Nyáresti séták

Észrevetted, hogy este 10 után sincs még olyan sötét, mint márciusban 8 órakor? Ma és holnap még nőnek a nappalok. Ezek a kedvenc napjaim az évből – olyan simogató az esti levegő, olyan csalogató a természet. Most van az az időszaka az évnek, amikor minden napért kár:

  • amit a négy fal között töltök
  • amikor nem írok

Ami ezeket a dolgokat illeti, elég fanatikus lettem. Este 10 után is képes vagyok elmenni futni, és hullafáradtan is készen állok egy esti sétára. Észrevettem, hogy a legjobb ötleteim futás és séta között támadnak, ezért az is előfordult már, hogy magammal vittem a naplómat sétálni. Egy nyáresti séta nagyon szép lehet valakivel kettesben, akire rá szeretnék hangolódni. De ha a természetre akarok ráhangolódni, akkor inkább egyedül sétálok. Ha egyedül vagyok, az összes figyelmem a természeté lehet. Elgyengülök, mint egy gyermek azon, ahogy a kicsi sün a kicsi lábaival bizonságba igyekezik. Észreveszem, milyen nyugtató, ahogy a búzakalászok lengedeznek a holdfényben. Noha gabonaellenes vagyok, egy hatalmas búzatábla látványától úgy érzem, gyógyul a testem, lelkem. Csodálom, milyen szép rózsaszínes a nyugati égbolt. Valahogy olyan hatást kelt, mintha sosem akarna lemenni a nap – vagy örökké tartana az élet.

summer-189998_640

Télen a sötétben csak sejtem, honnan jövök és hová tartok. De június derekán, egyedül sétálva akaratlanul is tudatosul bennem, hogy ugyanaz az erő teremtett engem, ami a természetet alakította. Ezek azok a napok, amikor nem csak hálát érzek az életemért, hanem már szinte várom azt is, hogy visszatérjek – egy legyek a lengedező búzatáblával, a sünivel és a rózsaszín égbolttal.

Két madár

Krisna két madárhoz hasonlította az emberi lelket. Az egyik mindig a fák gyümölcseit csipegeti, mohó és csak azt nézi, hogy mindent azonnal megszerezzen, amit megkíván. A másik csak ül és figyel. Az első az egó, a második a felsőbbrendű én.

Mindkét madárban könnyen magamra ismerek. A csipegetés már reggel elkezdődik, amikor kinyílik a szemem. A gondolatok áramlása és a vágyak kergetése. Hogy mit kéne felvenni, hova kéne elmenni, mit kéne megvenni, megenni, meginni, hogy egész nap kellemesen és persze elfogadva érezzem magam. És ha valamitől félek, az is a csipegető madár félelme. Bárhol, bármilyen körülmények között: vajon elég jól csipegetek-e? Vajon jut-e nekem is elég gyümölcs? Vajon a fa másik oldalán finomabb-e?

Aztán eljön az az utolsó félóra este, lefekvés előtt, amikor kiülök a teraszra egy csésze teával, és a csendben egyszercsak előbújik a nyugodt, figyelő madár. A békés önmagam, aki egész nap egy ágon ült és rebbenetlen szemmel figyelte, ahogy a földön csipegetek. A hülyeségeket, amiket gondoltam és csináltam. Figyelte, ahogy százötven másik madárral együtt kapkodunk a lehullott gyümölcsért.

De nem oktat ki. A lélek nem pazarol energiát arra, hogy kioktassa az egót. Csak csendben farkasszemet néz vele. Mintha azt mondaná: folytasd csak, ha neked ez kell. Végül is, a csipegetésnek is megvan a maga értelme. De nem az, amit te gondolsz.

Telihold

Húsvétkor otthon volt velem egy osztrák kolléganőm. Tőle kérdezte meg édesanyám, hogy milyen vagyok a munkában. Erre ő röviden és tömören azt mondta: rideg és elutasító. Erre édesanyám azt válaszolta, hogy akkor inkább keressek más munkát, mert ez nem én vagyok.Tényleg nem én vagyok az, aki rideg és elutasít. De mégis van bennem valami, ami miatt állítólag nehéz engem megközelíteni. Bármi is legyen az, remélem, mire véget ér ez az életem, sikerül rájönni és leküzdeni.

