távolságok

aki figyelmesen követte a blogomat az elmúlt években, az tudja, hogy amikor kezd tavaszodni, olyankor IMÁDOK kihajolni az ablakon, és messze messsze látni. tavaly és tavalyelőtt ebből amolyan rituálét csináltam, teával és az én kicsi hálás szívemmel, gondolatokkal, érzésekkel kihajolni, elengedni őket, hogy messze messze repüljenek, és várni, hogy mire elfogy a tea, visszatérjenek. ilyenkor körbejárták kolozsvárt, és azt hiszem elértek oda is, ahová az én szemem nem. olyan de olyan közel tudtam érezni magam mindenhez és mindenkihez, aki számít.
amikor pedig folytak a tárgyalások, hogy a város totál másik felére költözzünk, nagyon elkeseredtem. nem lesz többé távolbanézés, sem orgonaillat, sőt, a kérdés most az, hogy milyen téglát szeretnék, merthogy kezdik befalazni az ablakomat. egy hónapot tartott tán, hogy úgy éreztem, én a világ végén lakom. rögtön a szakadék mellett. és mivel a világ vége a legeslegutolsó hely a világon, onnan csak közeledni lehet. jó emberek pedig mindenhol vannak. így aztán fokozatosan közeledni kezdtem. egészen a tegnapi napig, amikoris kitártam az ablakomat, és pont úgy éreztem magam, mint tavaly, vagy tavalyelőtt, vagy mindig, amikor belehajolhattam a tavaszba: hálásnak, boldognak, és ami még ennél is fontosabb: közel mindenhez és mindenkihez, aki számít.

a többes szám

én mindig jobban szerettem az egyes számot. az egyes szám szabad, egyszerű, önálló, az egyes szám nyugodt, nem billentik ki az egyensúlyából futó záporok. és sosem tudtam igazából megérteni a többes számot. mindig úgy tűnt, hogy a többes szám túlbonyolítja az életét, káosz van körülötte, ideges, feje tele van megválaszolatlan kérdésekkel. és szerintem a korszakok elmúlása és kezdete az életünkben nem folyamatok, hanem pillanatok. ezredmásodpercek. és azt hiszem az életemnek egy korszaka zárult le abban az ezredmásodpercben, amikor úgy éreztem, hogy szorít nekem már az egyesszám és fáj, és úgy de úgyszívesen elcserélném örökbe egy többes számért.

összefoglaló helyett

voltál-e már úgy, hogy kezdtek felgyűlni a tennivalóid, de érezted, hogy amíg egy “kulcstennivalót” nem teszel meg, addig hiába is szeretnél nekifogni a többinek, mert nem megy…? hát így vagyok én az elmúlt hét megörökítésével. tudniillik ez utóbbit szépen tisztességesen össze kellene foglalni ahhoz, hogy utána rendesen lehessen végezni a dolgokat. azt hiszem összefoglalni nem tudom, de ha gitárral és színekkel kellene eljátsszam, akkor mindenképp ott lenne benne…mondjuk az f-dúr a-moll szeptimmel és d-moll szeptimmel… a zöld és a sárga, égszínkékkel tartkítva, kicsit lilába hajlóan az egyik sarokban… ésés lenne még benne kötelezően d-moll és g-moll, a-dúrral és megint d-mollal a végén…
ilyenkor nagyon azt kívánom, hogy bárcsak festő lehetnék, vagy zenész, vagy szobrász, hogy valami szépet hozhassak ki abból, ami már eleve szép.

mesél a tudatalatti

na végre írhatok! már kerek egy hete van valami amit nagyon le akarok írni, megőrizni az utókornak. annyira érdekes dolog történt velem a múlthéten, hogy még most is alig hiszem el, pedig épp én beszéltem egy előző bejegyzésemben azokról a bizonyos mindennapi, normális dolgairól az életnek. ez a bejegyzés pedig nyugodtan lehetne annak a bejegyzésnek a folytatása.
na de a történet. nem tudom, hogy mond-e nektek valamit a geszler dorottya név. akinek nem, annak elmondom, hogy dorottya épp akkor volt menő műsorvezető, amikor nálunk is megjelentek a magyar tv adók, és én épp kinőttem a cartoon network időszakból. néztem párszor a tévében és megjegyeztem, úgy a nevét mint az arcát. aztán valamikor a 90-es évek közepén, ugyancsak a tévében, láttam egy videoklippet amiben dorottya szerepelt, és egyből feltűnt, viszont sem az együttes, sem a szám címe nem maradt meg. a minap pedig nagymamámnál elkaptam egy vacsoracsata részt, amiben épp ő főzött. egyből eszembe jutott, hogy szerepelt egy videoklippben, és én azt most azonnal megakarom nézni/hallgatni, mert a 90-es évek magyar zenéi a “fiatalkoromra” emlékeztetnek. aztán meg van az az érzés… amikor valami régi dologra nagyon akarsz emlékezni, és ott van a nyelveden, de mégsem akar sehogysem eszedbe jutni. lehet egy név, egy évszám, vagy a nagytata egy mondása, ami épp nagyon találna a helyzethez, de nem ugrik be sajnos… na ezek nagyon idegesítenek, és általában minden követ megmozgatok, hogy eszembe jusson amit épp akarok. ígyhát, miután feje tetejére fordítottam a youtube-ot, a zeneszöveg.hu-t, és a google se mondott semmi bíztatót, írtam iwiwen dorottyának. ő kedvesen visszaírt, hogy talán az együttes bonbon, de ennél többre nem emlékszik :o) na mondom jó, nem is ismerek bonbon számokat, nemhogy videoklippet… de mindenesetre aznap este örömmel a szívemben feküdtem le (hogy visszaírt, és hogy ez már egy kiindulópont) ahogy pedig az álom elkezdte csiklandozni a homlokamat és a szemeimet, egyszer csak beugrott egy dallam, pontosan ez:

Menj, így jobb lesz talán, ne nézz bután!
Ezután csak a holnapnak élek.

Eleinte azt hittem ismerem ezt a dalt, és azonnal eszembe fog jutni az előadó. De nem, sehogysem jutott eszembe, és annyira felhúzott a dolog, hogy felkeltem, bepötyögtem googlebe, és kiadta, hogy bonbon – holnaptól. nézem youtube-on hogy ismerős-e, és kit látok meg a klippben? geszler dorottyát……
hihetetlen mennyiségű információ van tárolva valahol bennünk, sőt, megkockáztatnám, hogy az egész életünk, és pont úgy, ahogy megéltük. és hihetetlen, hogy csak úgy, a semmiből elő tud jönni a a fejünkben valami, amiről azt hittük, nem is tudjuk, sőt, amiről később kiderül, hogy pont az az, amit kerestünk… most csak azon kellene gondolkozni, hogy ezt hogyan lehetne jobban kihasználni. de én még midnig kábult vagyok a történtektől….. ;]]]
katt erre a képre!

gd