Gyergyó az elkövetkező 9 hónapra búcsút inthet a nyárnak. Én pedig – talán a tenger hatására – azt mondom az ősznek: már vártalak.

 

mit nekem a négy emelet? úgyis talpra esek 🙂

– cathwoman –

Hazaértem. 52 fokos tengerparti melegbôl visszazuhanni a ködös, esôs, hegyi kisvárosba valami istenien üdítô érzés. Komolyan, örvendek ennek a nyárvégi szürkeségnek, ami itthon fogadott. Nem annyira a mandulagyulladásnak, hát-, derék-, torok- és fejfájásoknak amiket hoztam magammal, de furamód ezek most nem hatnak ki a lelkiekre, mert belül nagyon jól vagyok, és boldog is.

Szabadság* miatt zárva.

*dél-kelet, tengerpart, tenger, part, tenger, part, tenger, part, napozás, és vigyorgás, vigyorgás, vigyorgás.

Valamikor még úgy volt, hogy a macska fárasztott engem. Most úgy van, hogy én fárasztom a macskát. Valósággal szenved, ha éjfél után kedvem támad filmet tenni a dévédébe. Vagy, hogy ide írjak. Ekkortájt már zavarja a fény és hang, gondolom. Járkál fel-alá, simul, hív lefeküdni, ráfekszik a karomra. Játssza az áldozatot nekem. De nem tudja például, hogy ahol nappal utóléri az álom, ott akkor nem szoktunk porszívózni. És ilyen apróságok.

 

Emlékszem, valamikor óvodás koromban, vagy még azelőtt, játszodtunk a szomszéd kisfiúval, és egyszercsak megkérdeztem:
– Te mikor születtél?
– Nemtóm. Te?
– Én sem. Gyere kérdezzük meg.
Akkor megtudtam, és még arra is emlékszem, hogy nagyon szimpatikus volt a dátum. Aztán ez lett az egyetlen a 365-ből, amit úgy igazán vártam. S noha már kevesebb lelkesedéssel, de azért mindig várom, és örvendek, hogy eddig minden évben eljött ez a mai pirosbetüs nap, tudvalevőleg pont ma tizenkilenc éve, hogy tarkítom az emberi fajt.

С днем рождения !

 

gyengébbek kedvéért: S dniom roždenija.

ennél is gyengébbek kedvéért: Wszystkiego najlepszego z okazji urodzin.

a leggyengébbek kedvéért: Hyvää syntymäpäivää.

a legesleggyengébbek kedvéért: Feliz cumpleaños.

a retardáltak kedvéért: Všetko najlepšie k narodeninám.

a már nagyon hülyék kedvéért: La multi ani.

azok kedvéért, akik szerint én vagyok a nagyon hülye: Boldog szülinapot.

az én kedvemért: Hepi börzdéj.

Confessiones, avagy Kata vallomásai arról, hogy miért ír blogot.


