izületeim továbbra sem szünnek meg tudatni velem, hogy szar idõ jön, s öltözzek fel jobban, vagy ha erre képtelen vagyok, legalább ne menjek ki a házból.  mérgüket egy ideje egy pontba fokuszálják éspedig olyan hevesen, hogy kétpercenként lerogyok a földre és ordítok miközben próbálok lelket önteni a jobb lábszáramba, s megmagyarázni neki hogy nem olyan szar az élet amilyennek látszik. nem mintha én elhinném amit mondok, de amikor valaki mást kell valamirõl meggyõzni, kicsit mintha mi is aláírjuk.
szarul vagyok. ez a város magamba fordít és idõrõl-idõre eléri, hogy megtapasztaljam korlátaimat. ma például utálok mindenkit, aki nem olyan, mint én. szomorú vagyok, nagyon.

régebb szerettem hosszasan elfilozofálni esti ima apropóján, de ez mostanra leredukálódott és leegyszerüsödött, tömörebb és velõsebb mint akkor. csak ennyi:

ó Uram, adj nyugalmat.

ámen.

megyek, stresszem van.
szia.

it´s ´bout you and sun.

most kicsit olyan, mint amikor kezd körmödre égni a gyertya.
micsoda jó ötlet… micsoda fényes tett
. …
így visszagondolva én sosem voltam az a fajta, aki fél az olvadó gyertyáktól. sokszor direkt belenyúlok, hogy érezzem, ahogy megszilárdul a viasz a kezemen és felveszi az ujjbegyeim formáját. aztán visszaolvasztom és valami újat csinálok belõle, és élvezem hogy sosem lesz már olyan amilyen azelõtt volt.
az én lelkem is így olvad el és szilárdul vissza idõnként, mindig más alakot öltve. csakhogy nem vagyok viaszból és emlékszem a tegnapi formámra. és a tegnapelõttire is. és nem élvezem. de a Mártogató biztosan nagyon jól szórakozik.

föld hívja nesst.

ragaszkodom
és
szeretek
tovább nem növeszt
semmi
engem
meg nem békít
és
nem uszít más
a világ s a magam
bűne
ellen

gyantád vagyok
körülölellek
önmagamba
átemellek
mint
a megdermedt kőben
az
időben
ragadt
ős-bogarat
őrzi a ragyogó
jáspis vagy
smaragd

lelkileg alultáplált lettem.
olyan… semmilyen.
és már semmi egyebet nem tudok elmondani.
kikapcsolhatod.

Nincs is annál csúfabb, mint mikor viszonzást várunk érzelmeinkért. Visszataszító. Gyûlölöm magam ilyenkor. Olyan ez, mint valami veleszületett betegség, amivel az ember egy életen át küzd. Szeretném már kinõni, levedleni, elhullatni, lemosni magamról. És szeretnék egy szemellenzõt is, mint a lovaknak, hogy csak elõre lássak.
Ennyi szükségeltetne most ahhoz, hogy ne menjen el teljesen az eszem.

Nincs is annál jobb, mint mikor az emberlánya már majdnem maga alatt van, és érkezik egy sms, hogy segíts tisztán látni. nem az az érzés, hogy lám, más is szarul van, hanem sokkal inkább, hogy lám, erre az oldalamra is lehet valakinek szüksége. vagy, hogy egyáltalán. még akkor is, ha nem komolyan írtad, te hegyi lány :-)))

Szép az idõ. Szép az élet.
Vizsgákra pediglen nem gondolunk.

