levegő

ti is észrevettétek, hogy este és reggel a legfinomabb a levegő? valahogy a kettő közötti lótás-futás, zaj, szél, stressz elnyomja a finom akác, orgona, gesztenye, fű illatkeveréket.

múlt héten éreztem először itt azt a nagyon illatot a levegőben, amiről eszembe jutottak a régi csomafalvi késő délutánok, esték. azok a nyári esték, amikor a 7 éves leánykának hagyják este 8 után is, hadd játsszon még egy kicsit az udvaron. aztán még 9 után is egy kicsit. aztán fél 10-kor már nagyon kell könyörögni, de a szomszéd játszótárs segítségével valahogy sikerül 10-ig nyújtani a játszást. ekkor van az, hogy még nincs teljesen sötét, de már nagyon szürke minden. a tyúkok már elültek, de még 1-2 mondikál a ketrecben. a kutya már nem haragszik annyira a macskára. az utcán már nem járnak, és a szomszédok is mind bementek, csak a lámpafényük árulja el, hogy még nem alszanak. egy-egy denevér elsuhan a ház fölött.. seprű, kapa, slag, minden ami nappal dolgozott, ilyenkor csendben van már, valaminek nekitámasztva, vagy valamire felakasztva pihen. és pont ebben a meghitt csendben és nyugalomban merészkednek elő egy falu legfinomabb nyáresti illatai: a rózsák illata, a frissen nyírt fű, a pár órája meglocsolt föld, a farakás erdei napfény illata, a napközben ostromolt és sikeresen megtépászott málnabokrok illata, a fűrészpor illat az udvar jobb hátsó sarkában emlékeztet, hogy ott nemrég valaki keményen dolgozott, a nyitott pince lejáratból áradó nyirkos, dohos, hideg bor illata 1000 évvel visszarepít a múltba, és még az az iszapos, szúnyogos, párás, algás illat is, amit egy hazafele siető szél cipelt magával a Marosról, és a mi udvarunk fölött véletlenül elejtett…

ezeket csak a macskák érzik a garázs tetején, és a 7 éves leányka, aki kiharcolta, hogy 10-ig az udvaron maradhasson. miután számba vette az illatokat, mind a 8-at, szippant egy nagyot a nyáresti levegőből, és csattan is az ajtó mögötte, mert odabent már nagyon várja az eperlekváros kenyér, egy jó nagy csésze meleg tej társaságában.

palacsintákok

nem tudom, vajon más is úgy van vele, hogy jobb adni, mint kapni? (és ezt most nem a bokszolók szemszögéből értem) vettem egy sárgadinnyét, és miután felvágtam az volt az első gondolatom, hogy most úgy megkellene kínálni valakit vele. aztán mikor realizáltam, hogy nincs akit, gondoltam nem baj, több jut nekem. de fix 2 szelet már nem ment le a torkomon, annyira tele lettem egy fél sárgadinnyétől. ekkor döbbentem csak rá, hogy a megkínálás nem is volt olyan hülye ötlet.

na de meséljem el a tegnapot, mert az érdekesre sikeredett. tegnap intercultural evening-et tartottunk este az egyetemen (hát igen, mert evening = este, ha valaki nem tudná…) ennek az volt a lényege, hogy mindenki bemutatót készített az országáról, és főzött/sütött valami hazait, majd eljött, bemutatta az országát és megkínálta a kajájával a többieket. így esett, hogy ettem valami nagyon csípős koreai húst szósszal, kimbabot, valami török dolgot amiben vinettadarabok voltak, valami mexikói zöld szószt tacos-szal, és ittam szangriát, mert a spanyolok azt csináltak. én kürtöskalácsot akartam sütni először, az lett volna az igazi, és miután ági még egy jó ötletet is adott, hogy mire tudnám feltekerni, rájöttem, hogy ahhoz úgyis szén kellene… nem lehet csak úgy az elektromos kájha fölött, vagy olajban… na és akkor eldöndöttem, hogy palacsintát sütök. a palacsintahozzávalók vásárlásakor találkoztam a norvég sráccal, és kiderült, hogy ő is egyfajta palacsintát süt, csak az norvég (nagyon finom, elkérjem-e a receptet ági?) na és megbeszéltük, hogy együtt sütjük. fogtam a palacsintahozzávalókat, és átmentem thomashoz. 2-től 5-ig sütöttük, majd hazarohantam az esőben, hogy tusoljak és öltözzek át, mert 6-tól kezdődött az est. szerették a palacsintámat, de a sangria fogyott el leghamarabb. a végén a tanárnő odajött hozzám és a norvég sráchoz, és adott 2 meghívót a jénai egyetemre valami rendezvényre. kicsit furcsa volt, hogy csak nekünk ad, nem értettem miért. aztán rájöttem, de most nem írom le, egyrészt, mert álmos vagyok, másrészt, mert ti sem kell mindent tudjatok. : )

