Szabad mesélni?

Tavaly év végén kezdtem olvasni Julia Cameron – The Artist’s Way című könyvét. Hasznos tanácsokra bukkantam, amiket bárki megszívlelhet, foglalkozástól függetlenül. Az eddig sem volt új gondolat, hogy a világot minden téren a kreativitás viszi előbbre. Ami új volt a könyvben az az, hogy a kreatív ötletek, amik napközben, vagy akár az éjszaka közepén, de legvalószínűbben a hajnali órákban ránk találnak, azok tulajdonképpen nem a sajátjaink, hanem valahonnan fentről jönnek, Istentől, univerzumtól, a forrást úgy nevezed, ahogy akarod. És nekünk embereknek kreatívnak lenni annyit jelent, mint nyitottnak lenni. Mindenre és mindenkire. A mi dolgunk, hogy elsöpörjük az útból a gátló érzéseket, gondolatokat, és utat nyissunk annak a végtelen kreativitásnak, amit már születésünk óta próbál átpasszírozni rajtunk a teremtőnk. Kreativitás alatt nem feltétlenül azt értem, hogy te leszel a következő Picasso, hanem mondjuk egyedien fűszerezed a darált húst. Másképp köszönsz reggel a szomszédra, mint eddig. Egyáltalán ráköszönsz! Kreativitás = nyitottság. És minden kreativitás, ami szívből jön. A könyv tanított meg arra, hogy érdemes minden reggel, ébredés után pontosan 3 oldalt írni az érzéseidről és érdemes valamikor délután, este, vagy amikor időd van, elmenni sétálni szigorúan egyedül, és hallgatni, hogy mi minden pörög a fejedben. Akiknek ezt eddig elmeséltem, azoknak nem lenne rá idejük, és amúgy is elég hülyeségnek tartják – pedig ezek spirituális alkalmak lehetnek, ha az ember is úgy akarja. A könyvben még van egy olyan mondat is, hogy ha sikerül meggyógyítani a benned élő művészt, az azzal a “veszéllyel” is jár, hogy szokatlanul nyitott leszel mások felé. Ide akartam kilyukadni kb.

Januárban arra gondoltam, mi lenne, ha a reggeli 3 oldalamat nem magamnak írnám, hanem egy ismeretlennek, akivel az utcán gyakrabban látjuk egymást. Teleírok egy naplót azokkal a gondolatokkal / érzésekkel, amiket a közeledő tavasz ébreszt bennem, a zöldülő fák, vagy az egyre intenzívebb magnólia illat. Hagyom, hogy átáramoljon rajtam minden, a legszebb dolgokat megörökítem, és amikor betelik, ajándékképpen odaadom valakinek, akivel csak látásból ismerjük egymást, és akiről a megérzésem azt súgja, hogy elfogadná.  A félév, ami a blogból kimaradt, egy naplóban van megörökítve tehát, magasröptű gondolatokkal, kisebb kétségekkel, rövidebb mesékkel, falevelekkel, rajzolt macskákkal és térképekkel, mindazzal, amit bennem az elmúlt tavasz ébresztett.

Azt hiszem, még sosem éltem annyira az itt és mostban, mint ezalatt a félév alatt. Szinte percre pontosan meg tudom mondani, mikor nyílt ki a szemben levő magnóliafa első virága. Még sosem éreztem ennyiféle illatot a levegőben, de az embereket sem figyeltem meg még sosem ennyire közelről. De nem csak a tudatosság volt a cél. Az elmúlt félévem célja inkább az volt, hogy kiderítsem, mennyire idegen az idegen? Megérti egy random ismeretlen a mélyenszántó gondolataimat, amiket az újjászülető tavasz ébreszt bennem? Meglehet nyílni valakinek titokban? Egyáltalán elfogad egy idegen egy teleírt füzetet egy másik idegentől, vagy megijed tőle? Szabad nekem mesélőset játszani bárkivel?