Vizsga elõtti stresszfaktort enyhítendõ, ma megkérdeztem a lányokat, mit csinálnának ha megtudnák, hogy 3 hónap múlva meghalnak. Ezúttal nem kergettek el, lehet kezdenek megszokni. Abban megegyeztünk, hogy egyikünk sem járna tovább egyetemre, kolozsvárról is elmennénk. Én Haza. Aztán valószínûleg az önsajnálat, a szomorúság és a félelem úgy eluralkodna rajtam, hogy egy hónapig nem kelnék fel az ágyból. Majd, feltéve ha nem öngyilkolnám meg magam idõnap elõtt , bankot vennék fel és két hónapig csak utaznék. A piramisokhoz, a nagy falhoz, japánba és a machu picchura, dél-afrikába és alaszkába, indiába és las vegasba. Végül mindenkivel elintézném a dolgaimat, bocsánatot kérnék akitõl kell, akinek addig nem mertem, elmondanám, hogy mennyire szeretem, s ezzel így véget is érne, azt hiszem. Emlékszem még 10 éves sem voltam, amikor a tesóm egyik viccén szó szerint a földön fetrengtem a röhögéstõl, na akkor kattant be elõször, hogy ez lehetne a legszebb halál, röhögés közben. Ahhh, de az ilyensmit biztos ki kell érdemelni……

Azért mégiscsak jó ez a vizsgaidõszak. Egy hét alatt visszafogytam régi kedvenc farmerembe. Amúgy meg fos az egész, mert nem tudom mi történik velem, egy hete minden reggel 6 és 7 között megébredek arra, hogy nagyon fázok és gyomoridegem van. Ülök az asztalnál, szemeim esnek ki az éhségõl, a kaja kitéve, és nem tudok hozzányúlni. Nem megy le a torkomon.
Mára ennyi, Béke veletek!

akkor álljon itt 5 dolog rólam is, csakúgy..

1. Igaz rám a mondás, miszerint "olyan csúf, hogy amikor született az orvos hamarabb felsírt.." Tudniillik két héttel a terminus után sem adtam semmilyen jelét annak, hogy szeretnék a világra jönni (Hm..!) Gyógyszerekkel sikerült valahogy elõcsalogatni, ám kiderült, hogy közben megkóstoltam a magzatvizet, ami szerencsésen a tüdõmre ment és ami szerencsésen meg is fertõzte azt. Így történt, hogy halványzölden jöttem a világra, s elsõ otthonom egy inkubátor volt. Az orvosok már lemondtak rólam, szüleim még nem, amikor -mint a filmekben, gondolom- megmozdult a kisujjam.

2. Ezek után már szépen kezdtem fejlõdni. Magas növésem miatt elsõszámú Frequently Asked Question az életemben a Te háány centi vaaagy?, és hogy Milyen fent a levegõõ?? Utóbbira régebb azt mondtam, Nõjjéé meg s megtudod, most már csak simán elküldöm a kedves érdeklõdõt a kedves anyjába..

3. Ha megkérdezed milyen a hallásom, azt mondom jó. Ha megkérdezed milyen a vallásom, azt modnom nem tudom. Római katolikusnak kereszteltek, de amikor elsõ hittanóra után bõgve mentem haza, hogy többé nem akarom, hogy a papbácsi a pokolsarokba állítson, szüleim úgy gondolták, jobb lesz a gyerek lelkivilágának, ha ezentúl a református istentiszteleteket látogatja. Így is lett, nyolcadikban konfirmáltam (nálunk akkor szokás:P), és azóta is, többé-kevésbé református templomokban keresem a lelki megnyugvást. Világképem azonban túl összetett ahhoz, hogy bármelyik vallásba is belehessen sorolni. A katolikus templom pompája megérint, ott szentséget érzek. A református templom egyszerûsége igaz hittel és bizonyossággal tölt el, onnan mindig megtisztulva jövök ki. Ha viszont a buddháimra nézek hiszem a karmát, hogy volt elõzõ életem, hogy talán lesz következõ is, és hogy egyszer elérem a tökéletességet.

4. Valamelyik középkori életembõl örökölhettem az enyhe mazochizmusomat. Ha bûntudat gyötör, ami nem ritka, öklömbe harapok, de úgy, hogy bekékül, esetenként megvágom, de az nem fáj annyira.

5. Amúgy pedig úgyis tudom, hogy egy skizofrén madár vagyok borneón, aki most kolozsvári egyetemistának képzeli magát, s hogy most aztán úgy, de úgy megalapozza az életét…., de tulajdonképpen csak rokonlelkeket keres akikkel megoszthatja néhány beteges gondolatát, és akikhez ragaszkodhat, nagyon-nagyon.

következõ szerencsés: a szerendipity 🙂