Nagyszünet

Nagyszünet volt és mi mind kimentünk, mert a napos tanárok mindenkit kizavartak az udvarra, azt mondták, szünetben nem szabad bent lenni az épületben, mert még valamit megrongálunk, és amúgy is szűk a hely, mert minden osztály előtt legalább huszonöt iskolás táska hever egy kupacban, azt is nehéz kerülgetni, és az ötödikesek is múlthéten betörtek egy ablakot, úgyhogy ha esik, ha hull, ha el van törve a lábunk, a friss levegő még nem ártott meg senkinek, úgyhogy mindenki takarodjon ki.

A hátsó udvaron volt egy kisebb épület, amit mindenki műhelynek hívott, itt voltak a kézimunka- és zeneórák, barkácsfelszerelések voltak bent, varrógépek és egy hosszú asztal középen, ami le volt szegezve a padlóhoz, itt történt egy zeneórán, hogy Tamás rájött, hogy együttes erővel fel tudjuk tépni az asztalt, és amikor ő megadja a jelet, akkor mindenki az asztalt feszítse ahogy csak tudja, és miközben az Örömódát énekeltük, az asztal egyszercsak felszakadt, amit a zenetanárnő észrevett és úgy felpofozta Tamást, hogy a feje belekoppant a vasszekrénybe.

A műhely mellett volt még egy focipálya és akörül egy futópálya, ahol szünetben csak körbe sétáltunk, legalább nyolcszor naponta, és láttam, hogy a B-sek szembe sétálnak velünk, és ott volt köztük Robi is, aki mindig mondott rám valami sértőt, amikor látott, és tudtam, hogy most is fog mondani valamit és röhögni melléje, és amikor elhaladtunk mellettük elkiáltotta, hogy “hosszú”, én pedig úgy csináltam, mintha nem is hallanám, közben pedig azt gondoltam magamban, hogy neked az anyád picsája.

Mentük tovább a köröket a futópályán és egyszercsak feltűnt a sötétkék szélkabátjában nagyapám, bicegett át az udvaron a sok gyermek között, mert hetvenhétben eltörött a lába és azóta szivárgott a seb és mindig kötözni kellett, jött felénk kezében egy papírba csomagolt kiflivel, köszöntünk és ide adta a kiflit, mondta, hogy itt járt Gyergyóban és gondolta hoz nekem tízórait, de megy is, mert mama kint vár a kocsiban, szóval csipeszkedtem és megpusziltam ezt a nagy embert, akire még én a hosszú is fel kellett nézzek, és közben láttam, hogy a B-sek utánoznak és röhögnek, és még láttam, hogy a sötétkék szélkabát eltűnik az iskola mögött és arra gondoltam, vajon ma írunk-e felmérőt románból.

Emlékére.

Már akkor nagyon öreg volt, amikor megismertem. Bottal járt már, mivel egy korábbi, szerencsétlen eséskor csípőcsont törést szenvedett. De ezt leszámítva fantasztikus egészségnek örvendett, sőt, mint utólag megtudtam, soha életében nem volt beteg. Számára kétféle orvosság létezett: ecet és algocalmin. Hitte és vallotta, hogy ezek mindenre jók. Ami leghamarabb beugrik róla, az a járóbotja. Kétféle volt: egy fából, és egy fémből. Gyermekfejjel mindig úgy képzeltem, hogy a fa az “utcai”, a másik meg, hát, az ünnepi. (később kiderült, hogy a fa a nyári volt, a fémet meg inkább télen használta.)
Kicsi, vékony, és görbe volt. Szerette a sör habját és a csokit. Parfümöket meg szappanokat tartott az ágya szélén, mert szerette szagolgatni néha. Érdeklődött, rengeteget. Iskoláról, barátokról, a barátok barátairól, szüleiről. Ismerte az egész falut. Utálta a TV-t és a macskákat. Értette a viccet. Sokszor ebédeltünk együtt. Ebéd után cseresznyét mostam és együtt ettük meg. Ma lenne 99 éves Dédnagymamám, akit csak úgy hívtunk: Mámi.

Mámi söre

Mámi már bottal járt, amikor megismertem. Volt egy balesete, ami után egyik lába rövidebb volt, mint a másik, és ezért az egyik cipője is magasabb volt a másiknál. Úgy hívtuk nyuszicipő.
Mámi szerette a sört, annak is főleg a habját. Vasárnap ebéd után mindig kért egy kicsi pohárral. Hangsúlyozta, hogy neki csak habot töltsünk. Egyszer azt akarta mondani, hogy szereti “leszípni a habját”, de véletlenül felcserélte a szavakat és azt mondta, hogy szereti “lehabni a szípját”. Ez azóta is fennmaradt a családban, mint jelszó, amikor sört iszunk.


Mámi szerette az édességet. Miután megette a csokit, cukorkát, még órákig eljátszott a csomagolással. Tűrögette, simítgatta, de főleg recsegtette. Ilyenkor valaki mindig rászólt: “Mámi ne mind recsegtessen!”


Mámi kicsit süket volt. Vicces félrehallásai közül az egyik kedvencem, amikor vettünk egy üveg tinkturát és elmeséltük neki, azt kérdezte minek vettünk cirkulát.


Mámi megvolt győződve, hogy a tévébemondók látják őt. Talán ezért szerette inkább az állatos filmeket. Már rég túl járt a 80-on, amikor egy nála sokkal fiatalabbat megállított az utcán és megkérdezte: “Hát maga még él?” Bármi baja volt, ecettel és algocalminnal gyógyította. Mámi 95 évet élt, épp ma lenne 106. Remélem valahol valaki tölt neki egy kicsi pohár sört. Sok habbal.