Február 1-én írtam az első bejegyzést, június 30-án az utolsót. Képzeld el tehát, hogy egy szépen becsomagolt, kisebb könyv méretű ajándékot tartok a kezemben, megszólítom az idegent, akivel már egy féléve szinte minden nap látjuk egymást és már köszönünk. Azt kérdezem tőle, hogy adhatok-e neki egy rövidebb nyári olvasmányt. Erre ő:

-Valamilyen valláshoz van köze?
-Mi a célom vele?
-Mit akarok elérni azzal, hogy idegennek csak úgy ajándékot adok?

Mindez meglehetősen támadó hangnemben. Igazából annyira megszállott lettem az ötletemtől, annyira elbíztam magam, hogy ez jó és ez öröm lesz valakinek, hogy erre a reakcióra egyáltalán nem készültem fel. Csak annyit mondtam, nincs célom vele, csak játék. Erre meg ő, hogy ne haragudjak, ez nem a személyem ellen szól, de idegentől nem fogadhat el ajándékot. És szép nyarat kívánt, majd elment.

Így, körülbelül 10 másodperc alatt ért véget a szívprojektem, ami közel félévig lelkesen tartott. Olvastam valahol, hogy a “lelkesedés” görög vagy latin megfelelője valahogy úgy jön ki: “feltöltődve Istennel”. Röpke 25 évem alatt talán ebben az elmúlt félévben voltam a leginkább feltöltődve Istennel, és ezért megérte a végén kicsit szíven szúrva érezni magam. Minnél magasabbra repülsz, annál nagyobbat esel, talán… Így utólag egy ámokfutásnak tűnik az elmúlt időszak, én pedig mintha olyan helyekre merészkedtem, ahová normális emberek nem nagyon mennek. Tanulságot egyelőre csak magamra vonatkozóan tudok levonni, azok pedig még feldolgozás alatt vannak.

Egy kérdést azért intéznék az olvasómhoz: te elfogadtad volna?

Ajándék lenni

Ajándékot általában venni vagy készíteni szoktunk, arra már ritkábban gondol az ember, hogy ő maga legyen ajándék. Hogy egyáltalán ő is lehetne.

Szerintem lehetne. Nem mindenki számára és most nem családon belüli kapcsolatokra gondolok. Jó esetben a szülők úgy érzik, hogy a gyermekük egy ajándék. Jó esetben a gyermek is úgy érzi, hogy a szülei ajándékok és valahol mélyen tudja, hogy a testvére is, bár a testvér-ajándéknak csak az évek múlásával kezdjük egyre jobban és jobban érezni az értékét. De most egy kicsit felejtsük el ezeket a kapcsolatokat, sőt, még azt a napot is, amikor megpillantottuk XY-t és éreztük, hogy ő egy ajándék a sorstól és mostantól a az életünk összefonódik… Most nem ezekről az ajándékfajtákról beszélek.

Arra gondolok inkább, hogy mondjuk egy idegen embert kiszemelek kis világunkban, kolozsvári háttérrel rendelkezőként mondjuk a 25-ösön, és eldöntöm, hogy ennek én ajándék leszek. Leghamarabb azzal leszek ajándék, hogy egyáltalán észreveszem, hogy létezik. Tudatosul bennem, hogy itt ül 2 székkel arrébb, és érzem, hogy ez jó, ennek így kell lenni. Aztán azzal, hogy például reggel köszönök neki. Előzékenyeken átadom a helyem. Aztán a hetek, hónapok múlnak és ha még mindig ugyanabban az időben ugyanazon a 25-ösön utazunk és én még mindig ajándék akarok lenni, akkor megkérdezem, hogy honnan jön és hová megy. Esetleg eszembejut, hogy van egy cukorka a táskámban és vajon mi lenne, ha odaadnám neki, mert úgy odaadnám neki. Olyan boldog lennék tőle, ha odaadhatnám neki. És úgy egyáltalán, olyan jó adni.

Hogy ő mit gondol ezek után? Azt csak ő tudja, az ő dolga, és különben is annyi mindentől függ, de főleg attól, hogy neki milyenek az ajándékozási szokásai. Nem számít. Csak az számít, hogy nekem milyenek. Nincs célod az életben? Legyél ajándék valakinek.

