zöldmarketing és pozitív gondolkodás

„Jó munkához idõ kell” alapon három év után végre befejeztem a kétéves mesterit. A dolgozatomat zöldmarketing témában írtam, aki kitöltötte a kérdõívet (vagy például aki kivette a diplomámat) az már tudja ezt. Azt kutattam, hogy a környezetemben élõk mennyire ismerik a környezetbarát termékjelzéseket, figyelnek-e rájuk vásárláskor, és általában környezettudatos életmódot élnek-e. Röviden összefoglalva az eredményt kiderült, hogy a Hargita megyei lakosok nem túl jártasak ökocímkék terén, és általában csak a kis erõfeszítést igénylõ környezettudatos tevékenységekben vesznek részt. De ez csak a felszín, ami számomra végtelenül unalmas, és pár hónap múlva a dolgozatom témájára sem emlékeznék, ha nem engedne teret átvitt értelmû gondolatoknak, vagy egy mélyebb párhuzamnak.

Arra gondoltam, hogy ha például kicserélnék néhány kulcsszót a dolgozatomban, még a pszichón is teljesen megállná a helyét. Így például:

  1. Környezet = lélek
  2. Zöldmarketing = mind a 927 pozitív gondolkodásról szóló könyv az “életmód” részlegen
  3. Zöld termék = szeretet, hála, optimizmus, stb.
  4. Környezetbarát tevékenység = a pozitív gondolkodás megnyilvánulása valamilyen tevékenységben
  5. Reklámszlogen = idézet, okosság, a teljes Coelho életmû
  6. „Vásárolj zöld terméket és szebb lesz a környezeted” = „légy mindig hálás és boldog leszel”
  7. Szelektív hulladékgyûjtés = érzelmek tudatosítása

Ez utóbbi a kedvenc párhuzamom. A kedvenc véleményem pedig a szelektív hulladékgyûjtésre vonatkozóan valakitõl: „Minek szétválogatni a banánhéjat a sörösdoboztól, ha a végén úgyis mindent egy helyre baszkulálnak le?” Ez a pszichós dolgozatomban kb. így hangzana: „Minek agyaljak azon, ha megbántott a munkatársam? Nincs rá IDÕM, és amúgy is, holnap minden kezdõdik elölrõl.”

Szerintem a legtöbben ugyanúgy szelektálják a belsõ hulladékot is, mint a banánhéjat és a sörösdobozt. Sehogy. Ezért a soha el nem készített pszichós dolgozatom eredményébõl kiderülne, hogy a megkérdezettek általában csak a kis erõfeszítést igénylõ léleksegítõ tevékenységekben vesznek részt (pl megemlítik otthon vacsora közben és szidnak valakit egy kicsit).

Persze, szomorú, hogy még nincs mindenhol kialakulva a szelektív hulladékgyûjtés infrastruktúrája, és minden egy helyen köt ki, ezért én sem válogatok szemetet. Attól viszont megbolondulnék, ha nem ülhetnék le magammal 10 percre, hogy addig agyaljak egy zavaró érzésen (haragon, félelmen, veszteségérzésen), amíg azt ki nem sepertem magamból teljesen. Nem sírok és tépem a hajam ilyenkor, hanem csak tudatosítom, hogy ez a rossz érzés itt van. És azért van itt, mert. És azért tud most elmúlni, mert.

Olyan ez, mint szétválogatni a szemetet. Mielõtt beledobnád valamelyik kukába, elõbb muszáj tudatosítsd, hogy mit is tartassz a kezedben: fémet, papírt, üveget, mûanyagot vagy lapos elemet, esetleg banánhéjjat. Ez a gyakorlat nekem nagyon jól beválik, de nem azért, mert jó hatással volt rám a pozitív gondolkodás minden irányból zúduló marketingje, hanem csak azért, mert van IDŐM amit eltöltsek magammal, és el is töltöm szívesen.

Szerintem teljesen jó a pozitív gondolkodás elmélete, könyvesboltokban engem is mindig az „életmód” részlegre húz a szívem. Csakhogy már nehéz olyan mondatokra találni, amit még nem hallottunk volna valamilyen hasonló formában minimum 150-szer. A Titoktól a lelki feng shuin át egész Müller Péterig valahogy mindenki ugyanazt mondja, csak más marketingstratégiát alkalmaz, másra fekteti a hangsúlyt. Talán ha kihagytam volna ezt az utolsó bekezdést, nekem még lett volna rá esélyem, hogy ez a bejegyzés ne álljon be a sorba, és ne hasonlítson egy random cikkre az Elixír magazinból. De ha már így alakult, akkor íme az én zöldmarketing stratégiám alapköve: a pozitív gondolkodást mindenekelõtt szelektív hulladékgyûjtéssel kell kezdeni.

