A kedvenc semmim

Előző bejegyzésemben meggyőződtünk róla, hogy tudok még mesélősen írni, ezért ma kicsit nyugodtabban fogom eldobni a sulykot, és evezek filozofikusabb vizekre. Nem mintha nem történnének izgalmas dolgok az életemben, amiről nap mint nap beszámolhatnék, vagy nem mintha a semmiről nem tudnék nagyon olvasmányos, humoros, az olvasót egyszeriben magával ragadó bejegyzést írni. Csakhogy az érdeklődésem már rég, hogy túlmutat a fecsegő felszínen, és a szemmel látható dolgoktól nem A kis herceg vette el a kedvem, hanem az a saját, zseniális felfedezésem, hogy a „semmiben” mindig meglátom a szemnek láthatatlant.

Itt a „semmi” szót persze csak idézőjelben használom. A legtöbb embernek akkor van „semmi”, amikor „nem történik semmi”. Én nagyjából akkor kezdtem tudatosan megkülönböztetni magam másoktól, amikor rájöttem, hogy velük ellentétben nekem mindig történik valami. Lehull egy levél a fáról, elfut egy macska, leengedik a redőnyt, valahonnan száll egy illat. Vagy ha mindez mégsem történik, akkor is találok valamit, ahol valamikor történt valami. Egy régi ház oldalsó homlokzatának díszítő elemeit például, amit 127 éve valaki a legfinomabb mozdulataival szépítgetett. Egy kicsi falu fölé magasodó szőlőst, amit 98 éve ültettek és azóta minden évben tavasztól őszig szorgos kezek ápolják. De a kedvenc “semmim” az mégiscsak egy nagy kietlen tájon áthaladó sínpár. A senki földjén, ahol csak a szél süvít, elszáradt kóró lengedez és ahonnan a bogarak is mély csalódottsággal költöztek el – a pusztaságon áthúzódó sínpár szerintem a legjobb bizonyíték arra, hogy a „semmiben” valamikor történt valami. Sőt, ha mondjuk 13.27-kor érkezel, láthatod, hogy még most is történik valami, és ha szerencsés vagy és jókedve van a mozdonyvezetőnek, még azt is megfigyelheted, hogy a kietlen táj végtelen csendje hogyan nyeli magába azt az ominózus vonatfüttyöt. Ez a „semmi” egy igazi remekmű, amit úgy lehetne csodálni, elemezni, vagy egyszerűen csak bámulni órákon keresztül, mint például Munch százmillió eurós Sikolyát egy art gallery fehér falán. De ez nem csak azért érdekesebb, mint a Sikoly, mert az alkotás élőben történik, a szemed előtt, óráról órára, hanem azért is, mert a lengedező kóró között, a nagy “semmi” közepén üldögélve magadat is a mű szereplőjének érezheted.

Persze akinek az érzékei az izgalmas történésekre vannak kiéleződve, tömény akcióval, váratlan fordulatokkal, sok-sok helyzet- és jellemkomikummal tarkítva, amit mesélősen lehet és kell előadni, annak bizonyára kivétel nélkül mindig olyan érzése van, hogy a blogomról csak a “semmi” néz szembe, de megkockáztatnám, hogy a saját életében is túl gyakran botlik bele a semmibe.

Tanulság nélkül

Nem örvendek, hogy legutóbbi írásaim olyan megmondósra sikerültek, hogy mindig olyan idegesítően kitisztulnak a végén, mintha azt képzelném magamról, hogy bármit is taníthatok az olvasóimnak. De ez még nem minden, mert számomra is ismeretlen okból kifolyólag elkezdtem nagybetűket használni, sőt, ami még ennél is jobban aggaszt, hogy megvastagítok mondatokat, mint egy transindexes cikkben. Egyszóval rettegek, hogy elveszítettem a mesélő hangomat, azt a képességet, amivel egy napomról, vagy életem egy teljesen jelentéktelen eseményéről enyhén informatív, enyhén szórakoztató, de összességében semmitmondó, kesze-kusza bejegyzést írok. Ezért úgy döntöttem, hogy ma csak mesélek, nem lesz benne okoskodás, nem emelek ki mondatokat, és egyáltalán nem lesz tanulság a végén.

