Permetezés

Amikor a hinta jól felgyorsul, teljesen hátradőlök, hogy a hajam szinte éri a földet. A hátamnál megfordul és ritmusra közeledik-távolodik a műhely világa.

Fejjel lefelé áll a satupad a kalapácsokkal, harapófogókkal. Az ajtónak támasztott ágseprű, a kicsit meglyukadt kosár, amivel mama mindjárt hátra fog menni a fásszínbe tűzgyújtóért, a hegesztő pisztoly egy szegre akasztva, a kompresszor az oxigénpalackkal, ami nagyobb, mint én, de innen nézve nem is tűnik veszélyesnek. A sarokba állított egérfogó még mindig üres, él még az egér, gondolom magamban, és behunyom a szemem. Ekkor sárga, zöld, piros vonalak kezdnek úszkálni előttem, ezeket figyelem, amíg a deszkákból összeeszkabált tető recsegése lassan elhalkul, és meghallom nagyapám hangját, ahogy azt mondja:

– Gyere nézzük meg a pityókát.

Kiszökök a hintából és nyitom is a kaput, nagyapám közben bepakolja a permetező felszerelést az autóba, elől ülök mellette, mint a nagyok, mert csak ide a falu végére megyünk, ott van a pityókaföld. Útközben megkérdezem, hogy miért hívjuk Horgasnak ezt a pityókaföldet, erre nagyapám azt mondja, azért mert nem egyenes, hanem horgas.

Kiszállunk, Tató kiveszi a permetező felszerelést és tölt bele valami fehéret. Azt mondja, most álljak félre, mert mérgező, sok a kolorádóbogár, azokat kell kiírtani, majd felveszi a hátára a permetezőt, pont olyan, mint egy sárga hátizsák, ezzel megy végig a sorokon és permetezi a pityókát.

Én közben távolabb megyek és a lyukakat figyelem a földön, elképzelem, hogy ha vizet öntenék az egyik lyukba, a másikon kifutna egy kicsi egér vagy ürge ázott ingben, esernyővel, és jönnének utána a kicsi egérfazakak, és egértányérok és sértődött szemekkel nézne rám, hogy elárasztottam a lakását. Eldöntöm, hogy legközelebb biztos hozok vizet.

Akkor látom, hogy nagyapám leteszi a permetezőt. Azt mondja, most szedjük össze a lehullott kolorádóbogarakat, mert amilyen rútok ezek még fogják magukat s visszamásznak a pityókára. Elővesz egy Linco margarinos dobozt és elindulunk végig a sorokon. Kétfajta kolorádóbogár van, az egyik a kövérebb, fehér-fekete csíkos, ezeket szeretem szedni, a másik a piros hátú, oldalt fekete pöttyös, ezek nagyon utálatosak. Van amelyik már döglött, de a legtöbb még mozgatja a lábát.

Amikor már majdnem tele szedjük a Linco-s dobozt, nagyapám azt mondja, most ássuk el őket. Kimegyünk a föld szélére, elővesz egy kicsi ásót az autóból, vág egy lyukat a földbe, beleborítjuk a bogarakat, visszadobja a földet rájuk és azt mondja, ezek már egyszer biztos nem tesznek kárt a pityókában. Arra gondolok, hogy száz év múlva pont itt, ahol most állunk, lesz egy csomó kicsi bogárcsontváz a föld alatt.

Mielőtt beülünk az autóba nagyapám még egyszer végignéz a földön, és azt mondja, szépen nő a pityóka. Én is visszanézek és arra gondolok, nagyapámnak igaza volt. A pityókaföld tényleg nem egyenes, hanem horgas.

Kicsi színes kő

Június volt és szerinte pont az az ideje az évnek, amikor minden bent töltött percért kár. Sietett a reggelivel, hogy még a hűvös levegőben tehessen egy sétát. Pár hónapja még a magnólia rügyeket figyelte, most látni akarta, ahogy a kicsi gingko levelek milliméteresről mekkorára cseperedtek. Közelről szerette megfigyelni a leveleket, úgy értve tényleg nagyon nagyon közelről, hogy szinte már hozzáér az orra a levélhez, mert felfedezte, hogy amikor minden kicsi erecskét lát a levélben, olyankor megáll az idő.