11 ok, amiért jobb az eget nézni, mint a tévét

Bennem többek között még az a különleges, hogy úgy tudom bámulni az éjszakai égboltot, ahogy mások az RTL klubbot szokták főműsoridőben. Ez az idei csillaghullások főműsoridejében (aug. 12-13 éjszaka) tudatosult bennem. Ekkor félóra alatt kb. 20 csillagot láttam lehullani, de ez most mellékes. Amit most ki szeretnék fejteni az nem más, mint a:

11 ok amiért szerintem jobb az eget nézni, mint a tévét:

  1. Ingyen van
  2. Nem káros szemre/agyra
  3. Nem szakítják meg mosóporreklámok
  4. Közben arra gondolok, amire akarok
  5. Például jó közben arra gondolni, hogy ugyanezt látta Márai, Széchenyi, Galileo, Kolumbusz, Janus Pannonius, Jézus, Kleopátra, Buddha, az ősember és az ősasszony, és ugyanezt látja most valahol XY
  6. Egyfajta meditáció, segít elmélyülni, a mit miért érzekre összpontosítani
  7. Akaratlanul is (még ha kézzel-lábbal ellenkezem, akkor is) szép érzések törnek fel belőlem közben
  8. Ebből kifolyólag akaratlanul is azokra gondolok, akiket szeretek
  9. A tévével ellentétben nem beszűkíti az agyamat, hanem mintha több agysejtem lenne és távolabb látnék utána
  10. Néha lehull egy csillag, ami szép, és nem kell augusztusig várni ezért – én például májusban is láttam már
  11. Mindenhol elérhető

Az utolsót aláhúztam, mert olyan korszak kezdődött az életemben, amikor az éjszakai égboltot főleg emiatt a tulajdonsága miatt értékelem nagyra. Amikor az ember elindul, hogy bejárja a saját életútját, vagy felfedezze saját magát, akkor nem vihet mindent magával. A gitár, a laptop, egy-két könyv még belefér, de a kápolnát a dombról nem hozhattam magammal, a családom védelmező karjait sem, és Eszter például nem akart jönni.

Amit az életútról eddig biztosra tudni lehet az az, hogy még soha senki nem járta be azt egy napozóágyban, limonádét szürcsölgetve.  De arra már nincs recept, hogy hány idegen vonatállomás és pontosan hány kápolna szükséges a dombról ahhoz, hogy az ember elmondhassa, hogy felfedezte saját magát, vagy bejárta az életútját.

Akik úgy döntenek, hogy egy kicsit több idegen vonatállomást adnak hozzá az életúthoz, és ezért csökkentik a kápolnák mennyiségét, akikkel nem megy Eszter és védelmező karok, azoknak az éjszakai égbolt a legnagyobb ajándék, mert pont olyan felbontásban, pont azokkal az extrákkal és pont olyan ingyen elérhető a világ bármely pontjáról, mint otthon a kápolnától. De ez csak az egyik ok, amiért jobb az eget nézni, mint a tévét.

nem kíváncsi szemek

ezt a bejegyzést annak a férfinek (férfinak) szentelem, akivel tavaly júniusban egy rövid szakaszon együtt vonatoztunk németországban. már akkor szerettem volna írni róla, és meg is jegyeztem az utastársaimnak, hogy regénybe illő feje volt a férfinek. az, hogy nem írtam róla csak azért lehet, mert ezt a gondolatot sem jegyeztem fel valahova, és elkallódott, hogy majd valami más juttassa eszembe, másfél évvel később.

de a történet ott kezdődik, hogy megérkezem egy márciusi reggel 9-kor az egyetem külföldi diákokat fogadó irodájába, megkérnek, hogy üljek le, mert az évnyitó csak 10-től lesz, és még mielőtt elkezdenék társalogni, elkezdek hallgatózni. a kedves szőke észtországi titkárnő, aki később a kedvenc tanárnőm lesz, épp újságolja a másiknak, hogy van egy jó kávézó a városban, ami tele van könyvekkel, és miközben kávézol, lehet nyugodtan olvasni. a pulton rámutat egy kicsi kosárra, ami tele van a kávézó reklámjával, ami egy zöld könyvjelző, ennek a bővített változata. majd amikor elköszönök és elmegyek évnyitóra, elveszek a kosárból kb 3 darab ilyen könyvjelzőt.