A tegnapi napomnak egy óráját mesélem el hát. A tegnapi napom az egyik legjobb volt ebben az évben. Minden évben, amikor elmúlik a nyár, elmennek a gólyák, kopaszodnak a fák és kezdődik az iskola, én minden idegszálammal azon vagyok, hogy utáljam az őszt. Régebben, amikor még tudatlan voltam, és azt hittem, hogy az érzéseimért mindig valaki/valami más a felelős, azt gondoltam, hogy egyszerűen csak rossz hozzám az élet. Ma már tudom, hogy én akarom ezt az érzést. Szeretek ilyenkor jól meggörbülni a melankolikus gondolatok súlya alatt, úgy istenigazából átélni az elmúlást, irigyelni a gólyákat, hogy elmennek, nagyon sajnálni magamat, hogy én viszont maradok, és kicsit duzzogva hátat fordítani a világnak, mintha ő tehetne erről. Szoktam elméleteket gyártani, és biztosan benned is feltevődik most a kérdés, hogy mi ez a sok hülyeség már megint. Az értem aggódó lelkek megnyugtatására elmondom, hogy nem vagyok depressziós, épp ellenkezőleg. Fitt vagyok, megfontoltan táplálkozom, nagyon jó az emésztésem, szépnek látom magam a tükörben és napjában többször érzem, hogy jókor vagyok jó helyen. Ha szomorú vagyok, akkor csupán az van, hogy nagyon mélyen együtt érzek a természettel, ami szerintem teljesen normális azok után, hogy valamikor egy ősember ősasszonya voltam és napjaim 99%-át a természetben töltöttem (a hálószobánk a barlang végén jobbra most nem számít természetnek).

Na de térjünk vissza a tegnapi napra, annak is egy bizonyos órájára úgy 15.38 és 16.36 között. Ebben az intervallumban történt ugyanis, hogy túl korán odaértem valahova, és azt mondták, jöjjek vissza később. Ebből egy teljesen spontán 1 órás séta keletkezett a napom kellős közepén, amit nyugodt, ugyanakkor az újra mindig nyitott természetemből kifolyólag szívesen fogadtam. Nyakamba vettem hát az országutat, és gyermeki örömmel a szívemben olyan dombokra másztam fel, ahová eddig csak lopva tekintgettem. Boldogan rágcsáltam az út mentén talált almát, színes lapikat gyűjtöttem, gyerekekkel kacarásztam, csodáltam a tájat és élveztem a nyugalmat magamban és magam körül, miközben egyre magasabbra értem. Majd a domb legtetején leültem a fűbe, és már nem tudom mennyi időt töltöttem ott, csak azt, hogy egy karnyújtásnyira tűntek az Alpok, azokat bámultam nagyon sokáig. Közben mindegyre a nap felé fordítottam az arcom, majd vissza az Alpokra, és vissza a napra. És miközben így szórakoztam, egyetlen egy szál pipacsra lettem figyelmes, ami a rikító piros színével élesen kitűnt a környezetéből. Ettől a pillanattól kezdve egészen addig, amíg lejöttem a dombról, ez a pipacs lett a kedvenc felfedezése rövid sétámnak.

Ez volt hát egy óra a tegnapi napomból, amiről, gondoltam, így kutyafuttában beszámolnék.

Puszi !

marketing és önismeret

Azt már egy előző bejegyzésben leszögeztük, hogy az ember akkor lehet boldog, ha azt csinálja, amit szeret. Vagy ha mégsem, akkor most jól leszögezzük. Én egy ideje célul tűztem ki, hogy boldog leszek, ezért sokat töprengek azon, hogy pontosan melyek azok a tevékenységek, amiket szeretek. Ez nálam sajnos nehezebben megy, mint azoknál, akik mondjuk tudják, hogy szeretnek biciklizni és kész. Jó nekik. Én is szeretek biciklizni, de nem olyan nagyon. És ha rákérdezek, hogy miért nem olyan nagyon, azt válaszolom, hogy azért, mert félek, hogy elütnek. És ha rákérdezek, hogy de mi az oka annak, hogy néha mégis megkockáztatnám, hogy elüssenek, akkor azt válaszolom, hogy azért, hogy izmos lábaim legyenek. Ebből máris arra következtetek, hogy nem a biciklizés élménye vonz, hanem az izmos test élménye, és inkább valami olyan módszerhez folyamodok, amivel nem áll fenn a veszély, hogy közben elütnek.

