ha elvisz a szél

nem lennék jó buddhistának, mert lusta vagyok. DE ha az adag mérget nézzük, ami az ereimben csörgedez, ha például valaki tökölődik előttem a járdán, akkor kiderül, hogy másnak sem lennék jó. még szerencse, hogy nem is akarok semmi ilyensmi lenni, mert szerintem pont jól vagyok úgy ahogy vagyok és aki nem így gondolja az írjon Pestre.

amúgy meg ez egy vagány szám 🙂

amúgy meg holnaptól TIFF 🙂 see you there, valamelyik moziban

io-s mai şmekeră ca tine..

…üvöltötte a ma 30-ason mögöttem egy barnanyakú alak kezében valami, amire nem jöttem rá, hogy mi az, godnolom kicsirádió ami kizárólag a neo-latin népzenét hordozó hullámokat érzékeli. aztán azon gondolkoztam, vajon a “manelist prost” pleonasm-nak számít-e. aztán csak úgy leszálltam a buszról, anélkül hogy gondoltam volna valamit, és azt hiszem elég sok idő telt el addig amíg végre gondoltam valamit.

ajtókról

valamikor tavaly történt, hogy nagyon nosztalgikus hangulatban feküdtem le, és egyszercsak a semmiből ajtók jutottak eszembe. gondolatban valahogy úgy jöttek szembe velem, mint micimackóval a mézesbödönök, de ez most egy nagyon rossz hasonlat és valószínüleg csak azért írtam le, mert eszembe jutott.
ajtók, amiken a múltban átléptem. de még mielőtt elvonatkoztatnál, mert elvonatkoztatni jó, hamar megjegyzem, hogy most szószerint az ajtóra gondolok, arra a rendszerint fából készült és kilinccsel ellátott valamire, amivel az emberek már ősidők óta két helyiség közti lyukat betömnek : ) no de a lényeg: megdöbbentő, mennyire megmarad az ember fülében a régi ajtók ésvagy kapuk hangja. ott van például a szitaajtó, amit kb ilyenkor, nyár elején szokott felszerelni nagymamám a konyha bejáratára. ez egy nagyon cseles ajtó, és csak a családtagok ismerik a stikáját, más nem is tud bejönni rajta, csak forgatják a kulcsot egy darabig, aztán mérgesen távoznak. (viccelek, szeretjük a vendégeket, leszámítva a falu perifériáin meghúzódó szubkultúra, “naccságát” köszönő képviselőit, habár ők is megnevettettek néha) ez a szitaajtó hozza a nyarat egyszóval, és az jut eszembe róla, hogy kihajtok két legyet és úgy rájuk csapom az ajtót, hogy mozognak a poharak a vitrinben.
aztán ugyancsak ebben a házban, ott van a konyhát szobától elválasztó ajtó. ez egy komoly ajtó, mély és kiegyensúlyozott hanggal. régi télivakációkban ez a hang ébresztett reggel 6 körül, aztán a túloldalról beszivárgó, ugyancsak komoly és mély hang altatott vissza… “felnőttek dolga”, gondoltam, és egyszerre biztonságban éreztem magam.
aztán kiemelt helyen van még a másik nagymamám udvari fabudijának ajtaja is. annak a hangja azért maradandó és vicces, mert egyrészt felébreszti az egy méterrel odébb megkötött kutyát, és a kutya fölött gubbasztó szárnyasokat, amik természetesen nincsenek megkötve : )) kusturica filmek vizet se vihetnek.
de a kedvencem azt hiszem a csomafalvi kapu marad, ami szegény arra ítéltetett, hogy én sose csukjam be rendesen, hanem csak úgy félvállról, egy hanyag lökéssel, csak mert olyan jó érzés már bent lenni, amikor hírül adja: megjöttem.

macskákról

ma eszembe jutott, hogy hiányzik egy macska. ha nem is kényeztetem folyvást, de én mindig magam mellett kell tudjak egy macskát. olyankor valahogy értelmes lény társaságában érzem magam. mert minden macska egy igazi személyiség. aki ha nem is mondja ki, de vannak értelmes gondolatai pl arról, hogy mér’ is érzem pocsékul magam, vagy épp miért nyerítek egy viccen, miért csapkodok, vagy miért fordulok a fal felé és hallgatom át a délutánt.
s bizony mondom néktek, a homo sapienstől sokszor hiába várjátok ezt. : ) megmég érdekes az is, hogy az utcán szembejövő x csak egy idegen ember, de egy kóbor macska még sosem volt idegen macska.

