fétisek :D

ez most beteg lesz nagyon.
macska orr, száj, nyelv és szájpadlás mániám lett. újabban nagyon szeretem úgy játékosan megnyomkodni a macskák orrát, szétnyitni a szájacskájukat és belenézni. például az elülső kicsi fogaikat annyira esztétikusnak találom, hogy szebbet rajzolni sem lehetne. az én macskáimnak legalábbis gyönyörű fogai vannak, nem tudom, hogyan csinálják. a szájpadlásuk is olyan érdekesen “kidolgozott”, hullámos, érdes, szimmetrikus. teljesen elkápráztat, hogy a természet milyen csodálatosat alkotott egy macska szájüregében. és akkor még nem beszéltem a nyelvükről. arról a kicsi érdes, szőrös, rózsaszín nyelvecskéről, amivel olyan ügyesen tudják adagolni a vizet maguknak, tisztítani a bundájukat, vagy éreztetni a gazdival, hogy szeretik. bármennyire is töröm a fejem, úgy gondolom, sokkal hasznosabb a nyelvük, mint a miénk, embereké. erről jut eszembe, bálint napkor macskanyelv csokit vettem valakinek. : )

a másik mániámmal már nem ütök el annyira a normálisnak tartott emberektől. ez pedig a régi épület mánia. nagyon erős késztetést érzek arra, hogy megsimogassak évszázados falakat, kriptákat amiken olyansmi áll: “elhunyt 1567-ben”, hogy érezzem azt a hideget és “halljam” azt a csendet ami ezekben a falakban lakozik. számomra is érthetetlen, hogy mit érzek ilyenkor. valami időutazás féle, közel érzem magam rég rég letűnt sorsokhoz, rajtuk keresztül meg valami olyan tudáshoz, amit én már biztos, hogy sosem fogok megtudni. ezen kívül pedig egyszerűen szeretem, amikor a múlt valamilyen formában kézzelfoghatóvá válik, legyen az egy régi levél, megsárgult fénykép, vagy egy 500 éves hideg fal. ha ilyenekkel van szerencsém találkozni, valamiért midnig folytonosságot érzek, biztonságot és harmóniát a világban.
kolozsvár emiatt számomra aranybánya volt: a főtér és környéke telis tele van régi épületekkel, templomokkal, meg is simogattam szinte mindegyiket. el sem tudom képzelni, hogy olyan környéken éljek, ami az utóbbi 2O-3O évben lett felépítve. mondom ezt úgy, hogy az életem 8O%-át a bucsin negyedben töltöttem. (hát igen, a kazánház meg a kaufland és penny market alapköveit állítólag még a kelták tették le, ugye.: )

mára ennyit a mániákról, ha még találok az életemben, szólok : )

a legjobban

ÉÉÉés nagyjából eddig mondhattam magam kolozsvári egyetemistának. Most egy hosszabb vakáción vagyok, ami után egy új egyetemen, új környezetben, új emberek között kezdem meg az utolsó akadémiai félévemet. Várom, és remélem ugyanolyan jó élmény lesz, mint amilyen jónak általában az Erasmusos diákok elmesélik. Ezzel a bevezetővel természetesen csak azt akartam tudatni az olvasóimmal, hogy most van időm írni. Remélem fogok is.

Fura, hogy egy ideje érzem, de csak ma sikerült megfogalmaznom (magamnak), hogy én MOST vagyok a legboldogabb. Volt vala egy olyan elméletem a boldogságról, hogy azt valahogy mindig csak utólag ismerjük fel. Ez egyike a sokszázezer emberi hibáinknak: ahogyan csak akkor jövünk rá, hogy valaki milyen fontos volt az életünkben, amikor már elvesztettük, úgy a boldog időszakainkat is csak utólagosan ismerjük fel, amikor az a bizonyos időszak már nincs, elmúlt, kinőttük, megszűnt. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, vagy pont normális, de én minden időszakomat boldognak látom utólag. Lehet, hogy ez azért van, mert csak a jó dolgokra emlékezünk, a rosszak elmerülnek a tudatalattinak nevezett dögkútban.

Ezért újdonság amit most érzek. Nem egy elmúlt időszakot látok boldognak, hanem pont ezt a jelenlegi percet, ezt a mostani állapotomat. A középiskolában szerettem – de nem tudtam pontosan, mit várok a kolozsvári időszaktól, alig tudatm valamit a szakról, ahová készültem, és persze féltem. Az egyetem első 3 évében szerettem – de aligha tudtam kibontakozni, nem volt sikerélményem, nem igazán találtam önmagamra, vártam már a diplomát, de nem azért, hogy rögtön beleugorjak vele a munkába. Az elmúlt két évet szerettem. Pont. A legeslegjobb két év volt, amit az életemből tanulásra fordítottam, többek között az egyetem miatt is, de leginkább az EMBEREK miatt, akikkel ezt a két évet töltöttem. Különleges, humoros, boldog, szeretnivaló emberek, akiktől remélhetőleg nekem is sikerült eltanulni valamit. Ezért aztán elkerülhetetlen volt az a két órás bőgés az utolsó vizsga után. Valahogy nekem sosem ment jól az időszakok lezárása az életemben. Mindig könnyezve hagyom magam mögött a lépcsőfokokat.

A mostani lépcsőfokomról visszanézve az utóbbi öt-tíz év lépcsőfokaira úgy érzem, most vagyok a legjobban. Szeretve érzem magam és én is szeretek, és abszolúte csordultig vagyok telve hálával megint mindenkinek, aki ehhez az állapotomhoz hozzájárult. Köszönöm! ; ))