a postás néni

van egy alfalvi postás néni, ma őt fogom bemutatni. igazából kevés tartotta, hogy nem ő róla született az első munkásélet-ihlette bejegyzésem, csak aztán arra gondoltam, hogy az túl nagy törés lenne szépséges blogom eseményeinek vonalán. de ő volt, az a kicsike néni, aki először juttatta eszembe a munkában azt a mondásomat, hogy: “ezt blogolom!”

a postás néniről tudni kell, hogy kicsike (jó, mellettem senki nem nagy, de ez a néni kb pont fele az én méretemnek). biciklivel hordja ki a leveleket, ennek következtében nagyon pirospozsgás az arca, és miután letekert több kilómétert a -15 fokban, még képes felmászni hozzánk a lépcsőkőn, és mosolyogva átadni a leveleket (nyújtózkodva feltenni a pultra), kedvesen aláírást és pecsétet kérni rá. engem az hatott meg leginkább a néniben, hogy biciklivel jár fel a mezőn a recsegő-ropogó hidegben is! olyan szinten meghat egy postás ezen elhivatottsága, hogy pl valahányszor elmegy tőlünk, mindig muszáj ott álljak az ablak mellett és végignézzem, ahogy elrendezi a csomagokat a bicikli táskájában, felül arra a hattttalmas biciklire, és nagy lábnyújtásokkal szépen visszateker a mezőn át a faluba.

csak számomra olyan megindító az, amikor valaki a munkáját alázattal, elhivatottsággal végzi? aki nem háborog, hogy miért van hideg, miért kell olyan messze vinni a levelet, miért nem adnak autót, miért így – miért nem úgy. van valami nagyon nyugtató az ilyen emberekben. szinte már biztonságban érzem magam mellettük – mert hát jöhet földrengés, hóvihar, elzárhatják a gázt oroszországban és elfogyhat a kőolaj és megállhat az internet is, amíg vannak egyszerű emberek, akik az egyszerű munkájukat kedvesen és elégedetten és örömmel és háborgás nélkül elvégzik, addig lesz élet a Földön is, azt hiszem.

nyugalom

egy nemlétező statisztika jelenlegi állása szerint úgy árasztom magamból a nyugalmat, mint a csempekályhák a meleget két rafiazsák bükkfa után. nem tudom mi minden járulhat hozzá ahhoz, hogy az emberek ezt lássák bennem: lehet, a járásom. egyszer édesanyám a negyedikről végignézte, ahogy elballagtam a blokk előtt, és fent azzal várt, hogy hol hagytam a repülőszőnyeget, mert mintha azon érkeztem volna. hát istenem, mindenki úgy jár, ahogy tud. vagy talán ahogy ülök? igaz, hogy nem bírom sokáig egyenesen tartani a hátam, ezért néha olyan hanyagul elfolyok a széken, lehet ebből sokan arra következtetnek, hogy én leszarom. vagy lehet az is, ahogy beszélek. az inkább olyan csendes, de csak azért, mert alapból nem szeretem hallani a saját hangomat. de lehet az is, ahogy a hajammal játszom, amikor valami fontosat magyaráznak nekem? hát az csak azért van, mert szeretném, ha az alsó tincsek teljesen egyenesek lennének.

van csomafalván a házunk fölött egy erdő, és annak a tetején egy rét, ahonnan belátni az egész medencét. nekem az egy nagyon kedvenc helyem. amikor ott vagyok elképzelem, hogy amit ott lent látok, az az élet.
a véletlenül későnkelés, a rohanás, a gödör amibe belecsattan az autó miközben rohanok, aki tökölődik előttem az úton, a szürke gondolatok a fejemben és másokéban, a harag amit érzek valahányszor kilépek a transilvania bank ajtaján, az önsajnálat, mert képtelen vagyok határozottan kiállni a saját érdekeim mellett, vagy önutálat, mert képtelen vagyok a haragomat akárki szembejövőre rázúditani, előbb megvárom, amíg egy teljesen ártatlan, mit sem sejtő, szerető családtag / nagyon közel álló személy megjelenik, és akkor kegyetlenül megosztom vele az érzést.

ezt így mind-mind odaképzelem a hegyek közé, a medencébe, én meg közben ott ülök fent egy nagy, nap melegítette kövön, egy fűszállal a számban, és teljesen független vagyok tőlük. jól lenézem őket, és még mosolygok röhögök is egymagamban azon a katán, aki ott idétlenkedik a hegyek között és mindezt végigvonszolja az amúgy szépséges életén.