Tovább haladva abba a hirtelen meredek utcába ért, ami völgyben indul a temető kijáratánál, aztán egy nagy domb lesz belőle és olyan jól megdolgozza a szívet és vádlit. Itt is a fákat figyelte, a kilapított fenyőtobozokat az út szélén, csak néha tévedt a tekintete a fröccsentett varjúkra, amik az igazi varjúkat hivatottak elijeszteni. A “Magas utca” legtetején – mert így hívták a hirtelen meredek utcát – egy építkezés folyt, itt látta meg a kicsi fehér követ a fekete aszfalton. Lehajolt, felvette.

Ezt is a Dunából hozták ide, gondolta, már távolról felismeri a dunai köveket, nem túl nagy, gömbölyded kövek, hófehértõl egészen sötét feketéig minden színben, itt szinte mindenhez ezt használják, cserjék földjére, kapualjba, télen cipőtartóba, hogy a latyak a kövekre folyjon, de még annak az iskolának a tetőzetét is dunai kövekkel borították be, amelyikre két éve egyszer felmászott. Forgatta, simogatta, élvezte, amikor egy kő olyan jól tenyérbe simul, hogy amikor összecsukja a tenyerét, akkor az ott pont kitölti az ürességet, ilyenkor elképzelte, hogy a természet évmilliókon keresztül formálta, csak azért, hogy itt és most az ő tenyerébe pont beleférjen, de most, hogy ez beteljesült, kétezertizenhét tavaszán mit kezdjen vele, nem dobhatja csak úgy el. És ekkor támadt egy ötlete.

A kőnek tovább kell menni az úton. Tovább fogja adni, de nem úgy, hogy tessék, kő, hanem szépen, mint egy ajándékot.

k3
Forrás: blog.odea.hu

Az ötlettől felbuzdulva megfeledkezett mindenről, amiért sétálni indult, zsebre vágta a követ és hazafutott, elővette a tolltartóját a színes filctollakkal és úgy érezte, nem késlekedhet, fél óra, ennyi adatott, hogy ő is hozzáadjon valamit a műhöz, aminn a Duna az elmúlt pár millió évben dolgozott, és mindenféle színes vonalakat, köröket, mintákat kezdett rajzolni a kőre, és erre a pár percre teljesen megszűnt a világ. És akkor kész lett.

A 19-es busz negyedkor és háromnegyedkor indul. A háromnegyedest még pont eléri, gondolta, és a kicsi színes kővel a zsebében kiszaladt a házból, be sem zárta az ajtót, a magnóliafák, a gingko levelek és a fröccsentett varjúk mind őt nézték, hogy mire készül, miért szalad úgy a meredek utcán és a temetőn, és amikor utolsó pillanatban felpattant a buszra azt hitte, most fog megállni a szíve. De nem állt meg.

A busz elindult és ő körülnézett, hogy kik utaznak épp a 19-esen, kereste az arcot, akinek oda adhatná a zsebében megbúvó kicsi színes követ, de az arcok ma kiváltképp unottnak tűntek és mintha minden utas végleg elvesztette volna a reményt, hogy az életben még valami jó vár rá, és amikor bemondták a következő megállót, odalépett egy középkorú, göndörhajú nőhöz, megszólította és azt mondta, talált valami szépet a földön, de nem szeretné megtartani, hát nem-e kellene neki, mire a göndörhajú nő kinyújtotta a kezét és a Dunából jött kicsi színes kő ott landolt a tenyere közepén és pont úgy bele illett, mintha az idő csak neki formálta volna. Még aznap elmesélte a történetet a kedvenc fájának.

Nagy utazás

Amikor a nap felkelt már túl voltak a határon, itt már sokkal jobb az út, mint Romániában, de még mindig nem autópálya. Négyen utaztak, nagytata, nagymama, apa és az unoka. Apa vezetett, már éjfél óta, akkor indultak útnak, mert éjszaka lehet a leghamarabb átjutni Románián.

Este még megnézték a Pampák királyát, az utolsó részt. Azután Nagytata mindenhol kihúzta a dugaszokat. Elzárta a vizet. A szemüvegét felakasztotta egy szegre. Mondta, hogy bárcsak a dereka ne fájna így. Nagymama még egyszer megmérte a vérnyomását. Egy kicsi zacskóba gyógyszereket pakolt. Nagytatának az epegyógyszert is bepakolta. A rántott hús és a szendvicsek már be voltak csomagolva. Elindultak Ausztriába.

