vasárnap és ma

ez a nap nem volt annyira jó, hogy érdemes lenne megörökíteni, ezért inkább megörökítem a tegnapot. tegnap eldöntöttük az egyik orosz lánnyal, hogy elmegyünk gothába, ami egy kicsi város 2 órányira vonattal. olyan jól telt! nem volt különösebb látnivalója a városnak, szép a főtere, van egy barokk vár és ahhoz egy várudvar (meglepő, nem?), megmég érdekes, hogy itt található a világ legrégebbi teljes épségben megmaradt barokk várszínháza. de nem ezek miatt imádom az utazásainkat, hanem ahogy a vonaton és a vonatra várakozás közben, meg a séta közben telik… olyan jókat beszélgetünk, történelemről, irodalomról, emberekről, könyvekről. imádom, hogy intelligens emberekkel vettem körül itt magamat, akik nem csak a tegnapi diszkós eseményekről tudnak csevegni, hanem pl trockij és frida kahlo esetét is ismerik. tegnap elfelejtettük, hogy vasárnap nincs 8 órás vonat, csak 9, ezért egy órát kellett várnunk az állomásban a köv. vonatra. szerencsére állt ott egy büfé ahol valami rokkerek gitároztak. odamentünk és megkínáltak pezsgővel.:) aztán jobbnak láttuk félrehúzódni, mert még a tegnapelőtti részegségtől mm…hát elég vidámak voltak.

a mai napról annyit, hogy tanulást terveztem, de nem jött össze. három ember is szomorúvá tette a napomat. nem haragszom rájuk, csakis én tehetek róla, hogy engedtem nekik. este tortát sütöttünk az észtországi tanárnőnknek, holnap délelőtt felköszöntjük vele. már nagyon izgulok:)

csókolom az egész csomafalvát!

a két kata

hamar megosztom a világgal az örömömet: ma délután végre felébredt mély és hosszú álmából az a részem, aki nagyon nagyon kívánkozik már haza. úgy történt, hogy délután lasagnát készítettünk az oroszokkal, tésztát sütöttünk, aztán teáztunk röhögtünk, majd hazajöttem az egyikkel aki a szomszédban lakik és átjött hozzám beszélgetni. nekem adta az egyik táskáját és meg neki adtam az anti-stressz játékomat, amit nyomogatni kell ha stresszes vagy. aztán odáig fajult a beszélgetésünk, hogy képeket kezdtem mutogatni neki otthonról, csomafalváról, az erdei házunkról, megmutattam neki a testévremet mert nagyon kíváncsi volt, a szüleimet és a két nagymamámat is. nemrég ment el a lány, de én azóta itt csak repdesek a boldogságtól. ja meg a boltba is repdesve mentem el, amikor rájöttem, hogy elfogyott a kenyerem. és ezt a hirtelen jött boldogságot annak tulajdonítom, hogy felébredt bbennem az a kata aki valamikor április elején álomba szenderedett, mert jobbnak látta átaludni a 4 hónapot, és addig is átadni a helyét egy másik katának aki inkább angolul és németül beszél, próbálja magához szelidíteni a lakótársait, és nagyon igyekszik otthon érezni magát.

most már mindkét kata éber, örültek a találkozásnak és üzenik a világnak, hogy jól megvannak egymással. : )

emlékezni

hát odáig fajultak a dolgok, hogy két takaró alatt reszketek és mindjárt felveszek 2 pulóvert is, annyira lehűlt ez a júliusi este. söröztünk a központban egy padon verával az egyik orosz lánnyal, és majd odafagytam. arról beszélgettünk, hogy jó-e visszamenni helyekre, ahol jártál, és szép emlékeid vannak a helyről. én azon a véleményen vagyok, hogy nem lenne túl jó ide visszajönni mondjuk 1O év múlva, mert csak erre az időszakra tudnék gondolni, minden a mostani énemre emlékeztetne, és nem az, hogy nem szívesen emlékezek a mostani énemre, meg erre az időszakra… csakhogy túlontúl nosztalgikus vagyok, túl nagy teret engedek az életemben/gondolataimban az emlékeknek, és sokszor azon kapom magam, hogy miattuk nem tudom élvezni a jelent. ha pedig visszajönnék ide 1O év múlva, nem azon lennék, hogy jól érezzem magam, hanem azon, hogy ezen a sarkon mi történt tíz éve, meg azon a padon, meg azon a hídon ki jött szembe egyszer valamikor a múltban….