ásítás, integetés.

zárójel

az előző írás a reggeli nagyonéber vonatozás mellékterméke. zárójelben megjegyezném, hogy szerintem velem többek között az a baj, hogy túlontúl emocionális alkat vagyok. sokszor még nekem is teher a sok érzés, hát még akkor azoknak, akik nincsenek hozzászokva a nagy túlcsorduláshoz?

innen nézve semmi sem csoda.
onnan?

falak

Én valahogy azt szeretem a legeslegjobban, amikor valakiben meg kell mászni egy falat ahhoz, hogy elérjek a szívéhez. Persze nagyon jó érzés az is, amikor valaki hamar közel enged magához. De ez kicsit olyan, mint egy ajándék, amiért nem kellett megdolgoznod, csak úgy kaptad, mert mondjuk épp karácsony van, és emiatt nem tudod annyira értékelni, mint azt, amiért egész nyáron dolgoztál. De amikor valakit csak hetente kétszer látsz, akkor háromszor átgondolod a szavaidat, mielőtt beszélnél. Vagy amikor hirtelen elmesélnéd a fél életedet, de a másik csendessége lecsillapítja az indulataidat. Amikor kitörne belőled egy idétlen vicc, de szelídebbre fogod, nehogy rosszul értse. Amikor a fárasztó kérdéseidre csak rövid választ és szerény mosolyt kapsz. Jóleső falak ezek, és hasznosak, mert mászás közben van időm magamba tekinteni és feltenni magamnak a kérdést: miért is mászom én tulajdonképpen ezt a falat?

Az én szívem is falakkal van körülvéve, még akkor is, ha néha egyeseknek nem úgy tűnik. Én is szívesebben védem magam, mintsem, hogy támadjak. Én is gyanakvó vagyok, sőt megijedek, ha valaki bekopog a kapumon. Mit akar ez tőlem? Miért akar bejönni? Én is kételkedek a látogató tisztességében És én is nehezen nyitom meg a kapuimat. Ezért aztán valahányszor fallal körülvett szívet találok, kicsit otthon érzem magamat. Ismerősnek tűnik a hely, ismerősek a mozdulatok, a gesztusok, kísértetiesen ismerősek a szemek és a szavak is.

A falakat általában az értékes dolgok köré építjük. Most pedig úgy érzem, hogy kincset találtam egy fal mögött, egy szívet hasonló érzésekkel, kételyekkel, félelmekkel, talán hasonló vérnyomással és talán hasonlóan elégtelen balkamra-működéssel. Egy szívet ami ebben a pillanatban talán ugyanúgy kívánkozik haza, mint én. Vagy arra, hogy belemarkolhasson a forró tengeriparti homokba. Vagy arra, hogy valaki kopogtatás nélkül bemenjen hozzá, és meséljen, panaszkodjon, sírjon, kacagjon. Beszéljen hozzá. Amit a reggeli napfény ugyanúgy reményekkel tölt meg, mint az enyémet, és ami este lefekvés előtt ugyanúgy szeret csillagokban gyönyörködni.

Nem akarok minden áron a fal túloldalára kerülni. Hiszen én sem tudok akárkit beengedni, miért kellene engem bárki is beengedjen? Már annak is nagyon örülök, hogy találtam egy ilyen falat, és elidőzhettem mellette egy kicsit. De mindenesetre bejelölöm a térképemen, és ha majd szívnyugalomra vágyom, tudni fogom, hova jöjjek.

a 7 eleje

át kell programáljam magamat a reggeli blogolásra, mert annyi minden történik velem, de minden érdekesség este 8 utánra koncentrálódik, és nincs időm lejegyezni őket, amikor meg hazakeveredek éjjel már nincs erőm blogolni.

