hála

ez az az érzés, ami mostanság meghatároz engem. így ha visszanézek, mindig is ott volt az életemben, és nem csak úgy futólag, és nem csak a templomban üldögélve, hanem valahányszor amikor sikerült egyedül maradni mondjuk a szobámban, az erdőben, vagy suliból hazaséta közben, amikor a korona bezötyög éjfélkor kolozsvárra hogy aztán kizötyögjön, a 27-esen és néha a 3Oason (jó, itt ritkábban, főleg csúcsforgalomban, höhö), amikor 5-ösbe kapcsolok alfalu és gyergyó között, és este amikor fejemre húzom a takarót. most meg úgy érzem ez a legkevesebb. hogy hálásak legyünk azért amit kapunk. a többes szám most kicsit durva húzás volt, valóban… mert mit tudom én, hogy ki mit kap. azért mégis azt mondom, nem árt ha kicsit belopsz oda, annyi hely azért kerül még a határidőnaplódban… én már azért is hálás vagyok, hogy hálás tudok lenni.
és mindez erről a papírról jutott eszembe, ami a tavalyi lakásunkban volt felragasztva a kamraajtóra, hogy senki ne felejtse el a tennivalóját. made by sylvia. ezért is olyan hálás vagyok. az évért, a rajzért, ezért a fényképért és sylviáért : ))))
picture-001.jpg

húsvét előtt

éjjel háromnegyed négy, és vonatról blogolok megint. szerencsés vagyok, mitagadás. ahhoz képset, hogy jegyet már nem kapva mégis felgyurakodtunk és egy órát üldögéltünk a folyósón, most egy piros plüsspáholyból írni, nem semmi. ráadásul meleg is van. de what am i saying, nem is ezekről akartam mesélni.
nem lett volna hülye ötlet még tavalyelőtt októbertől krónikát vezetni az érzésekről, amelyeket a három táska mellett még magammal cipelek, valahányszor levonaglok az állomásra, valamint amikor a vonakt kizötyög gyergyóból ésvagy kolozsvárról. soundtracket is tudnék csatolni minden haza/visszaúthoz akár (mert ugye úgy élvezetessebb). és ha ez a valami elkészült volna valaha (de nem fog), most talán végigkísérhetnénk rajta egy lélek “fejlődését” (nem esett olyan jól kiírni), ahogy előbb megszokja, és ahogy lassan megszereti. mindenestől, amit ad, és azzal is, amit elvesz. és ahogy a történet felénél főhősünknek az a felismerése támad, hogy tulajdonképpen akkor is ad, amikor elvesz.

megyek haza, mert jön a nyufi. pusz pusz, kellemes húsvétot, és most zene.

városokról

készült pár kép múlthéten erről a csodálatos városról, amiket elnézegetve így este két szép írás jutott eszembe. egy márai és egy pilinszky. és ezúton közhírré tétetik, mert nagyon szerettetik. mindkettő.

Városképek

A városokat úgy kellene leírni, mint egy gondolatot vagy egy érzés emlékét. Mindig dühítenek és untatnak a “városképek”, melyek azzal kezdik, hogy valahol látszik egy torony, s folytatják a lakosság nemzetiségi arányszámával és a kalóriákkal, melyeket délben és este bekebeleznek az õslakók. Mindez lényegtelen. Egy város mindenekfelett gondolat, mely nem fér el a telekkönyvben.
(Márai Sándor – Négy Évszak)

Intelem

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel:
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedűl érdemes.

Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.

(Pilinszky János)

bild-008.jpg
bild-004.jpg
bild-020.jpg
bild-025.jpg
bild-024.jpg

álmok, már megint

mint csomafalván az erdõn az az egyetlen keskeny fatörzsbõl improvizált híd, a csobogó patakon, ami a háztól az erdõbe vezet, és aminn csak kötéltáncos léptekkel lehet átmenni… valami olyansmi híd lehet az álomvilág és az ébrenlét között.
és amik átfutnak az agyadon, miközben óvatosan lépkedsz és próbálod nem észrevenni az alattad rohanó vizet, azok a képek fognak majd tovább kísérni az erdõben, miután átértél. ezért jó lenne, ha csak jókat gondolnál.