A biciklizéssel ellentétben viszont már 10 éves korom óta tudom, hogy szeretem a régiségeket, és kész. Szeretem a hűvös, dohos, régi illatot a múzeumokban. Gyengéd érzések fűznek például régi épületek, főleg régi templomok hűvös falaihoz. Egyik kedvenc tevékenységem ujjal követni az ecset nyomait ezeken a falakon. Gyermekfejjel azt hittem, hogy beteges tevékenységem mögött csupán az van, hogy szeretem a törcit. Ez nem hibás feltevés rólam, de nem is túl pontos. Hogy még pontosabb legyen az önmeghatározásom, és személyiségem csodálatos fejlődése nehogy elakadjon egy kezdeti pontnál, tovább kutattam, és úgy 18-20 évesen azt feltételeztem magamról, hogy érdekel a művészettörténet. Mint idővel kiderült, ezzel még mindig távol voltam a valóságtól.  Akkor hát csakis a vallással lehet összefüggésben, nem? És eljött az időszak, amikor azt hittem, érdekel a vallástörténet. Ez pont akkor volt, amikor gyakran vettem le a Nagy Vallástörténet című könyvünket a polcról. Ekkor pontosan annyi történt, hogy csak levettem és jól megnéztem a képeket. Ennyi. De akkor mégis miért várom mindig, hogy egyedül maradjak egy templomban, és kedvemre tapogathassam és minden milliméterét megvizsgálhassam közelről annak a festménynek a falon? Miért támasztottam neki már a homlokomat is számtalanszor? Kicsit sem érdekel a középkori festészet. Az építészet még annyira sem. És egyáltalán nem fontos, hogy miben hisznek, vagy milyen nyelven beszélnek azok, akik oda járnak. Ezeknél százszor érdekesebb nekem az a régi-régi EMBER, aki ott akkor az ecsetet fogta. Aki ott a kezét elhúzta.

Ilyenkor mindig elképzelem, hogy évszázadokkal ezelőtt ott valakire rásütött a nap munka közben. Hogy pont ott, ahol most állok, valakinek valamikor épp megfeszültek az izmai, koncentrált, önkifejezett, tökéletességre törekedett, vagy épp parancsot teljesített. Esetleg épp ordított rá valaki hátulról, hogy ne úgy csinálja. Esetleg dúdolt magában valamit és arra gondolt, vajon mi lesz ma a vacsora. Vagy talán azon töprengett, vajon mire jó ez az egész. Lehet, hogy félvállról vette. Hogy úgysem nézi majd senki a festményt a falon, és amúgy is, meddig áll még ez a templom egyáltalán … De lehet, hogy épp ellenkezőleg: lehet, hogy hitt a művében. Talán ugyanúgy, mint én őt, ő is elképzelt engem, hogy majd ott állok valamikor a 21.-edik században, az ő ecsetvonásait figyelem nagyon közelről, és csodálkozok.

Saját beteges hobbim további elemzésére nem itt fog sor kerülni. Ezt csak azért teregettem ki, hogy rámutassak, milyen érdekes, ha az ember veszi a fáradtságot és felteszi magának a kérdést, hogy MIÉRT csinálom ezt. Ha olyan kíváncsisággal ismerkedik önmagával,  mint marketinges a vevőjével. Ha például azon kapod magad, hogy elindultál parfümöt vásárolni, akkor előbb kérdezd meg, kinek és miért akarsz tetszeni elsősorban? Én jól megkérdeztem magamtól, hogy miért simogatom a falat, így nem lettem művészettörténész.  Hanem inkább marketinges.