szicília

tematikus nap volt ez a mai, és ha elolvastad a címet akkor már tudod is, hogy mi volt a téma. egy ideje minden út rómától délre vezet. pontosan 2 éve keltette fel a figyelmemet ez a sziget, amikoris találtam egy együttest és egy számot, ami nagyon megtetszett, de sehogysem jöttem rá, hogy milyen nyelven énekelnek. aztán megtudtam, hogy “szicíliaiul”, ugyanis ott nem pont olaszul beszélnek. aztán nemrég elmentem egy szabadtéri vetítésre, abban a tudatban, hogy olasz film lesz, azt viszont nem írták ki, hogy szicíliában játszódik, és egy mukkot sem fogok érteni (az alapfokú olasztudásommal, ugye). a minap pedig véletlenül megtaláltam a neten egy ismerősömnek egy érdekes dolgozatát, ami épp egy olasz regényen alapszik. na és hol játszódik a regény története, amit nyáron elfogok olvasni? szicília szigetén.

azért érdekes szicília, és a nyelve, merthogy ott a történelem során a mediterrán térség összes civilizációja találkozott: latinok, spanyolok, görögök, és arabok is. ennek a keveredésnek lehet az eredménye a legegzotikusabb nyelv, amit valaha hallottam. de biztos vagyok benne, hogy ez a keveredés a kultúrájuk összes többi elemében is megmutatkozik.

eldöntöttem, hogy amennyire csak lehet, megakarom ismerni ezt a kultúrát, és hát miért is ne kezdeném a szicíliai konyhával? így történt, hogy ma 2 “nemzeti” ételüket is elkészítettem, turistavideókat néztem, ja és igen, a szirakuzai rádió is szólt. akkora vagányság, hogy lehet így is utazni! de az még nagyobb vagányság, hogy lehet másképp is utazni. ennek örömére pedig máris bevéstem szicília szigetét a láthatatlan noteszembe, amelyikben a világ legfontosabb látnivalóságait gyűjtöm. : )

virágcsokor

tegnap megsajnáltam egy virágárus öregasszonyt. amióta hallottam róluk valamit, nem igazán sajnálom őket, és emellett is elmentem, de aztán meggondoltam magam. más volt a tekintete valahogy, és amúgyis: az én nagymamám este 10 után már macskával az ölében nézi a vacsoracsatát, gondoltam, és így volna ez rendjén, nem úgy, hogy itt kint csatangolunk, amikor javarészt már csak diszkóba menő fiatalokkal találkozik az ember, akik, ugye, nem kimondottan tartoznak a csokorba szedett mezeivirágok célcsoportjába. ilyen gondolatokkal fordultam meg és szaladtam az öregasszony után, aki valahogy megérezhette, mert megfordult ő is és jött szembe a virággal. és hát az egész mai napomat feldobta ez a virágcsokor: teljesen megváltozik a kedv, ha valami élő és színes van a közelemben.
de talán még valami egészen más dologtól is.

reklám

aki az élet apró csodáit keresi, annak ma este ezt tudom ajánlani:

belégzés.

az eső utáni nyárillattal ugyanis az a fajta biztonságérzet járja át majd a tüdőt, hogy minden a helyén van, a világban is és benned is, hogy mindenkit megtalálsz és mindenki megtalál, akit szeretnél, és hogy mindenhová elérsz és mindent átélsz, amit szeretnél, ebben az életben.

csodáim

a minap megnéztem a bibliotheque pascalt. nagyon jó film, szeretettel ajánlom mindegykinek. a lényege, hogy a főszereplő nő nagyon rossz körülmények között él, kimegy londonba prostituáltnak, aztán amikor hazatér és a gyámhatóságon kikérdezik, hogy miért ment el, és miért hagyta el a kislányát, kitalál egy, hát, álomszerű, keserédes, néhol tragikus néhol meg nagyon vicces történetet, ami tulajdonképpen a film története lesz. a film végén aztán, mivel túl elszálltnak tartják a történetét, könnyek között kierőltet magából egy sokkal egyszerűbb, szürkébb, reálisabb és hihetőbb változatot az életéről. ami érdekes, hogy én mindvégig hittem a történetét, és a végén még jól fel voltam háborodva, hogy hazugságra kényszerítik a hitetlenek. de miért olyan hihetetlen, hogy amit éjszaka álmodunk, az valahol a világban épp megtörténik??

