az angyalhozta laptopnak és internetnek köszönhetően mostmár akár hazafele a vonaton is blogolhatok, ha van zappos térerő 🙂 ÉS ugyancsak ennek köszönhetően igencsak háttérbe szorult a ma mit eszünk kérdés.

kolozsváron rendszerint úgy lebeg előttem az otthon, mint valami szent hely ahol megtisztulhatok, megújulhatok, meglehet azért, mert rendszerint úgy érek haza mint a szennyes a táskám alján, mocskosan, gyűrötten, megviselten. Itthon aztán… de mit itthon.. már amikor beér a vonat a megyébe és kihajolok az ablakon és megcsap a Maros dere érzem, hogy gyógyulok. Orvosság a lelkemnek, mondhatom. Itthon aztán kimosnak, megszárítanak, kivasalnak, hogy tisztán és megújult erővel ülhessek fel a vonatra..
Negyvenöt percen belül indulok. Mit mondhatnék.. mindent a nemes cél érdekében.. vagy mittudomén… szar.
Szia.


ma még a gondolataim is belém fagytak, ahogy kiléptem a lépcsőházból. negyedikről szokás szerint leviharzok, lépcsőházajtót mindig jól hátravágom, hogy legyen időm elhaladni a földszinten lakók ablaka előtt, mielőtt az irtózatos vasajtó-csattanás felrázná őket a délutáni sziesztából, a balrakanyart a város felé pedig olyan győztesen veszem be, hogy még lassított felvételként is megállná a helyét egy akciófilm utolsó 5 percében, miközben a we are the champions szól a háttérben, akár.
mai megjelenésem azonban kevésbé volt színpadias. első levegővételnél nagyanyám boroshordói jutottak eszembe, amiket kénnel szokott fertőtleníteni. milyen szépen füstöl, szagoljunk csak bele.
aztán, hogy félórán keresztül ütik a hátamat mert fulladok meg. valahogy így hatott az első szussz. utána pedig már nem is tudom mi járt a fejemben. az, hogy miért kellett így feltörni az utakat.. már ropog a térdem és a hidegtől hamarosan megfog fájdulni az agyam is.. de legalább megfagyott a sár.. szeretem a városom minden egyes sáros négyzetméterét és azokat akik megszerettették velem, ..és, hogy tulajdonképpen jól vagyok, mert egyre több bennem a de nekem akkor is megérte élmény.

Jézus amikor egy szóban foglalta össze, mankót adott, hogy legyen ami megtámasszon, hogy legyen amivel járj.
Képzeld, hogy egy nap eltörik valaki alatt, és te adnád a tiedet helyette, vígasztalnád, emelgetnéd, ráncigálnád, de hiába. Nem tud felkelni már.
Ér-e már valamit is neked a mankód? Nem dobnád-e el magadtól, mérgesen és kiábrándultan, mert képtelen volt segíteni, és roskadnál a földre te is?



azt hiszem eljön a nap, amikor bruce willis mellett is meghalnak az emberek, és már semmi nem lesz olyan egyértelmű, mint volt.

 

Szeretem a csendet. Mindig üzen, rólam, rólad, világról. Éjszaka szoktunk találkozni, teraszon, holdfénynél, kutyaugatásnál. Néha egy-egy részeg is beletántorog a képbe, ilyenkor csak mosolyog…
Őt is ismeri. Tulajdonképpen mindenkit, még téged is. A csend egy tudós.