Írni

Jöttem és hoztam egy döntést, hogy újraélesztem a blogot ezzel a minimalista külsővel. Hogy tetszik? Nem biztos, hogy ez marad, sőt, még az sem biztos, hogy tényleg végigírom ezt a bejegyzést. Még barátkozom a gondolattal, hogy ismét közöljem a nagyvilággal mindazt az őrültséget, ami megfordul a fejemben. Kicsit eltávolodtam tőletek, bárkik is legyetek. Az időszak, ami innen kimaradt, az viszont nem veszett el: füzetekben örökítettem meg, egy A4-es, két A5-ös és egy mégkisebb, direkt naplóméretű füzetben. Utóbbit nem magamnak írtam.

Nagyon vonz az írás, de ugyanakkor néha nehezemre is esik. Talán akkor a leginkább, amikor nincs köze a titokzatossághoz. Amikor úgy érzem, nem lesz örömforrás, vagy amikor úgy, hogy nem határokat feszeget. Van valami szent a leírt szóban. Talán minden művészet, köztük a szó művészete is egy brainstorming arra, hogy “ki vagyok én”, és amikor a művésznek sikerül összeraknia magát, abbahagyja. Én egyre inkább úgy érzem, a szavaimmal hidakat próbálok építeni. Istennek, hogy átjöhessen hozzám. Magamnak, hogy átmehessek az igazi énemhez. Esetleg valaki máshoz, aki bennem kelt életre. Szeretek arra gondolni, hogy minden leírt szavam valahol a képzelet és valóság határvonalán lebeg, ennek a szónak az első két betűje még a valóságban van, de az utolsó kettő már a képzelet végtelenjében. Igazán érdekes dolog az, hogy a valóság hogyan csap át képzeletbe a papíron, de engem méginkább érdekel, hogy amit papírra vetek, mint a képzeletem szüleményét, az hogyan csap át valóságba reggel, amikor kilépek az ajtón? Úgy képzelem, hogy van egy titkos járat a füzetem és a valóság között, ahol a szavak éjszaka kivándorolnak és egytől-egyig valóra válnak. Elfoglalják helyüket a világban. Az utcák megtelnek igékkel, a dombok jelzőkkel, a magnóliafákon szintesztéziák nyílnak és az egész várost fűzérként fonja át csapongó fantáziám egy-egy metaforája, magába szőve ismeretlen sorsok mindegyre feltűnő, ismerős arcait.  Talán aki ír, az kicsit Isten segédforgatókönyvírója lesz. Ki tudja megmondani, honnan törnek fel a szavaink? Miféle mély kút az, ahová csak papírral és tollal lehet alámerülni? Mi van, ha mindaz, amit írunk, igazából tőle származik? Ő diktál, az író kéz csak lejegyzi. Ha így lenne, akkor minden leírt szavunk valóra válhatna. Azt tudjuk, hogy a képzelet a valóságból táplálkozik. Miért ne működhetne ez fordítva is? A valóság táplálkozzon képzeletből. Élet és alkotás legyenek szinonímák. Hol van az a hely, ahol ez a két dolog egy és ugyanazt jelenti? Oda akarok menni! Úgy akarok élni, hogy ne tudjak különbséget tenni az életem és az alkotásom között. És ami ehhez elengedhetetlen, az egy másik határvonal: titok és nyilvánosság között. Szeretek ezen a határvonalon billegni. Fél lábbal mindenről hallgatni, ami fontos, fél lábbal teljes mélységében feltárni a lelkemet a világnak. Innen oda, onnan ide ugrálni és sehol sem időzni túl sokat. Hogy lehet titokban megnyílni és nyíltan titokzatos lenni? Ezek talán sosem lesznek szinonímák. Vagy talán az írásommal az ellenkezőjét fogom bebizonyítani? Nem tudom még. De azért van valami szent az írásban, mert ha elég kitartóan csinálod, mindenre választ kapsz.