a lapszéljegyzet

szinte napra pontosan 2 éve ugyaninnen blogoltam, ahol most vagyok, ugyanilyen kellemetes körülmények között. akkor annyival könnyebb volt, hogy nem egy kézzel kellett írjak. de nem erről a változásról szeretnék ma este írni, hanem egy másikról, valamivel komolyabb változásról, ami, valahányszor csomafalvi emlékképeket nézegetek, keserű lapszéljegyzetként mindig odatolakodik a képek mellé. például a tavasz. régebb miért volt illatosabb, színesebb, miért volt finomabb a szombat reggeli tojásrántotta paradicsommal, és miért csattant másképp a szitaajtó? vagy például a téli esték. miért voltak hosszabbak? régebb egy csomafalvi téli napból mintha 18 óra egy szép téli este lett volna. most? alig érkeztem meg és éjfél van. nem tudom eldönteni, hogy szórakozik velem az idő, és megszépíti azt ami volt ahhoz képest ami van, vagy tényleg minden megváltozott?

a jelenség

most egy olyan jelenségről fogok írni, ami szerintem egy teljesen normális, mindennapi, egyszerű és nagyszerű velejárója az életnek, és mégis a legtöbb ember számára furcsa, misztikus, hihetetlen és persze végsősoron lehetetlen is. (ezen jelentős csoport tagjai könnyedén magukra ismerhetnek arról, hogy számukra ez a bejegyzés sem más, csak egy furcsa, elszállt de semmitmondó, mindenféle zöldségből összetákolot zagyvaság) és ha őket próbálnám rábeszélni valamire, az majdnem úgy nézne ki, mintha a vaknak magyaráznám a pirosat. ilyenre márpedig nem vetemedek (legalábbis nem ezen bejegyzés keretei között)

a jelenség lényege szerintem már mindenkinek ismerős: elképzelni valamit, és egy nap arra ébredni, hogy beteljesült. hogy ott van az orrod előtt, csak észre kell vedd. hát én valamelyik estémet azzal töltöttem a múlt héten, hogy számolgattam, hányszor volt úgy az életemben, hogy valamit elképzeltem, és anélkül, hogy olyan nagyon akartam volna, az a valami valamiért bekopogott az életembe. jobbanmondva az a valaki, mert most csak kapcsolatokra értem (baráti- ésvagy pár-). például egyszer budapesten futott át az agyamon egy szép kép, és kb fél évre rá, kaptam egy szép baráti levelet. vagy egyszer egy templomban megpillantottam valaki első perctől szimpatikusat, és két nap múlva megfogta a kezem a buszmegállóban. vagy múlt nyáron a tengerparton: amikor már kevésbé volt forró a homok egy délután, hasra feküdtem, szembe a tengerrel, farkasszemet néztem vele és közben egyszerűen csak szépnek gondoltam az elkövetkező periódusát az életemnek, és azt hiszem még annál is jobbra sikerült, mint amilyennek elképzeltem. most utoljára pedig?
egy hete egy fénykép előtt váltottam két szót valakivel valakiről, s másnap véletlenül a blogjára tévedtem. éshát, ugy-e, most is vele beszélgetek : ))

nem tudom, hogy hol az igazság: az univerzum intézi-e úgy, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy elképzeljük (ahogy azt manapság divatos hirdetni), vagy egyszerűen mi, tudat alatt. de valahol félúton biztos, hogy létezik egy igazság ezt illetően is.

világjárás témája

petinek köszönhetően ma megint eszembe jutottak ezek a manapság elterjedt külföldi, világjáró blogok, ami lassan már csak nekem nincs… pedig úgy szeretnék egyet baliról vagy mexikóból : ) persze ahhoz előbb oda kéne menni, keresni egy helyet ahol van wireless, kérni egy limonádét… s megírni az első bejegyzést : ) hát na, egyszer lesz ilyenem is! : P

folyósók

amikor a régi iskoláim folyósóin járok midnig úgy érzem mintha valami misztikus helyen járnék.. azért éredekesek szerintem az iskola folyósói, mert amikor ott vagyok, azokat az embereket képzelem oda akikkel ott együtt voltam… és minden évfolyam minden diákja ugyanígy azokat képzeli oda, akikkel oda együtt járt… akik pedig idén végeznek, nem fognak odaképzelni engem, és én sem fogom odaképzelni azokat, akik előttem végeztek 4 évvel… ezért gondolom úgy, hogy az iskola folyósói misztikus helyek: mindenkit ismernek, de mi sosem fogjuk teljesen megismerni őket.

szivárvány

van az, amikor valaki olyannal ülsz egy asztalnál és beszélgetsz, aki közömbös, és van az, amikor valaki olyannal, aki érdekel. érezted már a különbséget? úgy értem, saját magadon? ha színekkel kellene kifejezzem ezt a kétféle hangulatot, akkor az első talán szürke lenne… a második pedig olyan…világos lila:)… és ha létezik olyan, hogy tudatállapotok szivárványa, akkor én tudom, hogy melyik színt keressem rajta mindig.

vallomás

nem szeretem magamban, hogy egy hónap nemblogolás után olyan nehezen tudok nekikezdeni…vagy ugyanígy, amikor valami sokáig NINCS, és aztán ismét LESZ, azt is olyan nehezen viselem…(pl augusztus végén már nyomsztott mindig, h szeptember mindjárt, s kezdődik a suli..)… vagy amikor valakit sokáig nem látok, és aztán ismét látok… akkor is olyan feszült vagyok… szóval egy szó mint száz, nem jók semmire ezek a kihagyások. azt sem mondhatom, hogy valami értelmesebb dologgal voltam elfoglalva az elmúlt kerek egy hónapban. vizsgák? volt pár, igen, de nyújtsa fel a kezét aki szerint az értelmesebb foglalkozás, mint élmények, gondolatok, érzések kutatása, körvonalazása, “aranymosása”, és kiírása magamból egy csésze tea mellett.
viszont azt sem mondhatom, hogy mind csak értelmetlen és szürke dolgokkal telt ez az idő. sőt, nagyon is ihlető volt benne egy-egy pillanat… pl amikor megbeszéled valakivel, hogy a főtér 4 sarka közül valamelyiken találkoztok, és vajon ugyanarra a sarokra mentek-e… vagy a forraltbor fölött repdeső őszinte gondolatok… vagy egy ölelés… ezek nagyon is képesek rá, hogy megihlessenek… ergo az egy hónapnyi kimaradás nem az ihlet hiányának, csakis a lustaságomnak tudható be.