következő kép, hogy egy júniusi vasárnap reggelen felszállunk páran a vonatra, hogy menjünk a közelben levő városba úszni. a vonaton velem szemben ül egy nagyon kopaszodó, és a maradék haját úgy a fején átfésülő férfi. én rögtön eminescuhoz hasonlítom magamban, bár ő a haját mindig hátra fésülte a román termekben. mindegy is. a lényeg, hogy intelligens figurának tűnik, de talán nem is annyira intelligensnek, mint amilyen szomorúnak. a sok tudás végülis kéz a kézben jár a nagy melankóliával, vagy nem? erről a férfiről pont ez sugárzott, ahogy az ablakon bámult kifele a semmibe. meggyötört arca volt, és kicsit sem kíváncsi szeme, hanem inkább olyan, mint amelyik már mindent látott, ami érdekelte. nem is nagyon törődött velünk, csak amikor meghallotta, hogy a barátaim oroszul csevegnek. akkor megkérdezte, honnan vagyunk, és hogy én is orosz vagyok-e. így jutottunk oda, hogy én magyar, de romániából. és ekkor én valamiért átkapcsolatam balfaszba. nem tudom, miért. általában szívesen meséltem Erdély történetét a tudatlan idegeneknek, de most ezt a nemkíváncsi szeműt úgy tűnt, kicsit sem érdekli a téma, minek terhelni őt. rögtön átvettem az ő stílusát, és annyit mondtam nagy hanyagul, hogy “bonyolult”. erre a nemkíváncsi férfi azt mondta nekem: ismeri Erdély történetét és tulajdonképpen egyáltalán nem bonyolult. ezután ismét elfordult tőlünk és csak bámult ki a semmibe egész addig, amíg leszállt. de még mielőtt leszállt volna elmondta, hogy van egy kicsi kávézója ott ahol lakunk, és van sok könyve is a kávézóban, térjünk be hozzá. sosem tértünk be.

az utolsó lépés, ami végül ehhez a bejegyzéshez vezetett, hogy másfél év után ma ismét kezembe vettem a paleolit táplálkozásról szóló könyvemet. ebben pedig pont az a könyvjelző jelezte, hogy hol hagytam abba az olvasást, amit első nap csak úgy elvettem, mert tetszett, és amit később eszembe juttatott egy szomorú, nem kíváncsi szemű férfi, akinek nem bonyolult Erdély.

kristálypoharak

arra gondolok ebben a pillanatban, hogy azzal az erővel, amivel hónapok óta nem írok és emiatt minden este megvető gondolatokkal illetem saját magamat, azzal akár írhatnék is. tehát most igazából azt gyakorolom, amiről sokat olvastam már itt-ott, életmód magazinokban, csak éppen lusta voltam használni ezt a tudást a mindennapokban: negatív energiát használok arra, hogy valami pozitív születhessen. az első pozitív dolog már meg is született, ugyanis részemről befejezettnek tekintem a bevezetést. : )

pár hete már, hogy legutóbbi olvasmányom, a The Element hatása alatt vagyok. aki nem ismeri, annak a lényeg dióhéjban: fedezd fel saját magad! ha nem voltál 3 évesen zongoraművész, ha sosem kötött le a fizika különösen, de még a pálcikaembereid sem voltak soha valami megkapóak, akkor se csüggedj, mert biztos, hogy van valami, akár több valami is, amit nagyon szeretsz művelni, és jó is vagy benne. tapasztald ki, mi az, amit legszívesebben csinálsz, és csináld azt, csak ennyiről szól a könyv.

szeretek sokáig egy film/könyv hatása alatt lenni. biztonságérzetet ad ezekből egy-egy (számomra) fontosabb gondolatot elraktározni a fejemben. sokszor el is képzelem ezt a műveletet: vitrines szekrényt látok, elhúzom az üveget, fontos gondolatot beteszem a polcra, mint egy kristálypoharat, üveget visszahúzom, és elhatározom, hogy ezt gyakran veszem majd elő és használom rendszeresen. csakhogy a kristállyal mindig az van, hogy majd karácsonykor, á de mégsem. majd szilveszterkor, á de most minek. majd a szülinapodkor. akkor meg pont nem leszek itthon. így merülnek lassan feledésbe a fontos gondolatok, csakúgy, mint a ’73-as kristálykészlet.

de a jó hír. ha az ember nem nézi újra az eat pray love-ot például, vagy lusta újraolvasni az elementet, és a szerencsétlen még arra is képtelen, hogy a fontos gondolatokat egy noteszben mindig magánál tartsa, úgyis szembejön valami, vagy valaki, aki emlékezteti. velem például tegnap szembejött Hermann Hesse. nem sokat tudok róla, majd ezután. viszont kellemesen figyelmeztetett arra, hogy mi a cél. szerinte a cél az, hogy mindig ott legyünk, ahol a legjobban tudunk szolgálni, ahol a lényünk, a tulajdonságaink, a képességeink a legjobb talajra találnak, és a legnagyobb hatást érhetik el.

hát nem ugyanarról beszél Hesse amiről Ken Robinson is? csináld azt, amihez a legjobban értessz, ott, ahol a legnagyobb szükség van rá. én még nem tudom, hogy mihez értek legjobban, azt még annyira sem, hogy hol lehet rám szükség. de már megjelentek az első körvonalak. például nagyon szeretném, ha elmondhatnám magamról, hogy értek a kristálypoharak megőrzéséhez és használatához, és hogy erre igazából elég nagy szükség van.