Az unoka egy percet sem aludt. A gondolat, hogy most oda megy, ahol valamikor Tolnay Klári és Kabos Gyula éltek, egész éjjel ébren tartotta. Amint virradni kezdett, elővette a hetvennyolcas kiadású Magyarország térképet és az ujjával követni kezdte, hogy hol haladnak éppen. Püspökladány, Karcag, Szolnok, Cegléd, aztán olyan viccesen hangzó települések, mint Tápiószecső vagy Etyek. Azt várta már, hogy a távolság a legkisebb legyen köztük és Seregélyes között.

Akkor apának égni kezdtek a szemei, és nagytata vette át a vezetést. Csak ez a szentséges derékfájás ne lenne, nagytata olyan szívesen vezetne egész Ausztriáig, de így nem tud, mi a kurva ég okozza ezt ő nem tudja, a ditrói orvos szerint epekő, de annak már haltak meg a kezei között. Nagymama a gólyákat nézte.

Budapestet elkerülve úgy tűnt, kábé itt vannak legközelebb a bekarikázott Seregélyeshez. Ekkor az unoka elővette a táskájába rejtett Kabos Gyula életrajzot, amit évzáró ajándékként kapott az iskolában, hátralapozott a Kölcsönkért kastély forgatásához és újraolvasta a fejezetet.

Ezerkilencszázharminchét volt és Kabos egyszerre két filmet forgatott. Délelőtt Pesten, délután Seregélyesen, a Zichy kastélyban. Az ide-oda utazást az autóban átaludta. Az egész forgatás alatt kimerült volt, és egyébként is mosogatórongy a harmincas évek végére, csak a kamera előtt és a színpadon volt mindig friss és humoros.

Hát ez az a hely, ahol valamikor ezek a színészek nyitott fedelű meseautókkal száguldoztak. Ahol Kabos grimaszkodott és Tolnay énekelve sikálta a padlót, gondolta magában az unoka, miközben az alföldet bámulta és próbálta elképzelni, hogy nézhetett ki Magyarország a harmincas években, és arra gondolt, hogy a valóságban talán nem csak Kabos, hanem minden és mindenki sokkal szomorúbb volt, mint a Kölcsönkért kastélyban, és az egész csak egy mézes mázas történet, és ekkor összecsapta a Kabos életrajzot és visszanyomta a táskájába a hetvennyolcas kiadású térképpel együtt.

Egyre távolodtak Seregélyestől és nagytata minden döccenéstől felszisszent és azt mondta, hogy a ditrói orvosnak az anyja picsája mert ez biztos nem epekő, és már azt kívánta, bár csak el se indultak volna.

Téli játék

Nyolcéves vagyok, mamával römizünk a konyhában. Jól össze kell keverni a köveket és felrakni kicsi rakásokba, mindegyikben hét kő legyen. Nem tudom miért hívja mama köveknek a römidarabokat, mert igazából fából vannak, még Tató faragta ki őket és festette meg szép színesre amikor fiatalok voltak. A dzsóker a kedvencem, arra egy kacagó félholdat festett. Mama néha feláll, hogy kavarjon egyet a pityókalevesen vagy dobjon egy szál fát a tűzre, kint félméteres hó van, de nem számít, mert mi most römizünk.

A hetes rakásokból találomra kiválasztunk két-két rakást és elkezdjük feltenni a köveket a táblánkra. Vigyázok, hogy logikusan legyenek elrendezve a sorozataim. Alul a színeket gyűjtöm, felül a számos sorozatokat. Arra is figyelek, hogy a táblám úgy álljon, hogy mama nehogy meglássa, miből gazdálkodok. Kattog az ingás óra, adjuk-vesszük a köveket és mindegyiket megkommentáljuk, hogy na már megint, ez se talál vagy na végre, pont ezt kerestem. Mamával nagyon koncentrálunk. Akinek kigyűl három sorozat, az kezdhet kipakolni.

Lelkesen pakolom az összegyűjtögetett sorozataimat a viaszosvászon terítőre. Még négy kövem maradt és nagyon kéne egy piros kettes vagy a dzsóker. Mama is kipakol. Nem tudom, hány köve lehet még, de úgy számolom, szoros a verseny. Leszedünk két teljes hetes rakást, de nem jön egy jó kő se. Végül mama leteszi a piros kettest. Nyertem! Kipakolom az utolsó sorozatot és győztesen leborítom az táblát. Mama kacag, leteszi a szemüvegét és azt mondja, terítsünk asztalt, mert dél van.

Leseprem a faköveket a fadobozba és már repül is az abrosz az asztalra.