Egy gyorsan megírt bejegyzés

Az esőt hallgatom. Ma is, mint mindig, két és fél másodperccel azután, hogy beértem a lakásba, zenét indítani lendült a jobb kezem. De meghallottam a kintről beszűrődő eső halk kopogását, és úgy három másodperc hezitálás után úgy döntöttem, most nem kell zene.

Kiöntöm hát a lelkem, mert az segít. Eltévelyedtem. Úgy január-február óta érzem egyre intenzívebben a problémát. Egyre nehezebben tudok hosszabb ideig egy dologra koncentrálni. Az embert hallgatni, akivel épp beszélgetek. Egy cikkben elmerülni, ha újságot olvasok. Csak a pityókahámozásra figyelni, ha pityókát hámozok. Pörögnek a gondolataim és ez hallatszik a beszédemen – igénytelen. Túl gyorsan írok és ez meglátszik az írásomon – gyatrább lett, mint volt. Fuserálok. Minnél több dolgot akarok csinálni, de lehetőleg semmit sem sokáig, semmiben nem merülve el túlságosan. Mert valami ördögi hang azt súgja, hogy sietni kell. Mindent nagyon gyorsan kell elmondjak, megnézzek, elolvassak, meghallgassak, felpróbáljak, letöltsek. Ezt a világot kurva gyorsan kell átélni. Ezt a bejegyzést is kurva gyorsan be kell fejezzem, mert kint telihold van, amit még hamar meg akarok nézni, mielőtt lefekszem és gyorsan alszom egyet, mert mostanában esténként nagyon hamar álmos leszek.

Hát ilyen türelmetlen lettem és zaklatott és már nagyon szorongatja a torkomat ez a felismerés. Az idióta rohanás eredménye az ÜRESSÉG. Csak ezt akartam mondani. És, hogy a természet, az állatok (flóra és fauna?) és a csillagos ég képesek már csak arra, hogy megállítsák az időt. És egy nyári eső.