a hét úgy kezdődött, hogy tegnap reggel hazavonatoztam frankfurtból. az utat a gyergyó-kolozsvár közötti, reggel 5-től 1O-ig a hargita expresszen megközelítőleg 142-szer megtett utazásokhoz tudnám leginkább hasonlítani: seggnyomódás, unalom, álom, szendvics, felébredés, nagyonéberség, írás a laptopon amíg lemerül. aztán megérkeztem, befejeztem két házit, 5-től mentem órára. este 8 és 9 között a wilhelmsburg hátsó udvarának egyik falán söröztem valakivel, amíg még oda sütött a nap. elég félelmetes volt a nagy mélység alattunk, még jó, hogy nem estem be. aztán az este második része pont olyan kellemesen telt, mint az első: )

ma az egyetem unalmas volt, utána a pingpongozás már érdekesebb. és hogy egyet változzon, már fél 11-kor felvettem a tweety-s pizsomámat és ágyba bújtam. már csak a dódóm kellene, és kicsit otthon érezném magamat.

az alábbi képen az unalmas egyetem egy mellékterméke látható. délután 1-től 4-ig dolgoztam rajta, 15 perces szünettel fél 3 körül.
lehet kezdeni gyönyörködni!

kipihenés

ma úgy volt, hogy világvége lesz. gondoltuk, nem kéne fáradtan-nyúzottan az örökkévalóságba lépni, mert hát milyen az: mi sem éreznénk jól magunkat, és a többiek is ferdén néznének. ezért aztán jól felfrissültünk.
most úgy érzem, hogy kipihentem az elmúlt 3 hónapot, és nem csak azért, mert végre fél 11-ig aludtam. (ilyenre február óta nem volt példa az életemben) hanem aztán még olyan jóságokra is volt ma példa, mint hajvágatás, úszás, szaunázás, gőzfürdő. ha nem tudnád, mi a különbség a kettő között: utóbbiban több a gőz, mint a szaunában. kicsit olyan, mintha szemüveges lennél és télen bemennél a melegbe, aztán mikor eléggé felmegy a vérnyomásod kicsit olyan túlvilági lesz, főleg, mert minden fehér (volt nekem legalábbis). aztán nagyon nagyon finom zöldséglevest ettünk, hála Anettnek, majd napoztam és hideg sört ittam. a nap vicce, hogy napozás közben lement a bőr a könyökemről: annyira felhúztam a lábaimat a napozószéken, hogy még kicsit süssön rám, hogy hátra borult, és a fal leszedte rólam a bőrt egy akkora részen, mint egy 50 banis (eurózónában 50 cent)

süss fel nap holnap is!

szentgyörgynapoztam!

egyedi vagyok, mert szerintem nincs még egy olyan erasmusos németországban, akinek otthonról szentgyörgynapos mütyürkéket küldenének gyorspostával!! mellesleg nem akármilyeneket, hanem fekete macskás hűtőmágnest.

ez a kép is ágitól van, kb így néz ki a macska a hűtőnkön : )

libamáj

hát ma csak az történt, hogy nagyon éreztem az időjárást és a tegnap esti tollasozást. tudniillik szerdánként nagyon lehet tollasozni az egyetem tornatermében, hálóval, ütővel, labdával, kézzel, de lábbal annyira nem. este 7-től fél 11-ig ütöttük oroszokkal, lakótársakkal, németekkel. eléggé kifárasztott, aztán ma reggel pedig korán keltem, csakazért, hogy mondjam meg egyik lakótársnak mielőtt elmenne egyetemre, hogy azt álmodtam, hogy már elment.

na de tegyük félre a komolytalanságot, mert még jól jöhet nehéz napokon. igazából ma az történt, hogy felültem a vonatra és eljöttem frankfurtba a testvéremhez és a barátnőjéhez, hogy kicsit családtagokkal is legyek és magyarul is beszélgessek, és nemutolsó sorban, mert szeretnék kicsit kivágatni a hajamból. kicsit zavart, hogy ismét elfelejtettem előre jegyet foglalni a vonatra, és majdnem 4O eurót fizettem a jegyért. de szerencsére a vonaton összeszaladtam 4 brazil fiúval, akik épp párizs-london-dublin-edinbourgh-london-párizs körútra indultak. így 5-ön vettünk csoportos jegyet, és 13 eurómba került csak, ami remek. az utazás unalmas volt, folyton nyomott el az álom, még a fel-le szálló embereket sem tudtam megfigyelni jóformán. ideérve aztán elmentünk egy frankfurti magyar vendéglőbe, és “atyamáriáson” belakmároztam libamájból. imádom a májat, legyen az liba, vagy pulyka, vagy malacka! és per pillanat jaj de nagyon jól vagyok, és most olyan hatalmasat fogok aludni, hogy olyant még nem látott kerek e világ. : )

minden jót minden további nélkül!

