Hajók

Minden nap pont 20 percet sétálok a Duna partján, 10-et reggel és 10-et délután. Közben nézem a Swiss Sapphire, Johanna és hasonló elnevezésű sétahajókat, és a gazdag nyugdíjas turistákat, ahogy kerekes bőröndjükkel le-, illetve felkocsikáznak a hajóra. Mindig irigység fog el. Nem, nem azért, mert amíg én munkába igyekezek, ők azon tépelődnek, vajon melyik égtáj felé nézzen a napozóágy… A szép kort sem irigylem tőlük, bár nem tagadom, egyszer én is szeretném megérni. És mit érdekel engem a nyugdíjuk, amiből megengedhetik maguknak az ilyen folyómenti kicsapongásokat a Strassbourg – Passau – Bécs útvonalon…

A minap, miközben a 192-es mikróbuszra vártam (aminn nem sokkal kevesebb az átlagéletkor, mint a luxushajókon) azon töprengtem, mégis mi olyan vonzó számomra ebben az életmódban? Miért látom olyan különlegesnek ezeket az embereket? Miért tűnik úgy, hogy amint fellépnek a fedélzetre, hirtelen mesebeli lényekké változnak és csomó kalandban lesz részük a következő 1-2 hétben?

Szerencsém, hogy valahányszor sikerül értelmesen megfogalmaznom egy kérdést magamnak, akkor nem sokat várat magára az értelmes válasz sem. Még nem tudom, honnan, de csak úgy jön valahonnan. Aznap sem volt másképp. Elég volt egy hosszú pillantást vetnem a Duna medrére, az erdőkre körös-körül, a lassan hömpölygő vízre és a kacsa családra, ahogy V alakban úsztak talán hazafelé, és egyből megértettem, mi olyan vonzó a hajózásban.

Azért sokkal jobb hajózni, mint autózni/vonatozni, mert a hajók útvonalát nem emberek építették. Ahol a gazdag nyugdíjasok végigkirándulnak, vaníliás süteményt mártogatva menta teába, azt az utat a természet alkotta. A folyó vágta magának, úgy, ahogy jónak látta. Olyan titkos erők több ezer évnyi munkája van benne egy-egy kanyarban, amiket én, munkába igyekező halandó fel sem foghatok. Csak reménykedek, hogy a napozóágyát nyugat felé fordító néni a fedélzeten már érzi, milyen szent helyekre fizetett be.