az éjszaka

gyakran megébredek az éjszaka közepén. 3 és 4 óra között hirtelen csak kinyílnak a szemeim, mintha teljesen kialudtam volna magam és indulhatnék dolgomra. ilyenkor aztán szívesen gondolok azokra az emberekre, akiket szeretek. megpróbálom elképzelni ahogy alszanak, embrió pozicióban vagy épp hason fekve és a párnát szorítva, vagy ahogy épp fordulnak egyet álmukban, ahogy a hajuk borzolódik a párnán, ahogy nyakig felhúzzák a takarót, vagy – egy hirtelen jött magabiztos mozdulattal – éppen kitakaróznak. ilyenkor minhta gondolattal egy őrangyalt repítenék föléjük, vagy legalábbis kicsit megigazítanám azt a takarót. hát így telik el az a pár perc az éjszaka közepén, 3 és 4 óra között, aztán ismét elnyel az álom olyan hirtelen, hogy észre sem veszem.

egy mondat

egy ideje mindegyre azon veszem észre magam, hogy könyveket szedek le a polcról, felütöm véletlenszerűen és csak olvasom, mint aki tudja miről szól. vagy régi magazinokat forgatok elejétől végig, majd vissza, mintha láttam volna valami érdekeset benne, csak épp nem tudnám, hányadik oldalon. aztán végiglovagolok 50 tv adón, majd, mint akit átvertek, megsértődöm jól. bekapcsolom a rádiót, hullámhosszokat keresek. eszeveszetten keresek valamit. egy mondatot ami talán egy kacskaringós útról szól és ami összefoglalja az életet, amiben benne vagyok én, és benne vannak az emberek akiket szeretek és akiket nem, egy mondat, amit mintha én írtam volna 21 éven keresztül. egy sor csak, de amit elolvasva nyugodtan hátradőlhetnék és arra gondolhatnék, hogy már semmit sem ronthatok el, mert mindent tudok, amit tudni kell.

elefántok

te is úgy vagy vele, hogy amikor sokáig kimarad a blog az életedből, és újra írni szeretnél, megkell nézd, mivel hagytad abba? az utolsó bejegyzésem óta szinte minden nap volt valami, amiről úgy gondoltam, blogolni kellene, apró élmények, amiket megéltem és érdekesnek tűntek… így utólag viszont bármelyik kicsi élményen is induljak el, mindig ugyanoda jutok. mind-mind ugyanannak a nagy élménynek a részei. mindig minden osztható kettővel és megint és megint és megint…
én kimondottan örvendek, hogy nem elefántnak születtem. nem csak azért, mert elefántként nem férnék be a volán mögé (erre így emberként is minden esélyem megvan), vagy mert nagy kajla füleim lennének (ami persze nekem nincs:) hanem mert az elefántoknak köztudottan nagyon jó memóriájuk van. nem kizárt, hogy elefántként hamarabb lenne belőlem tolmács, mint így. viszont ennyi lenne a boldogságom, semmi több, mert csodálatos memóriámmal emlékeznek minden szarra ami történt velem, és ezt nem akarom. ezért olyan jó embernek lenni. észrevetted, hogy egy idő után csak a jóra emlékszünk? sőt mi több, ha valami miatt hirtelen rá kell jöjj, hogy amit mostanig nagy jóhiszeműen a “jó emlékek” fiókból vájtál elő szürke napokon, az nem szabadna ott legyen és egyáltalán nem is szabadna létezzen, akkor az automatikusan áttevődik a “rossz emlékek” fiókba, és, mint a rossz emlékek általában, mély homályba merül, és nem jut eszedbe már, csak évente egy-két fájdalmas perc erejéig. az eperhab és a szeretet után ez a harmadik dolog, amiért jó embernek lenni.