como siento yo..

kicsit elhavazva. de korántsem letörve. személyre szabott idõszámítás szerint élni nem rossz, csak egy idõ után már unalmas. elõre behozni a majdani lemaradást pedig nehéz vállalkozás. vagy inkább fájdalmas. és valamiféle vágy, hogy az ablakom ezután mindig az egyszerűség kertjére nyíljon, ha reggel friss levegőre szomjazom.
ésés van még valami, valami szépséges, de még annyira mélyen, hogy ülhetek a folyóparton napestig, egyhamar úgysem lesz aranymosás. legfeljebb jól felzavarom a vizet, és az sosem jó. de hatalmas csákányütés lenne, ha tudnám, miképpen lehet megragadni a pillanatban a végtelent. ötleteket a megjegyzés címszó alatt várok.

a véleményről

ahány emberrel találkozol, annyiféle véleménnyel lesznek majd rólad. valaki mindig kicsit sárgásnak, valaki más pedig mindig kicsit barnába hajlónak fogja látni a szemed színét. sőt, ha rákérdezel, mindkettő rávágja, hogy kék. ezért az emberek véleményével egyáltalán nem szabad törődnöd. a fontos csak az, hogy te tudod, hogy zöld.

megújultunk..

…nem mint a fák tavasszal, és nem mint a legtöbb nõ hajszíne szakítás után, de mint aki már unja a régi posztert a falon, a szoba színét, s a hangulatot, amit ez az egész áraszt. A színek az enyémek, a fejlécről én vigyorgok vissza, az idézet garbage, és hogy ezek ilyen szépen egymás mellé kerültek, az a bátyám keze munkáját dícséri. Köszönöm :*

long way home

na jó talán kezdem ott hogy lejártak a pótvizsgák. emezt egyedül az egészségem és az mp3 lejátszóm sínylették meg, előbbi azért mert nyári rongyokkal felszerelkezve érkeztem kolozsvárra, és másnap beállt a tél, utóbbi pedig egy hirtelen felindulásomból képernyőtörést szenvedett egy szekrényajtón. vizsgákról még annyit, hogyha valamiből elvágnak, lelövöm azt a kurva madarat amelyik múlt vasárnap jól fejencélzott a szarával a szamoshíd sarkánál, ezzel mintegy jelezve primitív elmémnek, hogy szerencsém lesz. na meglátjuk. most nem is ezekröl akarok irni, hanem hogy végre eltelt ez a hét is, és megyek haza. i mean i am travelling right now by train. a szokásos budapest brassó járatról írok, ami, állítólag időjárási okokból 3 órát késett, és mi osztálytársammal karöltve már fél 12től az állomáson dekkoltunk. megtapasztaltam, milyen állomásban aludni hátizsákon, megfagyva. de a vonakton szerencsére fűtenek ezerrel, és ez most arra csábít hogy összecsukjam salvatoret, be a fejem alá, és aludjak egyet.

az egyetemista

a jajdefaszáulvagyunk érzés a főtér éjszakai fényeivel karöltve tűnik el a taxi visszapillantó tükrében. következő pillanatban főhősünk a konyhaasztalnál ül. egyszercsak leteszi a csokiskenyeret és arra gondol, ma sem mentette meg az ózonréteget, nem teremtett világbékét, nem találta fel a rák ellenszerét, és az emberek továbbra is 3 másodpercenként halnak éhen. majd átfut az agyán, milyen érzés lenne a szobatársának, ha most felvágott erekkel találna a vacsora mellett. végül, szégyenérzettel és sajnálattal, mégis inkább a csokiskenyér mellett dönt.

márai sándor négy évszaka nemcsak a könyvespolcomon virít, de a desktopomon is, lévén hogy kötelező olvasmánynak tartom mindenki számára, akit kicsit is érdekel a világ, aki képes úgy tekinteni azt, hogy önmagát nem látja benne, de még mindig látja, ahogy ott ült vele azon a padon öt éve, aki az utca zajában is lefüleli az igazságot, vagy aki képes hagyni hogy elmenjen a busz, csak mert olyan szép az a juharfa ott a túloldalon. De azok számára is, akik mindezt nem tudják.
Beleolvasok néha, nem túl gyakran. Csak mint ahogy vitamint veszek be, mint ahogy megfürdök, ahogy imádkozom, vagy ahogy néha a Nap felé fordítom a tekintetem. Ahogy néha boldog vagyok: mértékkel. A kötet pedig szeret engem, akárcsak én őt, és valahányszor felnyitom, írója valami olyanról mesél, amit teljes mértékben átérzek…

A nagyváros

Még mindig idegen vagyok Budapesten: néha elindulok délután a Ferencvárosban vagy a József körút mellékutcáiban, s meghõkölök ez idegenség elõtt, mely lesújt arányaival, félelemre késztet cégtábláival, beállok Huszár utcai kapuk alá, a lakók névjegyzékét olvasom, s egyszerre elszorítja szívem a megdöbbenés: egy világban élek, melyet nem ismerek, egy városban, melynek igazi kedvét, gondolatait, érzéseit nem is gyanítom. Ilyenkor kedvetlenül megyek haza, s napokon át nem merek írni.