Csak tudnám, kit, mit akarok elpusztítani, legyőzni, esetleg birtokolni, amikor jön, hogy megtörjem a jóságos csendet. Amikor jön, hogy sikoltsak az éjszakába, hogy beleremegjen az egész negyed. Talán hasonló ez ahhoz, mint amit magaslatokon és a nagykés közelében érzek. Hogy ugornék vagy érvágnék.
Asszem egyik legnagyobb baj velem, hogy a végletek embere vagyok. Ez a tulajdonság aztán nem restell megmutatkozni szinte semmilyen téren. (múltkor még a széchenyi-téren is, borzasztó) Na de nem poén, blogomat nézegetve néha elmerengek, mit is gondolhat rólam egy idegen, aki randomszerűen kattintgat blogcímekre, oszt egyszercsak ide téved. Egyik bejegyzésemet mintha a felhők közül postoltam volna (jóna, túlzok, az RDS még nem jutott fel odáig), másikban mintha haldokolnék. Ha nem ismerném magamat, azt gondolnám, hogy ez a valaki itt vagy hantázik, vagy nagyonbeteg, merthogy nem lehet naponta száznyolcvan°-okat venni (ha így gondolod csúnya vagy, nem is írok naponta blogot).
De ez csak a blog. Mindennapjaimban is tetten érhető ez a végletesség, de erről már csak a beavatottak tudnak (s szenvednek is miatta rendesen, mwhaha ]>-)). Ott van például a tudásszomj. Egy hétig úgy érzem nem akarok tudni semmit a világról, mert minnél többet tudok annál szomorúbb vagyok (ezt ötödikben fogalmaztam meg szüleimnek, mire annyit mondtak: "nebutáskodj."). Utána pedig rámtör egy 24 órás kutatási láz, amikor egyszerre fogok neki négy regénynek (mer hirtelen mindegyik érdekel), megmég meg akarom fejteni a világ összes titkát és nem ártana tudni valamit az aztékok temetkezési szokásairól, és hogy kik lakták az Istenek városát Teotichuánt, érdekel hogy melyik madagaszkári bennszülött törzs tiszteli Benyovszki Móricot még mindig királyként, tudni kellene hogy hányban lett Sri Lanka holland gyarmat és hogy napjainkban mennyire férnek meg egymás mellett hinduizmus és buddhizmus Bali szigetén, közben pedig megakarok tanulni oroszul és tudni szeretném kik a legesélyesebbek jövő vasárnap az Oscarra. Na valami ilyensmi tört rám ma, mert egyszerre volt megnyitva az adevarul.ro, a transindex.ro és a bbc.com, közben pedig megtudtam hogy amit évek óta úgy mutogatnak moszkvai múzeumban mint Raszputyin nemiszerve az tulajdonképpen tengeri uborka (mekkora kibaxhhhxás), hogy a legenda, miszerint Nagy Katalin cárnő egy lóval való közösülés közben vesztette életét nem is igaz, mert a wc-n ülve halt meg, hogy jelenleg a világ legmagasabb nőszemélye egy kínai, éspedig 7,5 láb magas (én 5,9 vagyok s rám felnéznek azér..:-)) Ilyenkor szinte midnig levevődik polcról a Nagy valláskalauz (nagyon szeretem könyv), hinduizmusra nyílt ki, megtudtam hogy egy hindu szerzetes napi programja nem valami érdekfeszitő, ráadásul kötelező nekik hajnali 3:30kor kelni, valamint megtudtam, hogy az első krisnások tulajdonképpen az amerikai hippik voltak. Szóval csomó életbevágóan fontos információt vagyok képes egy ilyen nap alatt fejembe gyömöszölni, igen..
A tetőpont pedig: rátaláltam erre a bejelentésre, és eszembe jutott, hogy nyáron készítettem pár jó tábortüzes fotót, meg hát most is fotózhatok gyertyát, vagy mittudomén mit, egy próbát megér.. így telt fényképezéssel a délutánom másik fele. Csakhogy hamarosan másik, sokáig elveszettnek hitt tulajdonságom bújt elő (sokszor télleg úgy eltűnik, főleg mikor szükség volna rá..), és egyszercsak magamat kezdtem fényképezni (hiú embert nemsokáig tart lázban néhány gyertyaláng).
Na ez vala az út amit ma bejártam, (s mégcsak nem is porszívóztam, pedig tudtad, hogy a nők életükben 12,5 kilómétert gyalogolnak porszívózás közben?) s a végén szerencsésen megérkeztem saját magamhoz, nyihaha. Hát ez a normális, nem?
Magyarok vagyunk, vagy nem? 🙂

u.i.: nem kell hibásnak érezd magad, a hosszú bejegyzéseket én sem bírom végigolvasni. főleg ha kép is van mellette. csak megnézem és annyi.


~ a zexhibicionista ~
(csak kicsit)