Ausztria télen jó. Igaz, a fû valamivel zöldebb, mint nyáron, imitt-amott a virágok is nyílnak, de hát mi sem sízni jöttünk. Most mégis olyan csendes, nyugodt, meghitt. Vagy csak mert most ezt akarom látni, látom ezt.(<- megártott a német nyelvtan?)
Most olyan pont jó, hogy az ember kicsit magába nézzen, leltározzon, évvégi lélek-statisztikáját elkészítse, és összegezzen. A hangulat- és lelkesedésjelzõ kicsi vörös vonalam januártól szeptemberig növekvõ, majd a szeptember – december intervallumon szigorúan monoton csökkenõ és egészen a béka s**ge alatt landoló színvonalat mutat. Mindent összeadva, szorozva és elosztva pedig végeredményként kijött, hogy lelkiismeretfurdalásom van. Sikereket könyvelhetek el, minden az én elképzelésem szerint alakult, és mégsem jó. Mintha egy dzsungelben valaki, mindig két lépéssel elõttem az ösvényt vágná nekem, és csak annyi lenne a dolgom, hogy végigsétáljak rajta, de én erre sem vagyok képes. Mindegyre megállok, hátranézek, habozok, hogiy talán nem jó irányt vettünk. És közben az egyetlen dolgo ami lelkedsedéssel tölt el, hogy írhatom az útinaplóm.
Egészséget, helyes útra rátalálást, és lelkes hozzáállást 2007-re!


még az ókorban, tesóm ölében és az új, távirányíthatós kutyámmal. imádtam.


De szép is volt, amikor a Karácsony még egy nagy, csillogó fát jelentett, angyaljárást és meglepetéseket, s hogy finomságokat eszünk és már alig várjuk a szilvesztert…
Felhőtlen gyerekkor 🙂
Azt hiszem az egész ott kezdődött, hogy a szaloncukor már nem fogyott úgy a fáról, mint szokott. Mindig így kezdődik. Egyszercsak azon kapod magad, hogy már nem mászol be a fa alá, mert ott hátul látsz még egy kibontatlan pirosat. Az első szaloncukor, amit már nem azért veszel le a fáról, mert piros, avagy sárga, hanem mert egyszerűen az van közelebb, jelzi, hogy felnőttél. És ez nem baj, mit sem veszít értékéből az ünnep, sőt. Csupán más színben látod.
Nálam egy ideje a Karácsony, és annak hangulata nem föltétlenül korlátozódik decemberre. Télen vagy nyáron, de valahányszor együtt látom a családomat, a lelkemben Karácsony van. És nem tudom, miben lehetne ennél jobban megragadni a legszebb ünnep lényegét.

Egy ismerős illat, egy rég hallott dallam, lehunyt szemhéjjam mögött archív felvételek. Néha meg is síratom. Kapaszkodnék, de valami egyenként fejtegeti le ujjaimat és visszazuhanok a semmibe.
Előzetesek lehetséges világokról, de a kezem megremeg ha aláírásomat kérik.
Toporgás egyedül egy váróteremben, mert nem tudod mi vár rád odabent.
Vannak pillanatok amikor nem ártana egy nagy pofon, csak úgy, motiváció gyanánt.

időről időre rájövök, hogy a tervek tartanak életben. elképzelni, ezerszer átgondolni, lázban égni, és beteljesíteni. akár ezek a címszavak is jelölhetnék nálam azt, ami másnak január és február.. és időről időre rá kell jönnöm, hogy ezek nélkül elveszett ember vagyok.
már ősz óta dédelgetett tervem egy szökés. megszökni, mint a rab, aki éveken keresztül ássa az egérutat, míg egy reggelen úgy ébred: ma van a nagy nap. most vagy soha. s mivel a most nekem sokkal jobban tetszik, mindent szépen elrendeztem és megszöktem. megkívántam valamit az élet különleges falatai asztalról, és volt képem elvenni azt. valakinek melegbarna szemeibe nézni, aki a szívemet megnyugtatja.
s ha az élet értelméről kérdeznek, azt mondom, az ilyen szökések, és az ilyen lopások, amikor kicsit meghajlok a szívem kívánsága előtt, és hagyom, hogy ő vegye kezébe életem irányítását. ezek a pillanatok raknak össze engem, ezek okoznak határtalan boldogságot,
engem ezek röpítenek fel.

kezdett az agyamra menni ez a sok ittlét.. a sok ember.. s hogy elvesztem az egyensúlyomat amikor ömlenek szembe velem az utcán..

I begin to see daylight

Az elmúlt egy hétben több taknyom elfolyt, mint az elmúlt két évben összesen. Utálok idegenben beteg lenni, fõleg mert nincs aki elkészítse nekem a citromos teát, fokhagymás pirítóssal. Legszívesebben átugornám már ezt a "Legyünk önállóak" fejezetet.
Már nem vagyok biztos benne, hogy amit naponta átélek, normális jelenség egy elsõéves egyetemista életében. Néha már beteges lelkesedésemet, világmegváltó terveimet, minden létezõ optimizmusommal együtt a "zseb szart nem érek" gondolat rabolja el pillanatok alatt, majd pedig a lelkiismeretem vág kettõt a hátamra azzal a felismeréssel, hogy igazából záporozik rám az áldás, és én, hálátlan dög, minek nyavajgok mégis??
Jóformán még azt sem tudom, mi az az egyetem, de már tudom, hogy milyen amikor valaki miattam hagyja ott. Megtudtam azt is, hogy az emberi lélekben a szomorúságot hogy váltja fel a mérhetetlen harag, az pedig hogyan változik szép lassan közönnyé. Nem volt egy kellemes folyamat, és nem volt egy kellemes két hónap. De kilábaltam, és megyek tovább…

..mert az összes zsebkendõ eldobható a könnyeimmel,
és még minden távolság  elérhetõ az életemmel..