kutyák

én egész keveset foglalkozok kutyákkal. igazából amikor a micickányomat kaptam, akkor igazából egy kutya kellett, de csak boxer kölyköt kaptunk, ami egyrészt egyáltalán nem tetszett, másrészt akkoriban 1995-ben fix száz márkát kértek érte, amit a szüleim sokalltak, hozzátéve, hogy blokkban lakunk negyediken és egyelőre nem is tervezünk kertes házba költözni, ami ugyancsak a kutya ellen szól. aztán arra, hogy DE NEKEM VALAMI KELL, megkaptam a micicát baráti áron ötvenezer lejért, 1995 augusztusában, és most itt heverészik mellettem a 17-edik évében, dorombol és köszöni megvan.

mégis újabban gyakran jutnak eszembe kutyák. a cég mellett a réten például februárban fagyhalált szenvedett egy fehér kutyus, amit azóta állnadóan madarak vesznek körül és aminek minden nap fogy egy kicsit a teste. de nem muszáj ilyet látnom ahhoz, hogy kutyákra gondoljak, néha egyes emberek is úgy viselkednek, hogy akaratlanul is kutyát látok magam előtt és nem föltétlenül egy kedves bozontos bodrit.

újabban rájöttem, mennyire kutyás viselkedés az, ha valaki túlzásba viszi a tiszteletet, és, hogy ez mennyire visszataszitó számomra. talán tévedek, de mintha a törököknél, vagy valamelyik keleti népnél volt szokás, hogy térden állva kellett hozzájárulni a vezérhez, és hogy nem szabadott hátat forditani neki, háttal kellett kijönni? ezek talán csak valami film ésvagy regényfoszlányok a fejemben, talán nem is volt ilyen nép. újabban viszont mindegyre ezek a képek tűnnek fel lelki szemeim előtt, amikor látom, hogy valaki mindenképp – erővel is – segiteni akar a hatalomban felette állónak, cipeli helyette a zsákot, csak úgy mellesleg, egy vakkantás nélkül lepallja a kabátját, vagy ami nagyon röhejes, amikor hajlongani is kezd miközben szép és dicsérő szavakat mond. az elején csak mosolyogtam ezeken, de már kb jön, hogy sirjak. kétlem, hogy ez a fajta tisztelet, amit én látok nap mint nap, őszinte lenne, de ám legyen, mondjuk hogy teljesen szivből jön a kutyaság. akkor is visszataszitó. csak ki kell lehessen mutatni azt a tiszteletet kicsit emberibb módon is, vagy nem?

de az is lehet, hogy bennem van a hiba és nem tudok eléggé megalázkodni és sosem leszek jó kutyája a gazdimnak. de biztos, hogy jó gazdi sem leszek soha, mert nem sokáig tűrném ezt a fajta rajongást.

még szerencse, hogy vannak macskák.

március kezdése

ma egy adott ponton realizáltam, hogy március elseje, és ebből kifolyólag közelebb van már a június, mint a november, és ez a boldogságnak akkora láncszerű robbanását váltotta ki a testemben, hogy már-már a pofátlanság határait kezdték súrolni az amúgy ártatlannak indult jópofaságaim. aztán amikor úgy délután 2 óra tájt a szokásos csendesség rátelepedett kicsiny irodánkra, kinyitottam a hátam mögött levő plafontól padlóig ablakot, és napoztattam azt a hatalmas arcomat !!! közben körbenéztem és megjegyeztem, hogy mekkora égbekiáltóan gyönyörű a kilátás tőlem. jó volt és hát kb ennyit dióhéjban a március kezdetéről.

a viszon’látás !