macsekk.jpg
látlak : )

liberté

ezeket a mostani tavaszi-nyári illatokat legszívesebben bezárnám olyan nagymama-féle csavaros üvegekbe és eltenném télre. orgona illat, de főleg a fű.
az a fű, amire nagyapáim gondoltak, amikor vállukra tették a kaszát és elindultak a mezőre, és nem az a fű, amit egy amszterdami kirándulás alkalmával gyakran megszagolnak az emberek. naponta többször is belehajolok a tavaszba, hogy érezzem a frissen nyírt fű illatát. ilyenkor az jut eszembe, amikor a maros mellett szegfűgombát szedtünk, vagy az amikor egyik szüretkor azt játszodtuk a tesómmal, hogy szaladunk le a dombról egyenesen bele egy nagy szénabuglyába. vagy amikor a széna már fent volt az istálló padlásán és ugráltunk egyik gerendáról a másikra és estünk bele a szénába. amikor a tanítónéni elvitte az osztályt kockásliliomot vizsgálni (nem szedtük le ne félj, csak megszámoltuk hány van egy négyzetméteren). amikor két kézzel téptem a cikórialapit és etettem vele a mama tyúkjait a ketrecen át, és amikor még voltak csirkék és minden reggel kitettük őket a napra és estére azon a kicsi helyen sárga volt fű : ) szerettem este beszedni a csirkéket, szerettem ahogy mondtak egymás között a kartondobozban, olyan nyugató volt. de miket beszélek, nem is voltam ideges. akkor még csak szimplán szerettem, nem tudtam hogy 10 év távlatából igencsak nyugtatónak tűnik majd. és azt sem, hogy a frissen nyírt fű illata 10 év múltán a szabadságot juttatja majd eszembe.

<img src='http://www.szivbolszolok.com/wp-content/uploads/2008/05/pictures1-001.jpg&#039; alt='pictures1-001.jpg'/
hát igen, néha belehajolok, máskor meg csak belelógatom a lábam : )

501?

nem igazán hallattam mostanában magamról, igaz-e. minek is azt… pesten voltunk, aztán annak örömére, hogy a román jézus is feltámadt, volt egy hét vakációnk, amiből kb 3 napot voltam otthon, mert egy spontán ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy márpedig kipróbálom én is, milyen egyetem alatt dolgozni. egy cipősboltban dolgozom mitn al bundy, heheh. tegnap már én nyitottam, és egyedül voltam 4ig, és cipőt is adtam el, na. eccó mint 1OO, nekem tetszedik::))
tegnap kicsit meglepődtem azért. a buszon, délután. nem voltunk sokan és pont úgy esett, hogy a busz első felében egyedül én ültem. elmegy mellettem egy pasi és nézi a lábaimat. (mifaszér kellett ma szoknyát húzzak, gondolom magamban) eccercsak a pasi visszajön, leül velem szemben. nem nézek rá, bámulok ki az ablakon. de sajnos nem elég messze, mert a szemem sarkából felismerem azt a bizonyos mozdulatot, amit a férfiak szoktak művelni maguknak… errefel én elkezdek röhögni, előkapom a telefonomat és hívom a tesómat, hogy képzeld mit csinál itt a másik velem szemben :))) (na nem, ez csak azért hogy most kicsit feldobjalak téged és magamat is..) természetesen azonnal felszöktem és átültem egy nő mellé, aki aztán biztos azt hitte, beszélgethetnékem van, mert úgy elkezdett mondani, hogy a megállómig nem állt be a szája. hervisben dolgozik a férje, neki vitt kaját. összeveszett az anyósával. megbippeli a fiát. ni egy kék folt a térdemen, ott mi lett? ilyenek.
mindegy. nem fárasztlak többet. lényeg hogy meglett az 501-edik.

😛