egyetem és óvoda

piros pont az egyetememnek, amiért van mellette egy óvoda. tavasszal pedig azért is jó egyetemre járni, mert nyitva vannak az ablakok. így történhetett, hogy a reggel 9 órás kurzuson, egy mágikus pillanat erejéig nem figyeltem a komoly dolgokra, és rajta kaptam a Gondtalanságot, amint az óvodaudvar zöld füvéről, hintáról és traktorgumi-homokozóból cenzurázatlanul beszivárgott a babeş-bolyai tudományegyetem közgáz karának 211-es termébe.

tűk és cérnák

a ma reggeli nagy sietségemben, amikor 3 határdidő és 1 gyorsvonat lekésése fenyegetett, kicsiny laptopom úgy gondolta, most egyet cserben hagy ő is, és „ledől egy órára”. hirtelen valami szúró fájdalmat éreztem a gyomromban, és egy erős indíttatást a jobb kezemben, hogy mostazonnal szacskába törjek akármit ami közel van. ekkor eszembe jutott egy beköpés a k-paxból: „ááh, ma nem történt semmi különös, épp csak leszakadt a fejem kétszer de visszavarrtam cérnával. pirossal” felálltam hát és átmentem a szomszédba Marianahoz, és kértem tőle tűt meg cérnát. nem a fejemet varrtam vissza, hanem valamit, csak úgy, mert már rég meg kellett volna tenni. de a lényeg, hogy a fejem is helyre került tőle. egyszerűen jólesett arra gondolni, hogy lejárnak határidők, elmennek vonatok, de én közben úgyis valami hasznossal és nyugalmassal foglalkozom. végül pedig minden szépen elrendeződött, pont úgy, ahogy el volt tervezve az én szakadatlan fejemben, s biztos úgy is, ahogy valaki másnak a fejében is. jaés most épp a vonaton ülök, mert megyek szentgyörgyre szentgyörgynapozni : ) PÁ

kezek

néha úgy képzelem az életemet, mint egy szélvihart. ahol ha nem fogom elég erősen a másik kezét/nem fogják elég erősen az én kezemet, akár úgy elsodorhat a szél, hogy többé soha nem találunk utat egymáshoz. néha jó elengedni kezeket. s néha fáj, ha elengedik a kezemet. de az agónia annyit sem tart, mint egy üveg sör. és, ha már ki volt nyújtva, a kezem szeretné, ha úgy is maradna. és ekkor szinte magától bele akad egy másik kézbe. ha elutasítanak egy adag jóérzést bennem, azt olyandeolyan könnyen át tudom irányítani másra, hogy csoda. ilyenkor elgondolkozok: vajon az a fontos, hogy kinek a kezét? vagy csak annyi, hogy egyáltalán…?

a múltidő

kiraboltak. a legnyugisabb, legszebb városrészben, ahol nem is igazán várná az ember. és valami olyat vettek el tőlem, ami nem is volt az enyém, csak kölcsön kaptam. mert egy csomó minden kerül a szívünkbe zsebünkbe nap mint nap, ami nem a miénk. még akkor sem, ha éveken keresztül magunkkal hordjuk, mint egy kabalát. még akkor sem, ha a nevünkre íratjuk. még akkor sem, ha minden porcikájával azt üzeni, hogy ő márpedig a miénk. ha létezik egyáltalán valami ezen a földön, amit sajátunknak mondhatunk, akkor azok az álmaink. igaz, amit a nappali álom hoz, azt könnyen elviszi egy esti szellő. DE az álmot, és az álmodás képességét sem szellő, de még vihar sem rabolhatja el.

szőnyegmosás

ma (különbözõ ide nem tartozó okokból kifolyólag) az utam egy szép kicsi csomafalvi udvarra vezetett. az udvar hatsó felében egy nem épp tiszta, de meleg ruhába öltözött, kendõs néni szõnyeget súrolt. egy vízzel teli tál fölött, tiszta erejébol súrolta, pedig nem volt sem jó idõ, sem jó kedv… látszólag. ma mégis szõnyegmosó idõ volt. köszöntem. észrevett, visszaköszönt, és abbahagyta a szõnyegmosást. elindult felém. és amig lassú lépteit figyeltem az udvar elülső feléről, ahol vártam rá, végig a szőnyegsúrolás hangját hallottam a füleimben… meleg napsütést éreztem a bőrömön, hideg vizet a kezeimen, és virágillatot, szappan illattal vegyülve, valami távoli boldogságot, és azt, hogy valahol nagyon kiestem a normális emberek időszámitásából… te jó ég, MOST VAN AZ amikor a nagymamák szőnyeget mosnak! valamikor rég nagyon is jól ismertem az évnek ezt a szakát… sürögtem-forogtam nagymamám körül, persze megvolt engedve, hogy szőnyeg helyett köveket mossak (vagy amit éppenséggel akarok), tenyeremben hordjam a szappanos vizet a tisztáló vízbe (vagy éppen fordítva).
és ehelyett mi van most? szomorúság. valamiféle kínlódás valamivel, ami nem hogy szóra, de gondolatra sem érdemes. és persze pakolás és utazás és kipakolás. már 4-edik éve. meguntam már, csinálja valaki helyettem, plz!
ilyen körülmények között az öreg néni szőnyegsúrolása kb olyan volt nekem, mint egy jóságos pofon, ami könnyeket csal a szemedbe, és jönne, hogy megköszönd. ami csak annyit mond, hogy figyelj már kata, épp nem vagy normális! a normális emberek ilyenkor szőnyeget mosnak ésvagy köveket. és pillangót kergetnek, és közben mosolyognak is. vagy legalábbis megpróbálják.

dátumok

betegesen észben tartok idiótábbnál idiótább dátumokat. pl melyik nap fizettem le a 2oo6-os tengeri utazásom első részletét. mikor voltak a fényképezések 12edikben. mikor ebédeltem utoljára a filológia egyetem kantinjában (és persze azt is, hogy mit, ki ült az ajtó mellett rögtön, kivel szemben, és kit pillantottam meg rá pontonsan 12 percre és 35 másodpercre, de ezek most nem számítanak). ezt a bejegyzést nem ilyennek szántam. igazából, nem is szántam semmilyennek, merthogy nem akartam blogolni. pár nappal ezelőtt szerettem volna hamar hamar leblogolni mindent, ami bennem van. aztán akarattal csakazértis halogatni kezdtem. de ma a dátumra nézve beugrott valami (amit ide nyílván nem fogok leírni). legyen elég annyi, hogy ma 2 hónapja, hogy kicsit másképp szoktam kinézni az ablakon. és tán a tükörbe is. gyakrabban jön, hogy énekeljek. de más hangja van a csendnek is.
2 hónapja kedvesebb vagyok – de még mindig van mit csíszolni rajtam…