1 hét…

pontosabban hét nap van még hátra ebből a félévből, ebből a bentlakásból, szobából. ha a blogom kell majd emlékeztessen ezekre az utolsó napokra, ahogy az előző bejegyzésben írtam, akkor elég silány emlékeim lesznek. szerencsére más dolgok is emlékeztethetnek majd.

na de mi volt eddig. egy hete ilyenkor vonaton ültünk, egyiken a sok közül, amszterdam irányába. amszterdam a legeslegjobb város európában!! mindenesetre azok közül amelyikekben jártam, mindenképp első helyen van. olyan laza, stresszmentes, emberek ülnek az ablakban, a ház előtt, pezsgőznek, uzsonnáznak, füves cigit sodornak és nem törődnek a turistákkal akik 1 méterre tőlük sétálnak el, max rájuk mosolyognak. tetszett még, hogy mindenki nagyon biciklizik amsterdamban, és nem érdekli őket, hogy milyen bicikli: régi kattogó bicajokat hajtanak öltönyben, estélyi ruhában, miniszoknyában és ha nem vigyázol el is ütnek… és ami még tetszett, azok a csatornák, a csónakok a szélén, némelyekben laknak is, olyan kellemes lesz tőlük a város hangulata. érdekesség a régi templom körül a piroslámpás negyed: ahogy kilépsz a templomból, a szemben levő vitrinben meztelen csajok mutogatják magukat : ))) na de. megnéztük az Anne Frank házát, a tulipánmúzeumot, a szexmúzeumot, kivonatoztunk koog-zaandijk-ba, hogy lássunk sok sok sok szélmalmot, sajtmúzeumot és fapapucsmúzeumot. kb ezek voltak terítéken, és minden nagyon tetszett, kivéve az Anne Frank házat, az lehangolt. amsterdamból a hazaút volt a legkellemetlenebb. az első vonatom késett, és sorra lekéstem emiatt az összes vonatot. amikor nagy nehezen a testvérem segítségével sikerült új vonatokkal új útvonalon elindulni egy ismeretlen amersfoort nevű holland faluból, ahol ott ragadtam, akkor mitadisten, a hannoveri vonat is megállt egy alagútban, merthogy rosszak voltak a sínek. már láttam magam előtt, hogy az éjszakát egy állomásban töltöm, aztán szerencsére nem úgy lett. jobb is.

közben tegnap búcsúestet tartottunk a norvég srácnak, ma elment haza, pizzát sütöttünk és 2 adag muffint, és levelet írtunk egymásnak, amit majd csak otthon szabad elolvasni… még soha nem voltak ilyen kettős érzéseim. örvendek, hogy megyek haza, viszontlátom a családomat, a macskát, várom már az otthoni levegőt, a málnabokrokat csomafalván, az ismerős ajtókat, naaaagyon várom már a normális kenyér ízét és az otthoni finom ételeket. mindent mindent várok. ugyanakkor kicsit fáj is innen elmenni örökre. ez az utolsó szó fáj inkább… egy rakás midnenhez hozzánőttem kicsit, a megszoksz vagy megszöksz kínálatból az elsőt választottam, és 4 hónap pont elég volt ehhez.

na ez lett volna az ízelítő egy elkövetkező mélyen nosztalgikus bejegyzésből. de azt egy másik napon fogom megírni, remélhetőleg a következő 7 nap egyikén… most még dolgom van és jövő szerdán még vizsgám is!

kívánok mindenkinek mindent ami neki jó!

3 hét…

…pontosabban 19 napom van még itt. egy ideje lustálkodok, igen, de eldöntöttem tegnap, hogy ezt a 19 napot ugyanolyan hűségesen fogom bejegyezni ide, ahogy az első hónapot jegyeztem. beszámolok mindenről, hogy majd újraolvashassam és újraélhessem ezeket a szép napokat. tényleg, murphy vagy melyik okos találta ki azt is, hogy minden a végén lesz a legjobb? így voltam mindennel, az óvodától az egyetemig. (a napközi azért kivétel, mert ott az utolsó nap is pont olyan rossz volt, mint az első….. hálistennek csak egy hétig tartott kínzásom)

na de. ma leégtem, akkora strandidő volt. egyik német lakótárssal reggel eldöntöttük, hogy ilyen szép időben vétek bent ülni, mi majd ott fogunk nagyon tanulni fix a medence mellett, de csak a terv apróbetűs része jött össze, ami a napozás-sörözés-evés-fagyival elnyomtatásról szólt. nem bánom. ő se. leégés után itthon tanultam 2 órát, merthogy hétfő-kedd vizsganap, aztán lementem ajándékot venni az egyik orosz csajnak akinek ma van a szülinapja, oda készülök most.