Ma viszont vállalom: rideg és elutasító voltam szinte egész nap. Nem vagyok büszke rá. Szerencsére még nem vettem ki a táskámból a naplót, amit márciustól május végéig írtam. (Újabban a saját naplóm vetekedik a Müller Péter olvasmányommal.) Ezt szoktam fellapozni és utánaolvasni, miket írtam egy hónapja, két hónapja és így visszafele… Innen jöttem rá, hogy pont egy hónapja is ilyen mélyponton voltam, mint ma – ami csakis a teliholddal függhet össze. De innen sikerült meríteni a felszabadító gondolatot is, ami segíthet telihold ellen.

Ha rideg leszek és elutasító, esetleg belül szenvedek valamiért, amiről magam sem tudom, mi az, van négy dolog, amire jó emlékezni. Azért vagyok itt, hogy szeressek. Hogy keressem, megtaláljam és megőrizzem azokat, akiket szeretni tudok, és úgy mutassam ki nekik a szeretetemet, ahogy én azt a legjobban tudom. Azért is vagyok itt, hogy dolgozzak. Megkeressem vagy feltaláljam magamnak azt a munkát, amit a legjobban tudok csinálni és amiben a leginkább kiteljesedhetek, ami engem is épít, de a világot is. Ezen kívül fontos még, hogy mindig csodálkozzak. Ne úgy nézzek a világra magam körül, mint valami mindennapi, magától értetődő jelenségre, hanem keressem meg minden napban azt a kicsi valamit, egy pillanatot, amit nem lehet megmagyarázni, ami különös, érdekes, aminn csak ámulni lehet. És végül valami nagyon fontos: legyek mindig hálás. Mindig lehet találni valamit, amiért az ember hálás lehet. Hogy az eső lehűti a levegőt, hogy van hallása és hallja az esőt, hogy az eső eszébe juttat gyermekkori emlékeket, hogy voltak nagyszülők akikkel jó volt hallgatni az esőt…

Egy-egy teliholdon (vagy akár valami más külső hatásra) néha olyan csúnyán elcsúszik a lélek, hogy magára sem ismer. Gondolom, én ilyenkor leszek rideg és elutasító, ami ideális körülmények között nem vagyok. De a mélypont jó – kell, hogy aztán fel tudjak emelkedni. Amit ilyenkor leghamarabb tehetek, az az, hogy egy nagyot alszok. Majd felkelek és szigorúan számon kérem magamon, hogy hogy teljesítek a négy legfontosabb feladatomban.

Boldog felemelkedést!

Kata

Stratégia

Legújabb stratégiám, hogy nem várok többé az ihletre. Ehelyett inkább minden nap megpróbálok valami olyat csinálni, ami belülről jön, amit csak én tudok, ami nagyon rám vall, amit annyira meg kell tennem, hogy ha valamiért mégis kikerülném, csak azért újra kellene szülessek, hogy megtegyem. Este pedig szakítok egy órát arra, hogy itt beszámoljak róla.

Miért?

Először is, mert az írás jótékony hatásaival – a gondolatok rendszerezésétől az érzések tudatosításán keresztül az alkotás öröméig – nagyon is tisztában vagyok. Másodszor, mert azt hiszem, az ember két legszebb képessége a szeretésre és az alkotásra való képesség. Szerintem ezt a kettőt mind megkapjuk, amikor megszületünk, és minél korábban tudatosul ez bennünk, annál nagyobb az esélye, hogy használni is fogjuk és nagy dolgok születnek ebből a két isteni képességből. Azzal, hogy ezt most ide is leírom, mégjobban tudatosul bennem, és talán benned is, aki elolvasod. És, nem utolsó sorban, ez is egy módja annak, hogy felolvassam magam a világnak.

Lassan két éve Ausztriában élek. Itt fedeztem fel, mekkora öröm nekem idegenekkel csevegni. Buszmegállóban, villamoson, liftben. Ott szólok hozzájuk, ahol nem várják. Igazából sehol sem várják.  Csak bámulunk magunk elé mindenhol, esetleg egy futó pillantást vetünk a mellettünk álló idegenre, de abban legtöbbször se kedvesség, se türelem, se figyelem nincs. Látjuk egymást, de mégis fal van közöttünk.