ez a gyakorlat lehet a magyarázata a fent említett statisztika meghökkentő eredményének.

ami jó

ha már tegnap leírtam, hogy mi a rossz a munkáséletemben, gondoltam ma leírom azt is, hogy mi a jó. jó például, hogy nem alszom 11-ig. hát úgy igazából ez sem jó, imádok 11-ig aludni, ez van.

na de. jó az a 8 perc reggel és délután, amikor oda- illetve hazavezetek, mert a kedvenc cd-met hallgatom. jó az a 10 perc lopott teázás a konyhában (amikor nincs nagyon főnökveszély) – olyankor megnyugszom. jó amikor németül szólal meg valaki a vonal másik végén – olyankor arra gondolok, hogy akivel beszélek az most olyan közel van a tavaly nyárhoz… jó az is, amikor csak azért telefonál valaki, hogy faxhangot kérjen – olyankor az agyam lustábbik fele örvendezik. jó, amikor már 2 órája tart egy tárgyalás egy görög-román-angolt keverő klienssel, mert akkor már egész jól belejöttem a németbe. jó amikor paprika is van a szendvicsemhez, mert úgy nem olyan egyhangú. jó amikor eszembe jut, hogy zenét is hallgathatok, mert az mindig feldob. és még jó az is, amikor tudok mosolyogni valaminn, mert olyankor valaki másra is átragad a jókedvem.

hát eddig ennyi a jó.
ha még lesz, mindenképpen szóvá teszem.

sziák ! : )

sorompó

többek között az a baj a munkás életemmel, hogy olyan, mintha szemellenző lenne rajtam, mint a lovakon. biztosan velem van baj, és ez másképp is lehetne, sőt, másképp kellene ez legyen. mert sokan úgy tudnak tekinteni akár egy szezonmunkára is, mint valami vagány ugródeszkára, hogy onnan majd jól elrugaszkodnak és valahol máshol, egy sokkal jobb helyen landolnak, és így tovább egész addig, amíg majd megtalálják a helyüket. ezzel szemben előttem mintha leengedték volna a sorompókat (mint minden reggel 7:56-kor munkába menet és 4:58-kor munkából jövet, ugye), mintha minden lezárult volna ami jó volt az életemben és el lennék barikádolva mindattól a jótól is amit még a jövő tartogatott nekem.

ez most hülyén jön ki, tudom, mert nem történt tragédia. megvan minden végtagom és mozgatni is tudom őket, egészséges szerető emberek vesznek körül és a macskám is itt fetreng mellettem az asztalon, ami arra enged következtetni, hogy kurva meleg van a szobámban. ennek ellenére mégis úgy érez a kicsi lelkem, ahogy fennebb illusztráltam.

ma feltettem magamnak a kérdést, hogy ha már így alakult, vajon mi az, amit nekem az élet itt és most akar megtanítani? az iktatóprogram használatán kívül, és az ékszíj meg a villástargonca német megfelelőin kívül még mit kell nekem ezen az első munkahelyen megtanulni, talán azt, hogy semmi sem örökérvényű?

évnyitó

úgy átrohantam 2012-be, hogy jóformán még én sem vettem észre, nemhogy még a blogomban is megörökitsem ezt a hatalmas eseményt. amikor az utolsó naivan boldog, humoros, édes kicsi bejegyzésemet irtam, még nem sejtettem, hogy pár nap múlva már dolgozó nő leszek. jobb is hogy hirtelen jött, szerintem sokkal jobb megijedni, mint félni, mert igy kicsit tovább tart a boldogság.

aki nem tudná: dolgozok! fix egy hónapja és 5 napja. ugyancsak aki nem tudná (viszont ezt már kb mindenki tudja, aki rám néz): hiányoznak a szárnyaim. leszakadtak valahol alfalu és gyergyó között amikor mentem munkába. aztán néha történnek apró dolgok, amitől visszanőnek valami kicsi pihe tollak, de ezek is lefagynak még mielőtt szárny lehetne belőlük. pár hete már panaszkodok hátfázásra – ma jöttem rá, hogy amikor nagyon hiányzik valaki, akkor kezdi hideg rázni a hátamat.

egyéb újdonságot még annyit irhatok magamról, hogy egyre ügyesebb vagyok ami a gitározást illeti, és ma eldöntöttem, hogy mostantól itt a blogon is beszámolok minden napomról a munkában, fix úgy ahogy németországban tettem esténként, mert jót tesz. a kicsi lelkemnek. remélem.

mindenjót!