a világ eleje/közepe/vége

voltál-e már úgy, hogy menned kellett valahová, ahová nagyon NEM szívesen mentél, és úgy érezted, hogy az a hely a világ végén van? én vagyok így néha. a néha itt úgy értendő, hogy minden évben, költözéskor. nem az otthonról kolozsvárra költözéskor, vagy fordítva… az egy nagyon régi lecke már, hogy sem gyergyó, sem kolozsvár nem a világ vége. hanem ez most pont a kolozsváron belüli költközködésekről jutott eszembe.

miután egy év alatt hozzászoksz, hogy egy bizonyos szögből látod a város fényeit, vagy, hogy pont nem látsz semmit mert egy tízemeletes blokk még az eget is eltakarja előled, de lassan kitapasztalod, hogy kb milyen irányba kellene nézni a tizedikről ahhoz, hogy bizonyos jó érzések rád találjanak, nos ezek után SZÁMOMRA mindig nehéz a lakásváltás. ezért nem volt kellemes tavaly sem, hogy gyakorlatilag leköltöztünk a térképről, azt hiszem itt is elsírtam egyszer, hogy a világ végén lakunk. : )

az emberek és a történések aztán hozták magukkal, hogy egyre közeledtem. megtanultam szeretni, hogy milyen irányból folyik be a fény az ablakomon, betájolni, hogy hozzám képest merre laknak a fontos emberek (el sem hiszed, milyen közel!), ésés megtanultam azt, hogy a fejünk fölött elhajtó teherforgalom megremegteti ugyan a tányérokat, de legalább mindig eszembe juttatja, hogy az utak tulajdonképpen KAPCSOK az emberek között…

na jó úgy is lehet mondani, hogy megszerettem ott a térkép szélétől 2 centire északra, azt a világ végének hitt helyet. a hosszú buszozások és az azutáni gyaloglás nem engedték, hogy elhitessem magammal, hogy igazából a központban lakok, de azt igen, hogy nagyon közel vagyok hozzá. egy naggyon kicsit északkeletre. és már akárhonnan betudom tájolni délnyugatot. : ) ezért bizony mondom néked, nagyon relatív dolog ám, hogy hol van az a világ vége.

és írom mindezt úgy, hogy a hotelszobának is eladható kilencedik emeleti bentlakás szobámból tökéletes kilátás nyílik egggész szeretett Kolozsváromra. hát hol vagyok, ha nem a világ közepén? : )