februári június

hát vagy például azt sem hagyhatom teljesen szó nélkül, amiben ma reggel volt részem. végre-végre valahára napsütésben volt része az oroszlánrészemnek. mondjuk én sosem értettem, hogy aki nyáron született, annak miért lenne nagyobb a napigénye, mint annak, aki télen látta meg a napvilágot (micsoda ellentmondás) merthát az lenne a normális, hogy aki télen született, annak nagyobb legyen a napfény igénye, mert szegény hidegben jött a világra és azóta is benne van az a csecsemőkori reszketés. aki pedig nyári, az lazulhasson a -27 fokban is alfalu határában rövidgatyában, mert még érzi annak a 24 évvel ezelőtti csillaghullásos augusztusi éjszakának a melegét, a finom sárgadinnye illatot, és hogy valahol a közelben már megfőtt a kukorica, lehet sózni és enni meg.

azt hiszem kicsit elkalandoztam. szóval ma az történt, hogy kisütött a nap. gyermekkoromban azt hittem, hogy van egy olyan szabály, hogy szombaton délelőtt muszáj süssön a nap. én úgy emlékszem például, hogy gyermekkoromban minden szombaton napsütésre ébredtem. az valahogy olyan egyértelmű volt a kicsi fejemnek. ma egy ilyen szabályos szombat volt. fogtam hát a gitárkámat és kiültem vele a teraszra, feltűrtem a nadrágom szárát és elnyúltam a délelőtti napfényben ahogy kell, behunyt a szemmel és csak úgy gitározva csendben, hogy ne nézzen fel boldog-boldogtalan. hiába, a muzikálisabb típusúak mégis felkapták a fejüket: 2 cigányleányka jött épp a szemközti blokk kukájától, ők hallgatták az előadásomat 5 percig, aztán felkiabáltak, hogy néni van-e valamije. mondtam van egy gitárom. azzal továbbálltak.

hát szóval csak annyit akartam ma szóvátenni, hogy amíg ma reggel gitárral-teával napoztam, ismét az a ritka, tavaly júniusi érzésem volt, hogy most nekem a legjobb a világon, és hogy most én vagyok a legpozitívabb ember a földön. szép érzés, ilyent kívánok csomó mindenkinek!

David Lynch mondta:

“We think we understand the rules when we become adults
but what we really experience is a narrowing of the imagination.”

(talán majd facebookon is posztolom, amit David Lynch mondott, de azért itt is elfér)

meghatódni

te tudsz-e napközben, miközben emberekkel dolgozol, vagy takarítassz, mosogatsz, bevásárolsz, miközben csak teljesen normálisan egyszerűen valamit csinálsz, na olyankor tudsz-e valami miatt fele annyira is meghatódni, mint annakidején a titanicon? most nem tudom miért pont ez a példa jutott eszembe, talán azért, mert nemrég rádöbbentettek, hogy a titanicon mindenki meghatódik. én is sírtam. de azért emeltem ki, hogy fele annyira, mert most nem a sírós meghatódások érdekelnek, hanem a sírásmentesek.

a sírásmentes meghatódás szinte alig vehető észre. szerintem a legtöbb ember naponta többször is átéli, de annyira finom érzés, hogy gyakran nem is tudatosul, elvész a sok erősebb érzés között. sírásmentes meghatódás például akkor léphet fel, amikor valaki a környezetedben (pl munkában) elvégez helyetted egy apró semmiséget, puszta figyelmességből, kedvességből. vagy ad neked egy darab nápolyszeletet, mert épp a városban járt és eszébe jutottál, vagyvagy kinyitja neked az ajtót, ugyancsak kedvességből. vagy amikor valaki megnyílik előtted egy pillanatra, amikor a szemed láttára sebezhető lesz, van hozzá bátorsága, hogy mondjon neked két igazán őszinte szót !

ezek olyan élethelyzetek, amikor, ha kellően finoman hangolt vagy te magad is, könnyen elkaphat a sírásmentes meghatódás, és kis szerencsével még tudatosul is a nap végén, hogy meghatódtál egy apró semmiségen, és milyen jó neked már, hogy érzel ilyen igazán emberi dolgokat.