Hógömb

A férfi az aranyeső bokor tövében várta, hogy feltűnjön az öregasszony. Hogy végre kilépjen azzal a nyekergő bevásárlószekerével, elcammogjon az utca sarkáig, és eltűnjön a sövény mögött. Állandóan panaszkodik, hogy itt fáj, ott fáj. De azért bezzeg minden reggel bebuszozik a városba megvenni a joghurtot. Mert akárhogy fáj a láb, szarni azért csak kell. Közben egy cinkét figyelt az egyik ágon. Olyan szépen énekelt. Nem betörni akar most hozzá, csak bemenni. És nem azért, hogy ellopja a nyugdíját. Aztán elnyomta a cigit, és az órájára nézett. Háromnegyed nyolc. Az öregasszony ekkor kilépett a házból, a nyekergő bevásárlószekérrel elcammogott az utca sarkáig és eltűnt a sövény mögött, ahogy minden reggel szokott.

Kattant a zár és a férfi már bent is volt a lakásban. Halkan becsukta és magára zárta az ajtót. A benti szag megcsapta az orrát. Szétnézett az előszobában. Elsőre a cipőket vette észre. Szépen sorba rendezett, kicsi cipők, nem rég pucolták meg őket. A bal lábas cipőknek mind magasabb talpuk volt, mint a jobbaknak. A cipők fölött a fogason egy fekete kabát lógótt, a nyaka fehérlett a ráhullott korpától. A kabát fölött szürke, bordó, fekete kalapok voltak. A feketét levette, megforgatta, feltette a fejére. Tükörbe nézett. Próbálta elképzelni, melyik lehet a templomba járó, melyik a sétáló kalap. Majd visszatette, fütyörészni kezdett. Otthon érezte magát.

A konyhába lépve még érezni lehetett a nemrég elfogyasztott rántotta szagát. Összefutott a nyál a szájában. A csészében maradt még egy korty menta tea, azt felhörpintette. Majd elvett egy almát a gyümölcsös tálról, beleharapott és nyitogatni kezdte a fiókokat. Csak kíváncsiságból, mert azt azért tudta, hogy az öregek értékes dolgot nem rejtenek ilyen könnyű helyre. Cérnák, fésű, avas rúzs, tipikus öregasszony, gondolta, és szépen visszacsukta a fiókot.

A konyhából a nappaliba osont át. Az ablak előtt óriási fikusz állt. Ez minden öregasszonynál megterem? Mellette egy erősen kikopott fotel, a karján tévéújságok, orvosságos dobozok, és egy pár szaloncukor. Szaloncukor májusban? Belesuppant a fotelbe, kényelmes volt. Befalt egy szaloncukrot, kemény volt, kiköpte. A tévéújságot kezdte forgatni, színessel műsorok voltak kiemelve: Így szól az Úr. Katolikus krónika. Önök kérték. Izgalmas program, gondolta, és szépen visszatette az újságot, ahogy volt. Behunyta a szemét és elképzelte, ahogy valaki betaszítja ezt a fotelt a szobába, először ül bele, örül neki, aztán valahova elröppen ötven év, a fejrésznél zsíros lesz, a karja elkopik, a süllyedés egyre mélyebb lesz rajta, aztán egy nap ezen a fotelen hunyja be a szemét örökre. Mondjuk, miközben megy az Önök kérték. Majd kinyitotta a szemét, felugrott, és egyenesen a könyvespolchoz ment.

A Jókai-gyűjtemény előtt megállt, a csipkére tett hógömböt figyelte. A nagymama hógömbjére gondolt, azt is így figyelte vagy ötven éve. Belül téli táj, házikó, fenyőfák, kint játszó gyerekek. Nagymama még nagytatától kapta, mielőtt nagytata elment a háborúba, és soha többé nem tért vissza. Mamának azután szent volt a hógömb. Kézbe venni mindenkinek tilos volt, csak mama rázhatta meg, hogy havazzon belül. Emlékszik, hogy várta azt a fél perc havazást, minden nap egyszer, ebéd után.minsnowgll_00dark9fa10d5f-3e3b-4bf3-aec9-958a6a8e59c5original.jpg Egyszer nagyon megharagudott mamára, mert a szomszéd gyermek betörte az ablakot és ráfogta, mama pedig neki hitt és őt pofozta fel. Akkor elhatározta, hogy bosszúból úgyis jól megrázza a gömböt. De aztán mégsem merte rátenni a kezét. Aztán nagymama takarítás közben egyszer leverte és a gömb szilánkokra törött, a víz kifolyt és a téli táj csak egy kicsi műanyag darab volt, amit mama szemrebbenés nélkül felsepert, kidobott és folytatta a takarítást. Ő egész éjjel sírt és nem értette, hogy lehet mama ilyen érzéketlen.

Közelebb lépett, kinyújtotta a kezét, levette a hógömböt a polcról. Ugyanaz a német gyártmány, mint a nagymamáé volt. Amit annyiszor szeretett volna megrázni. Most itt volt a kezében, forgatta, a benti kicsi, békés világot nézte, a fenyőkkel, a gyerekekkel, a házikóval, amiben bent lámpa ég. Könny gyűlt a szemébe. Már lendült a keze, hogy megrázza, amikor kulcs kattant a zárban és a nyekergő bevásárlókocsijával belépett az öregasszony.

Kurva élet. Most lebukott. Miért jött haza ilyen korán. Biztos csak kalapot cserél és megy is. Nem, biztos, hogy kiabálni kezd. Kihívja a rendőrséget és őt börtönbe viszik. Hogy lehetett ilyen hülye, hogy csak úgy betört hozzá. Megérdemli, hogy börtönbe kerüljön.

– Szervusz. Nahát, ma nem vártalak. Hoztad a keresztrejtvényt?

– Csókolom. Nem, a keresztrejtvényt szerdán szoktam hozni. Ma kedd van.

– Tényleg. Ma kedd van. Nekem már úgy egybe folynak a napok.

– Megtörténik.

– De akkor miért vagy itt?

– A hógömböt akartam megnézni.

– Szép gömb, ugy-e. A férjemtől kaptam. Annak is már ötven éve. Mindig együtt néztük. Elképzeltük, hogy mi vagyunk a házikóban, kint a gyerekeink játszanak. Aztán nem lettek gyerekeink. És mi sem éltünk ilyen házban soha. Vidd el, én már nincs mit csináljak vele.

– Nem vihetem.

– Hát. Akkor gyere ülj le, igyál egy teát velem.

– Köszönöm, nem iszom teát.

– Ó. Hát akkor nem tudom…

– De megkérem, tessék megrázni nekem a gömböt. Szeretném látni, ahogy havazik odabent.

Az öregasszony a reszkető, májfoltos kezébe vette a hógömböt, kicsit erőlködve megrázta, és visszatette a csipkére. Együtt nézték végig csendben a félperces havazást.

A férfi megköszönte és elment. Szerdán nem hozott már keresztrejtvényt.