Mióta idegenben élek, kedvenc foglalkozásom áttörni ezt a falat. Szeretem azt a pillanatot, amikor egy maga elé bámuló idegen hirtelen felkapja a fejét, rám néz és elmosolyogja magát anélkül, hogy bármit is tudna rólam… Amikor a fallal körülvett idegen a meglepetéstől egy pillanatra olyan természetes és emberi és törékeny lesz a szemeim előtt, hogy szinte megsajnálom. Dehogy sajnálom… megszeretem. Aztán, hogy utána két percet vagy tíz percet beszélünk, soha többé nem látjuk egymást vagy címet cserélünk, azt sosem tudni előre. Ezért is olyan érdekes minden egyes idegen. Mintha minden nap új földrészt fedeznék fel…

Kedvesség

Van egy Billa a belvárosban, ahol gyakran vásárolok, ha sokat kell várni a buszra. Már első alkalommal észrevettem, hogy a kasszásnő nagyon kedves. Állandóan mosolyog és látszik, hogy szívből csinálja, amit csinál (dolgok áthúzása a szenzoron, pénz elvétele, visszajáró visszaadása). Legutóbb, amikor nála vásároltam, vettem a bátorságot, hogy megemlítsem neki, amit gondolok… Amíg a visszajárót számolta, csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy ő a legkedvesebb billás alkalmazott, akivel találkoztam. Nevetett, megköszönte, jólesett neki. És hozzátette, hogy ő ilyen, nem tudja másképp csinálni. Azt mondta, tudja, hogy sokan hülyének nézik és rosszat mondanak róla a háta mögött, de nem zavarja. Ennyi volt.

Ma ugyanott vártam a buszra. Volt még 10 perc. Gondoltam, bemegyek és megnézem, a kedves nő van-e a kasszánál, és ha már ott vagyok, vehetek egy fagyit is. Ő volt bent. Épp egy vásárló veszekedett vele, mert valami nem passzolt a számlán. Beálltam a nála kígyózó egyre hosszabb sorba, és már ott eldöntöttem, hogy meglepem. Már alig vártam, hogy sorra kerüljek – és innen már minden nagyon gyorsan történt.

Elvette a fagyit, beütötte a 90 centet, azt mondta, ha a hosszú sor miatt megolvadt, nyugodtan kicserélhetem, én meg azt, hogy ma csak miatta jöttem be. Kacagott és köszönte. Miután kijöttem még egyszer visszafordultam és még mindig ott volt az arcán a mosoly.

Azt hiszem, itt az idő az lenni, aki vagyok, és írni róla.

Ki, hol, miért…

Elegem lett abból, hogy olyan keveset mesélek magamról a világnak. Nem történnek velem kiemelkedően nagy dolgok. Vagy akár úgy is mondhatnám, hogy a napjaimat eléggé egyhangúra formálta a megannyi apró rutin. Az ugyanakkor kelés, az ugyanazt evés, az ugyanakkor hazajövés, és a nap végén ugyanaz a felismerés: milyen hamar eltelt ez a nap is.

És mégis. Még a rutinos, szürke hétköznapokban is mindegyre azon kapom magam, hogy valami apróságnak örvendek. Hogy valami kívül, egy búzatáblán átugráló macska, vagy valami belül, egy tegnapelőtti találkozás emléke például, konstans vigyorral teríti be az arcomat, repülni tudnék a boldogságtól. Tegnap a villamoson automatikusan fülembe tettem az ipodot, de csak a végmegállóban vettem észre, hogy nincs bekapcsolva, annyira lefoglalt egy jó érzés, gondolat.

A legjobb énem volt ez, aki elfelejtette bekapcsolni a zenét. Nem történnek vele kiemelkedően nagy dolgok, vagy ha igen, azok belül történnek. De a legjobb énemből még a hozzám legközelebb állók is nagyon keveset észlelnek.

Miért van ez? Miért nem ismerik az emberek kicsit jobban a legjobb énemet? Miért nem tudják, hogy hol él és miért él ő?

Szerintem azért, mert mindezt én sem tudom.

Mi van, ha születésünkkor Isten nem egy üres füzetet adott a kezünkbe, mondva, hogy “tessék, írjátok meg magatokat, ahogy tudjátok”. Mi van, ha Isten ennél sokkal kreatívabb és sokkal komolyabban vesz minket már születésünk előtt, mint gondolnánk. Mi van, ha születésünkkor egy vaskos könyvet adott a kezünkbe, mondva, hogy “tessék, olvassátok fel magatokat a világnak, ahogy tudjátok.”

Ahogy tudjátok.

Te hogy olvasod fel magad a világnak?