kéztörténet

nagytatám igazából asztalos volt, de nem művelte azt. ahelyett volt minőségi ellenőr bútorgyárban, amikor én még nem is voltam, aztán autószerelő a nyugdíjas éveiben, amikor már jól ismertem. szerintem én úgy találkoztam először vele, hogy kibújt egy autó alól a 13-as kulcsért, közben odaszólt, hogy hé szia te vagy kata ugye, az új családtag, hát isten hozott, aztán meg visszabújt meghúzni egy anyacsavart. nagytatámat úgy ahogy volt IMÁDTAM, mert humoros volt és magas és szigorú és biztonságérzetet keltő. viszont csak most jöttem rá, tíz évvel azután, hogy már nem tesz-vesz az udvaron, hogy a kezeit is szerettem.

az én nagytatámnak nagyon szép kezei voltak. nagyok és formásak, nem mondom, hogy nőiesek, de szerintem már a nőiesség határát súrolja, amikor egy férfinak olyan szépen hosszúkás ujjai vannak, és olyan szépen hajlékonyak – amilyen például nekem soha az életben nem lesz. nekem olyan merevek az ujjaim, mintha fémből lennének, és nem is kecsesek egyáltalán. ezzel ellentétben nagytatámnak kimondottan kecses kezei voltak. a kezétől még az a bolond orosz hegesztőpisztoly is megszépült. de jól állt benne akármi más, a kalapácstól a sebességváltón át a fejszéig mindenen ékesség volt az ő erős keze. mert az ő kezeinek mindig volt dolga! igaz, ennek következtében az ultraderm nagyhatású kéztisztító krémnek is midnig ott kellett lenni a kagyló szélén, mert aki dolgozik annak nincs mindig épp patyolat keze, ugye. néha olajos, néha benzinszagú, vagy festékes, netán szurkos, mindegy is volt az, én úgyis mindig tisztának láttam a kezeit. ésésés szerettem még, hogy minden olyan biztosan állt a kezében, a kormány, a láncfűrész, a nagykés vagy a pálinkás pohár is akár. de még a kicsi kanál is, amivel nekem tortát adogatott, vagyvagyvagy még biztos kezekben voltam nála én is, amikor csak így ölbe vett:

ugy-e, milyen nyugalmat és biztonságérzetet keltő már csak az is, ha nézed? hát ilyen szerencsés vagyok én… és szerintem most ebben a pillanatban is így tart engem, ahogy itt ülök, csak most nagyobb vagyok,
ő meg láthatatlan.

könyvtörténet

5 év kolozsvár alatt fix 5 helyen laktam. volt mindenféle: nagyonrégi, magas szobás ház, lepattant blokklakás, újonnan épült családi ház és bentlakás is. a kevésbé szerencsések, mint én pl, mindig elkapják: hülye a tulaj, hülye a vénasszony a szomszédban, sok a bér, nincs csentrála, egyikben meg nagyon nagyon fáztam is) na szóval az ilyen kevésbé szerencsések mint én még rengetegen vannak, sőt, a legtöbben, akiket ismerek, ugyancsak körbelakták már kolozsvárt. de most nem bánom, kicsit sem. akkor per pillanat, amikor leordibált a szomszéd vénasszony, hogy éjfélkor miért sütünk szalmakrumplit, akkor még csak azt éreztem, hogy ez itt most nekem rossz. pedig… pedig már akkor is szerettem nézni a falakat, de főleg elképzelni a családok sorsát, akik a falak között lakoztak. amikor talán a lepattant 4-edik emeleti lakásban a dónáthon az anyuka húslevest ízesített, közben a párás ablakra valaki pálcika embert rajzolt… a gyerekszobában két cseppség abbahagyta a verekedést és békülésképp legóztak egyet, és az apuka talán tévézett, de az is lehet, hogy épp megszerelte a csapot, hogy ne csepegjen már. vagy a horea 35/14 szám alatt egy kislány zongorázni tanult és közben almát tett eléje a nagymamája. vagy ahogy kitapétázták a szobát, összevesztek a mintán, leütöttek egy legyet, virágot locsoltak, vagy ahogy valaki elejtett majd felvett egy régi fényképet…

5 év kolozsvár alatt sok családdal laktam így együtt kicsit, és mind-mind jó lakótársnak bizonyultak. de most nem erről akarok írni, hanem arról, hogy van nálam egy könyv, ami nem az enyém. nem tudom pontosan kinek a tulajdona. egy családé, akik valamikor valahol laktak, ahol már nem, de még ott tartják pár holmijukat, például sok sok könyvet. szeretem ebben a családban, ahogy az anyuka melegszendvicset süt és közben kinéz a játszótérre, behív egy szabolcsot vagy alpárt. aztán rádiót kapcsol be, esetleg tévét, elővesz egy jegyzetfüzetet és leír valamit. aztán másnap valamiért bemegy a kórházba. aztán megünnepelik a Karácsonyt, nem túl boldogan….

