe. Minap egy fiatal hölgy arca mintha visszaröpített volna a 19. századi Bécsbe. Noha farmer volt rajta és sportcipö, úgy gondolom tökéletesen állna rajta a földig érö, loknis, tiritarka ruha, persze füzövel, nagy konty a fején, és bájosan hajlongó legyezö a kezében. Olyan Sziszis volt.
És felmerült bennem a kérdés: vajon én, hová illenék be? Hirtelen magam elött láttam a sötét középkor sötét embereit, ahogy épp lázadást szerveznek, rongyosan, éjjel, fáklyákkal, vasvillával. Még a Hold se látszik. És ott láttam köztük magamat, dühösen, vérben forgó szemekkel.
Fantasy, fantasy…

Érdekes játék 🙂

 

 

Álmatlan éjszakákon, amikor csak bámultam a csillagokat, hozzámbujt és selymes hangon azt kérdezte: mi a baj? miért aggódsz? Semmi, semmi – mondtam. Hazudtam. Ilyenkor arra gondoltam, hogy mi lesz, ha már nem lesz mellettem.. Nem láncolhatom magamhoz, mint egy tárgyat. Szabad, és azt tesz amit akar. Nem akartam bevallani magamnak, de valahol mélyen mindig is éreztem, hogy egy nap elhagy.

Ma, megtörtént. Szó nelkül ment el, még csak el sem köszönt..

Nem tudom, mit tegyek, úgy érzem valami meghalt bennem, üres vagyok… De valahol mélyen még mindig remélem, hogy visszajön, söt, érzem, hogy visszajön. Már csak a kaja miatt is.. Vagy mert macska, és csak tüzel.

 

és megtörtént. nem volt hiszti, ami felettébb furcsa. söt nagyon együttérzö volt, ö is pont ugy képzelte ahogy mi. najó, nem épp. szeretem mert néha olyan optimista. új anyagot kaptunk, és 40 órát hogy elkészüljön a tudományos dolgozat. ájm sszó hepi…