Túlélni a fogyasztói társadalmat

Szólok elõre, hogy ebben a bejegyzésben metaforákat fogok használni, mert most olyan hangulatban vagyok, hogy el tudnék fogyasztani egy jó nagy adag metaforát. De figyeled-e, hogy ez pont úgy hangzott, mintha egy shaormához lenne kedvem valamelyik nagynevû pláza valamelyik szupergyors éttermében, aminek egy egész felsõ emeletet szenteltek…? Hiszed vagy sem, ez most teljesen akaratlanul hangzott így, vagy ha úgy tetszik, nem én, hanem a zseniális, kreatív, mindentudó tudatalattim akarta, hogy így fogalmazzak, amiért neki most külön dicséret jár. Habár, ha jól meggondolom, újabban alig akad olyan írásom, amiben nem fogyasztanék el legalább két nagy metaforát, cu maionezã cu toate, úgyhogy nem is értem, mi értelme volt ezt most külön kihangsúlyozni.

Nyílván veled is megtörtént már, hogy bementél egy édességes boltba, és majdnem, vagy akár teljesen földhöz vágtad magad a gyönyörtõl. Engem elsõként mindig az illat vág földhöz egy igényesen kialakított boltban. Csokiboltban például a mandula, kókusz, kakaó illata. De fontos még a levegõ hõmérséklete is, amit különbözõ berendezések tartanak stabilan egy bizonyos szinten, hogy kellemes élménye legyen a vásárló bõrének. Ez a stabil hõmérséklet és a bele vegyülõ illatok valahogy mindig elhitetik az érzékeimmel, hogy odakint megállt az idõ. Mintha abban a másodpercben, ahogy én beléptem az édességes boltba, megállt volna minden repülõ az égen, lehorgonyzott minden hajó, nem jár a Korona, elnémultak a harangok, megszüntek füstölni a gyárak, hallgatnak a parlamentben, nem ficánkolnak halak a Föld vizeiben, a bogarak, hangyák megálltak ott ahol épp voltak, hátukon a darab morzsával, és úgy egyáltalán mindenki szoborrá változott volna, csak ÉN létezem az édességes bolt vörös szõnyegén és aranyozott falai között, semmi más nem történik éppen a világban.

A fényesre vikszolt üvegek úgy verik vissza a sárga fényt, hogy az eleinte kicsit sérti a szemem, de szerencsére a pupilláim is hamar akklimatizálódnak, és már csak azt látják, ami az üveg alatt van. A csokiban úszó banánhajót, a szökõkutat amiben csoki szökik, mindenféle golyócskákat olyan gusztára göngyölgetve és kókuszba, dióba mártva, vagy olyan is van, amit ezüsttel vontak be, hogy tisztára olyan legyen, mint egy vasgolyó. A mézeskalácsok, marcipános szívecskék és citromos holdacskák, a csokirúdak minden mennyiségben, és a teljes kínálat olyan pontosan megtervezve és elrendezve, mint egy könyvtár.

De most mégsem arról a hipnózisszerû állapotról szeretnék írni, ahogy az édességes boltban létezünk, ahogy abban az idõtlen térben egyik pulttól a másikig lebegünk. Sokkal inkább érdekel engem az a másodperc, amikor kilépünk ebbõl az állapotból, amikor záróra van és véget ér az eufória. Az édességes boltok egyik fontos tulajdonsága, hogy elõbb vagy utóbb bezárnak, a barátságos néni vagy bácsi a barátságos kötényében egyszer csak leengedi a redõnyt, aminek fülsüketítõ hangjára hirtelen minden újraéled a világban. Elindulnak a repülõk, felhúzzák a horgonyt a tengerészek, füttyent a Korona, füstölni kezdenek a gyárak, szavaznak egyet a parlamentben, leesik egy alma a fáról, ugrik egy delfin az óceánban, a bogarak és hangyák folytatják útjukat a morzsával, és úgy egyáltalán az állatvilág minden egyes faja és alfaja folytatja a megszokott életét ugyanott, ahol egy picit abbahagyta. És miközben az egész világ újraéled, én ott állok egyedül egy összefirkált, plakátmaradványos redõny elõtt, egy kommunista tákolmány pisiszagú folyosóján, és könnyen kirekesztettnek érezhetném magam. Lehorgaszthatnám a fejem és kicsit jobban meggörbülhetnék a huzatos és büdös valóság súlya alatt, mert itt már nem tartják stabilan egy bizonyos szinten a levegõ hõmérsékletét, és a mandulaillat is oly távoli már. Vagy feltehetnék magamnak olyan kérdéseket, hogy a csokibolt miért nincs nyitva örökké, vagy miért nem vihetek haza mindent, vagy leülhetnék a koldus mellé és együtt búsulhatnék vele azon, hogy milyen igazságtalan az élet.