ha jól emlékszem Einstein mondta, hogy vagy úgy fogod fel az életet, hogy semmi sem csoda, vagy úgy, hogy minden csoda. hát én már egy ideje tudom magamról, hogy utóbbi kategóriába tartozom, de hogy a saját kategóriámon belül is mennyire súlyos esetnek számítok, arra ez a film döbbentett rá. vagy tessék: 28 bejegyzésemben fordul elő ez a szó: csoda.

igen, örökösen elvonatkoztatok a valóságtól, folyton valami láthatatlan rendet keresek és kivétel nélkül mindig meg is találom, a világot csak úgy szeretem megélni, mintha mindenki mindenkit ismerne, és igen, ha engem kérdezel az élet egy meghitt beszélgetés egy kicsi szobában a meleg kályha mellett. és ez pont így van rendjén. nézz hülyének nyugodtan, de a világ semmilyen kincséért sem adnám sem a csodakeresést, sem a csodáimat, amiket találok. talán velem született tulajdonság, talán saját fejlesztésű védekező mechanizmus, talán játék, talán valami halálosan komoly dolog, talán a helyes válasz egy pszichológus noteszében van, talán kár is elemezgetni, mert a szenvedély puszta megléte áldás és ajándék.

vannak nekem saját dátumaim és helyeim, ahonnan vissza tudok repülni a múltba. vannak épületeim melyek előtt elsétálva a falak elmosolyodnak és megkérdezik, mijáratban. vannak fáim a járdák mentén, melyek emlékeznek fontos pillanatokra az életemből. van egy életem ami a 80-as években ragadt és onnan közvetít, van egy életem az itt-és-mostban, ami csak egy helyben ülni és csodálkozni tud, van egy életem, ami éjjel-nappal az utcákat járja keresve a titkos helyeit, épületeit, fáit, valakit, és igen, vannak páran odakint, akik kicsit sem hasonlítanak rám, de akik mégis tükörképeim, mert köszönőviszonyban vannak a csodákkal, és mert
a tiszta szív hatalmában hisznek.

Kolozsvár

különleges kapcsolatom van a városokkal. valahogy nem tudok csupán úgy tekinteni rájuk mint egy sima térképre, mint házak és tömbházak összességére, ahol néhány út összeköti az otthonodat a munkahelyeddel, a mall-al, jó esetben a mozival, és még azzal a pár “insztitúció”-val ahová néhanapján muszáj elmenni. Márai szerint a város elsősorban egy érzés. szerintem másodsorban egy emlék. város az, ami reggelenként idegesen gyurakodik a 36-oson, de az is, ami délután fáradt szemekkel néz rád a buszmegállóban. város az, ami rád ijeszt egy sötét utcasarkon, de az is, ami bevilágítja a szíved egy nyári estén. város az, amitől nagyon könnyen elveszettnek érezheted magad, de város az is, ami ismerős arcként kiemelkedik a tömegből, magához szorít és bátorságot ad a következő lépéshez. város a szél a szamoshídon, és az a távoli kacagás amit magával hoz, város a vízcsobogás a híd alatt, az aszfalt forrósága és a macskakövek nosztalgiája, város az omladozó vakolat a sarkon, és város az a véletlen találkozás pont mellette. végsősoron pedig, a város az, ami könnyeket fakaszt amikor elhagyod, és amit midnig keresni fogsz abban a városban, ahová költözöl…

hát kb ezeket éreztem én itt, és azt hiszem elmondhatom, hogy mindent megkaptam, amit egy város nyújthat. kolozsvár bőkezű volt velem, és semmiből nem hagyott ki, ami fontos. többek között megtanított arra is, hogy a városok egy idő után nem adnak már újat a benne élőknek. olyan értelemben, hogy mindennap átélhetem Az ÉN Saját Városomat a magam módján, de sosem fogom tudni úgy átélni, mint te. mert a VÁROS mindenki számára az marad, amit valaha érzett benne.