Napokban támadás ért, miszerint ezen webnapló az én beteges exhibicionizmusom szüleménye, egy hely, ahol megmutathatom, hogy én is vagyok valaki, mert a mindennapjaimban ez nem nagyon akar összejönni. Nem áll szándékomban kézzel-lábbal ellenkezni, mert ez is egy vélemény amit tisztelek, és részben talán még igazat is adok.
De előtte tisztáznék egysmást.
Egy olyan blogra akadtam valamikor tavaly ősszel, amiről merem állítani, hogy egyszer még bőrkötésben és aranyozott betűkkel viszontláthatjuk a boltokban, kis szerencsével cd-n és kazettán is. Annak hatására elsősorban az alkotásvágy hajtott, és írtó jó érzéssel töltött el, ha szavakkal pontosan visszatudtam adni, ami belül volt.
Ritkán, de megtörtént.
Aztán, ha naplót, vagy annak valamelyik ágazatát műveli az ember, gyakrabban találkozik önmagával, mint gondolná. Így akarva-akaratlanul, lassan az én írásaim is önmegismerő jellegűek lettek, és nemegyszer megtörtént, hogy írás közben jöttem rá valamire magammal kapcsolatban, és visszaolvasva értettem meg csak igazán, hogy tulajdonképpen mit is írtam. Ilyen szempontból is hasznos lehet egy napló.
Csakhogy ez nem pont az, legalábbis az én szótáramban a "blog" nem szinonimája a hagyományos értelemben vett "napló"-nak. De úgy tűnik sokan küzdenek fogalomzavarral, és ezeknek az embereknek szúrja a szemét, hogy személyiségem morzsáit szívesebben szórom a világhálón, mintsem hogy lakat alatt tartanám. Ez általában a "de mindezt miért kell közszemlére tenni?" kérdésben nyilvánul meg, amit már ugyancsak nem egyszer szegeztek hozzám. nekem.
Nos ez az, amiben a blog leginkább különbözik a naplótól, és amiért a kettő között nem lehet és nem is szabad párhuzamot vonni. Előbbi egyszerre szól mindenkihez és senkihez, utóbbit csak a tulajdonos tudja elolvasni. Számomra a tudat, hogy az a két-három ismerős/jóbarát/hozzám közel álló személy, akiknek megadtam a címet, olvasnak, jó motiváció arra, hogy mindig kicsit jobban, szebben. De ami még ennél is lényegesebb, azáltal, hogy más is olvasta, egy idő után én is elkezdtem értékelni a gondolataimat. Míg a csakúgy magamnak leírt dolgok valamilyen okból kifolyólag mindig rögtön széttépődnek.
A manapság oly divatos valóságshow-kat inkább nevezném exhibicionizmusnak. Én magamutogatásból sosem voltam jó, itt sem ez a célom, de ám legyen: talán ez is egy formája annak. Viszont amíg másnak nem ártok vele, nekem örömet okoz és kis szerencsével még az önbizalmamat is jó irányba mozdítja, addig nem bánom hogy blogot írok.

Arrúl, hogy minden csak beállítottság kérdése.


Ha pozitívan viszonyulnék az élet dolgaihoz, most azt mondanám, dejó nekem, a táltos végtagjaim mindig előre tudatják velem, ha időváltozás elé nézünk. De negatív agyam mindezt úgy könyveli el csupán, mint eső előtti iszonyú térdfájások.

Nem lehet könnyű az aranymosó élete sem. Megtalálni a kincsvadászatra legmegfelelőbb helyszínt, heteket, sőt néha hónapokat tölteni a folyóparton, naphosszat egy edényt rázni és figyelni, hogy a kavics és homok közt mikor csillan fel végre egy aranyrög. Ha nem talál semmit az aranyász, szedi a cókmókját és szó nélkül továbbáll. De ha mégis megtalálja a kincsét, amit évezredek óta csak neki hömpölyget a folyó, kicsit úgy érezheti, nem élt hiába.
Így térdelek én is a folyóparton közel tizenkilenc éve, és már-már megszállottan markolom a fövényt és keresek. És szeretem amikor letisztul egy érzés. Amikor megszabadulok a hordaléktól és marad a csillogó, színtiszta arany.

 

A gondolat, miszerint én sosem fogom a blogomat arra használni, hogy rajta keresztül üzengessek egyes olvasóimnak, már a kezdet kezdetén megszületett bennem.
Mint ahogy az is, hogy webnaplóm sosem süllyed a rejtett és kevésbé rejtett célzások fórumának szintjére, amelyeket hirtelen felindulásból, esetleg más okokból valamely olvasóm ellen követnék el.
Most mégis nagyon arra gondolok, hogy jó lenne odamondani.
De tekintettel arra, hogy durvákat írnék, amit már holnap minden bizonnyal szar lenne visszaolvasni, nem írom..
Vagy tekintettel arra a Katára, aki talán 10 év múlva kiváncsi lesz a 2006 augusztus kilencedikei önmagára (és másokra?), inkább nem írom.. És remélem sohasem.

 

Amúgy jól vagyok:)