Azt mondják a témában jártasak, hogy jó, ha van melletted egy barát, amikor a kábítószer hatása kimegy belõled. Én is lehetnék egy a társadalom sokmillió fogyasztója közül, aki ilyenkor sajnálni kezdi magát és a mocsokban ülve megvárja a reggelt, hogy újra nyisson az édességes, ha csak a természetes, velem született, csodálatos adottságomból kifolyólag nem tudnám, hogyan kell kivédeni ezeket a rohamokat. Ha nem tudnám, hogy ahhoz, hogy gazdagon jöjjek ki a csokiboltból, csak annyi kell, hogy már eleve gazdagon menjek be.

Ha Zsolti kútba szökik

Szerintem nem létezik olyan ember, akinek gyermekkorában nem emlegette volna valamelyik idősebb családtag ezt a drasztikus cselekedetet. Ezt hallhattad például amikor könyörögtél, hogy 10-ig az udvaron maradhass, mert a barátodnak is megengedték. Vagy hetedikben, hogy elmehess tinidiszkóba, mert őt oda is elengedték. Mivel én a gyermekkorom 98,9%-át egy Zsolti nevű személlyel éltem le, nálunk ez a mondat mindig úgy hangzott, hogy:

És ha Zsolti kútba szökik, akkor te utána szöksz?

Ilyenkor a lelki szemeim előtt mindig megjelent egy jó mély kút (rendszerint a csomafalvi kút, mert azt közelebbről ismertem) és ahogy Zsolti felmászik rá és csobban egyet, és ahogy én mosolyogva, minden további nélkül elindulok utána. De nincsenek öngyilkos hajlamaim, és 5 – 15 éves koromban sem állt szándékomban egy kút segítségével vetni véget az életemnek. Ezért pár másodpercnyi fantáziálás után természetesen megértettem, hogy a kegyetlen hasonlat célja csak annyi volt, hogy tudatosuljon a kicsi agyamban, nem kell mindenben Zsoltit követni, mert nekem nem feltétlenül jó, amit ő csinál.

Aztán elmúltak a szép gyermekévek, megnőttünk és érezzük, hogy mi a jó és mi a nem jó nekünk, tudunk már gondolkodni és dönteni a sorsunkról. A hasonlat viszont nem múlt el azóta sem, csak átíródott. Zsolti helyét mindegyre átveszi valaki, aki okosabb, ügyesebb, szófogadóbb, mint mi. Általában olyan valakivel kezdődik, akinek bezzeg jó jegyei vannak románból vagy matekből, vagy épp készül az olimpiászra. Majd később jön valaki, aki bezzeg rendet tud tartani a szobájában, bezzeg be tudja osztani az idejét, cserkészkedik, vakációban megtanult horgolni, esetleg dolgozik a gyilkostónál. Végül pedig lesz még olyan is, aki egyetemre megy, akinek már bezzeg van munkahelye, jó rég óta udvarolnak neki és most nemrég el is jegyezték. Bezzeg.

A hasonlat második része is átíródott, és igencsak megmutatkozik rajta a felnőttek fantáziátlansága. Amíg régebb egy mély, sötét kút jelent meg a fejünkben, az oldalán sok mohával, addig ma már csak egy „normális” és egy „nem normális” utat látunk magunk előtt. És ha csak egy kicsit is letérsz a normális útról a nem normális útra, azt kockáztatod, hogy ferde szemmel néznek majd rád, például azért, mert te rendetlenségben érzed jól magad, fontos dolgokat hagysz utolsó percre, neked ne udvaroljon senki mert attól megkötve érzed magad, nem szeretnél férjhez menni, felmondtál a munkahelyeden, utcazenélni szeretnél, de főleg pingvineket etetni önkéntesként egy állatkertben.

10 éves korodban még nagyon kifejező hasonlatokkal éltek, hogy megértessék veled, nem feltétlenül a te utad az, amit a veled egykorúak járnak. 25 évesen már kimondottan javasolják, és mindenki, minden irányból olyan szívesen terelget fel a „normális” (k)útra. Aztán örömmel nézik végig, ahogy nagy ímmel-ámmal felmászol a szélére, méregeted, hogy milyen mély, vajon hideg-e a víz, keresed a jó szöget az ugráshoz, de közben vissza-vissza pillantassz, remélve, hogy hátha valaki megpróbál lebeszélni. Valaki, aki csak úgy odajön, és azt mondja, szállj le, ebben már vannak elegen, ez nem a te (k)utad.