gondolkoztam a könyvtárban…

Reggelente, amikor megébredünk, hirtelen annyi minden fontosnak tűnik. Kapásból fel tudnánk sorolni 20 féle tennivalót: bevásárlás, takarítás, könyvet könyvtárnak visszaszolgáltatni, végre valahára befejezni egy otthoni projektet, bemenni a titkárságra egy darab papírral… De az valahogy sosem kerül fel erre a nagyon fontos dolgos listára, hogy rámosolyogjunk valakire. Hogy megdícsérjünk valakit. Hogy átadjuk a helyünket valakinek a buszon. Hogy elsőbbséget adjunk valakinek a bejáratnál. Hogy bekopogjunk a lakótársunkhoz és megkínáljuk egy kicsi nápolyszelettel. Pedig ezek a dolgok sokkal, de sokkal előrébb valók a nagyon fontos dolgos listán, mint a ficujkákkal szaladgálás ide-oda ebben a hangyányi kicsi térben, amiben mozgunk. Olyan fontos lenne beszélgetni. Megismerni egymás gondolatait, örömeit, félelmeit. Kicsit egymásban merülni el, nem állandóan szabályokat tartani be és normáknak felelni meg. Mindenkiben egy lélek lakozik, és minden lélek éhezik a többi lélekre. Talán, mert egy helyről származnak, ugyanabból a nagy lélekből váltak ki. És bármennyire is másnak tűnünk egymás szemében, ugyanazokat a vágyakat hordozzuk magunkban. Egyetlen érték az életünkben a másik ember, az az X, aki szembe jön az utcán, aki itt ül velem szemben a könyvtárban, aki ott hallgat és nézi a TV-t a másik szobában és csak ritkán jön ki, hogy beszélgessen velem… Szerintem figyeljünk jobban egymás tekintetére, félszavaira, legyünk kíváncsiak rá, hogy mi lehet ezek mögött, és ha lehet, ne engedjük el egymás kezét itt a Földön sem…

erasmussal megcsömörölni…

…többek között azt is jelenti, hogy 2 hányás között nincs senki a közeledben, aki főzne neked egy teát, vagy megkérdezné, hogy van-e gyógyszered. túl vagyok életem legrosszabb gyomorrontásán, és ami még rosszabb, hogy pont a berlini kirándulásról hazafele jövet történt. a tegnapi hostel-reggeliben volt rántotta, ami igazából nagyon-nagyon jólesett, aztán a narancsoskólával leöblítés már kevésbé. mindenesetre ezek együttesen, plussz az 5 órás buszozás 5-szörös hányást eredményeztek, és akkor a másik menésről még nem is beszéltem. tényleg nagyon-nagyon rossz volt, főleg a hidegrázás része, amikor 2 takaró alatt téli cuccokba öltözve is futkosott a hideg a hátamon. de miután szerencsésen lehánytam a bőrkabátomat is, már jobban voltam. egész jól aludtam az éjjel, reggelre már semmi bajom nem volt, csak gyenge voltam/vagyok még midnig. ennek ellenére már 2x mostam, felmostam a padlót, elmentem vásárolni és amikor felpakoltam mindent a szalagra azt mondják, nem lehet hitelkártyával fizetni. tökéletes. mindent átpakoltam a másik szalagra, elmentem kivenni pénzt, közben meg arra gondoltam, mennyivel könnyebb volt az ősembernek: ha étel kellett, egyszerűen csak elment vadászni, leszúrta a vadat, megsütötte és megette. nekünk miért ilyen bonyolult az életünk?

ezt leszámítva jól telt a hétvége. berlin szép, de valahogy olyan tragikus helynek éreztem a fal miatt. az épületei viszont nagyon tetszettek, a reichstag, a brandenburgi kapu, a múzeumok, a katedrális… a tévétoronyba felmenni nem volt kedvem kiadni 11 eurót, és amúgyis voltam már tévétoronyban. az emberek jópofák voltak, 2 orosz lánnyal és a norvég fiúval voltunk egyfolytában együtt. szerencsére megint sokat kacagtunk.

elnézést kérek minden olvasótól, hogy egy hétig nem írtam blogot. nekem is rosszul esik, remélem ezután nem lesznek ekkora kihagyások!