hát szóval a lényeg, hogy kölcsönvettem egy könyvet és természetesen amint kiolvastam vissza is teszem pont oda, ahonnan elemeltem. de valahányszor kinyitom, nem csak szerb antal utas és holdvilágának története tárul elém, hanem egy sokkal, sokkal gazdagabb kép. az utas és holdvilág nagyon szép történet, szeretem. de most kicsit eltörpül egy család története mellett… nekem az utas és holdvilág most inkább talán egy kedves ajándék, mondjuk szülinapra. vagy egy jóleső vásár egy antikváriumban, miközben odakint zuhog. délutáni kikapcsolódás, talán. vagy olvasmány egy álmatlan éjszakán egy lepattant blokklakásban, ahol újabban néha én is alszom…

szívtörténet

most, hogy jól megszidtak a sok nemírás miatt, és már-már kockáztattam, hogy virgácsot is kapjak erre vonatkozólag a Mikulástól, világossá vált előttem, hogy ez az állapot ilyen formában már tarthatatlan, és arra az elhatározásra jutottam, hogy írok. megírom így éjféltájt decemberben mondjuk a szívem történetét.

elméletileg, és ha a címnek hinni lehet, ezt az egész blogot ő irja, legalábbis nagy igyekezés van, hogy főként ő beszéljen. mondjuk úgy, hogy a tartalmat midnig a cordis adja, a formáért meg a cerebrum a felelős. azt hiszem ez igy elég korrekt csapatmunka, habár itt még megjegyeznék egy annyit, hogy a cordis gyakran magára marad a sok felhalmozott információval, mert a csapattárs éppen lustul – a többhetes kimaradásokért teljességgel a cerebrum okolható.

neked szokott mesélni a szíved? erre nem kell válaszolni, szerintem mindenkinek szokott. és szerintem mindenkinek saját magáról mesél a szíve, de persze kerülő utakon, feltűnésmentesen, mintha ott sem lenne, nem is tudna semmiről, mintha ő aztán igazán teljesen kivül állna mindenen. pedig nem! a szíved, a cordisod, annyira a közepe mindennek, mint-mint-mint mondjuk az almának a magház, és csak megjátssza a butát meg közömböset és hogy olyan szórakozott, közben pedig tőle indul minden, mindig mindent megérez, meglát, és legtöbbször mindent meg is ért, ami épp történik. csak ugyebár kegyetlen egy világ, ami odakint zajlik, és kicsit mindannyiunk szíve esetlen és gyáva, ezért legtöbbször biztonságosabb és kényelmesebb neki úgy tenni, mintha nem látna, nem hallana, nem értene… mintha aludna. szerintem az ilyen alvó szívek aztán egyszercsak, időnap előtt belehalnak a sok alvásba.

na de! amiről mesélni akartam, az az én szívem története. mióta jógázom egyre gyakrabban beszél hozzám, és én is gyakrabban figyelek rá. vagy például egy ideje úgy alszom el, hogy egyik kezemet ráteszem, ez nyugtatja, mint egy gyermeket az anyai kéz. azt hiszem gyengédebben kezdtem érezni a saját szívem iránt… aztán egyszercsak, úgy egy hete, amikor elmerültem teljesen egy kád forró vízben, és csak-csak őt hallgattam, elkezdett magáról mesélni. kicsit úgy minden volt benne akkor, öröm is, szomorúság is, harag is, és szerintem nem tudta hova tenni ezt a sok színt, ezért most hirtelen más hangot ütött meg. mondhatnám úgy is, kicsit felemelte a hangját. végre nem kerülőúton, hanem közvetlenül beszélt magáról. és amit mondott, az úgy kicsit rosszul eső mindenkinek… még nekem is rosszul esett. tudniillik kijelentette a szívem ott a víz alatt, hogy ő semmit nem köszönhet a külvilágnak, embereknek… illetve köszönhet egy dolgot: hogy létezik, a szüleimnek. azontúl pedig ő mindig, mindent magának köszönhet. ő, a cordis, a szerv ott a mellkasom alatt, ami csak dobog-dobog-dobog, ő mindent magának csinált, és hogy én álomvilágban élek, ha azt hiszem, hogy életem bármelyik boldog pillanatát egy bizonyos valakinek KÖSZÖNHETEM, aki akkor mondjuk szépen nézett rám. tévedek, ha azt hiszem, hogy valakinek az ÉRDEME, hogy szép emlékként élnek bennem az egyetemi évek. sőt, senki, az égvilágon SENKI NEM TETT SEMMIT azért, hogy én olyan felhőtlenül boldog legyek június 3-án. az egyetlen, akinek mindez az érdeme, akinek minden boldog pillanatot, szép emléket köszönni lehet, az egyes-egyedül az a dobogó szerv ott belül, a szív.

azt hiszem, az emberek csak úgy jönnek, csomagokban.
a dolgok meg csak úgy megtörténnek.
egyik sem véletlenül, persze, de emberek számára teljesen átláthatatlan rend szerint. csakis egyedül a szívem az, ami ebből a zagyvaságból, amit életnek nevezünk, kiszűri azt, ami nekem jó, és úgy tálalja, hogy azt mondom: jaj de boldog is vagyok most!