vizsgákok után 27-edikéig szabad vagyok, jó hír hogy ezalatt lesz utazás is: megyünk amszterdamba, juhú : )

szia s minden midnenkinek!!!

szamóca

ismét abba a hibába estem, hogy elhanyagoltam a blogot, ezért ismét nagyon kínlódok, hogy összeszedjem a gondolataimat, az emlékeimet az elmúlt 1-2 hétről, és azt úgy keverjem humorral és komolysággal, meg egy kicsi okoskodással, ugye, aztán meg úgy gyúrjam bejegyzéssé, hogy azt az olvasóim ne is unják, és kacagjanak is, és meg is tudjanak rólam valamit, de ne is. de mindenesetre már nagyon várják a következő bejegyzést. hát ilyen elvárásokat támasztok mindig az ablaknak, amelyikben a blogomat írom.

az elmúlt időszakot az jellemzi legjobban, hogy nem utazgattunk, hanem tanulgattunk, ugyanis már vizsgázgatunk. ebből logikusan következik az időszak másik fontos jellemzője, ami nosztallal kezdődik, és giával végződik. olyan mintha tegnap lett volna március, és már július másodika van. mondjuk ha az időjárást nézem, még mindig olyan, mintha február lenne. na de a lényeg, hogy iszonyúan felgyorsultak a napok, és egyéb sincs, csak kelünk és fekszünk, a kettő közé meg néha beékelődik egy-egy kellemes történés az itteniekkel, akikkel közelebb kerültünk egymáshoz. ma pl a norvég fiúval ebédeltünk, sonntagssuppét annak ellenére, hogy szombat van, és flekkent szalmapityókával, és uborkasalátával annak ellenére, hogy nem volt benne uborka. ami viszont érdekes, hogy ő először a másodikot ette meg, majd a levest, de nagyon ízlett neki minden. nekem nemkülönben.

ha tovább kellene jellemezzem ezt az időszakot, akkor azt mondanám, hogy az az utolsó száz méter, amelyiken visszafordítod a fejed, örülsz is meg nem is, büszke vagy magadra kicsit, de főleg meglátod az értelmét a sok kínlódásnak. az az igazság, hogy olyan boldog vagyok! most kezdem érezni, hogy amit március óta kisugároztam magamból, kezd visszajönni hozzám. az emberek arcáról, tetteiből, a történésekből, körülmények, helyzetekből. tényleg azt kapjuk amit adunk, ez nem csak egy közhely! nem akarok okosabbnak tűnni, mint amilyen vagyok, de a minap az a nagyonfényes gondolat szállta meg az elmémet, hogy csak azt tudjuk magunkba szívni a világból, ami már eleve bennünk van… vagy legalábbis aminek egy darabja már a miénk. egy nagyon egyszerű példával illusztrálnám is: tegyük fel, hogy elméssz 5O emberrel gombászni, és mindenki gombával a kosarában tér haza, de egyedül csak te szedtél szamócát. pedig nem is azért indultál, eszed ágában sem volt, nem is akarattal, nem is figyeltél igazán, te is a gombát kerested, csakhát minden leguggolásnál ott volt egy szép szamóca, amit (úgy igazából te sem érted, hogy miért), de nem tudtál ott hagyni. és mire észbe kaptál már tele is volt a kicsi vödör. és azt sem érted, hogy az úton hazafele miért tölt el olyan mérhetetlen büszkeség és öröm, ha a kisvödör szamócádra nézel? mintha az erdő összes gombája sem tudná pótolni ezt a szerzeményt.

nincs ésszerű magyarázat a szamócára, hacsak nem az, hogy már eleve ott volt a szívedben. és egyáltalán nem számít, mit tűzöl ki kis kirándulásod céljául, tudat alatt úgyis azt fogod majd keresni, gyűjteni és végül hazavinni, ami már ősidők óta a szívedben sistereg.

semmi más nem is számít úgy igazán…