Áruljuk a retket

Retket árulni a legjobb, mert gyorsan be lehet falni egyet, amikor nincs vásárló és nagyon unatkozok. Rossz lehet azoknak, akik pityókát, vagy hagymát árulnak, ők nem tudnak harapni egy jóízűt az árujukból. Mekkora szerencse, hogy mi pont retekkel üzletelünk, örvendeztem magamban a sorsomnak, miközben mamával kicsi csokrokat kötöztünk retekből, és szépen sorban bepakoltuk őket a csomagtartóba. Néztem, hogy a piros Dacia hátsó fele már majdnem a földet éri, de Tató azt mondta, ne törődjek vele, mert a Dacianak jó rugói vannak. Úgyhogy nem törődtem vele. Egész nap a kertben dolgoztunk, de a mama kertjéből soha nem fogyott ki a hónapos retek. Mama mindig szerdán ment ki a piacra árulni, igaz, ő úgy mondta, “szeredán”. Mi nem piacoltunk. Inkább jól megraktuk a csomagtartót, és ahol csak kedvünk volt, megálltunk, felnyitottuk, és árultuk a retket.

Egyszer az állomás mellett álltunk meg. Itt gyár dübörgött, füstölt, gyártotta a sok értékes dolgot egész nap. Pontban háromkor fújt a gyár az embereknek, hogy indulhatnak haza, és pár perc múlva már legalább tizenkét, de inkább tizenhárom salapétás ember állt a nyitott csomagtartónk körül. Nyújtották a nyakukat, szaglásztak, kérdezték, hogy megszabad-e kóstólni. Azután dícsérték, érdeklődtek, hogy hol termett ez a retek, és mennyibe kerül egy kötés, mert ilyent az aprozárban nem árulnak. Mindenkinek a gyár előtt jutott eszébe, hogy nincs otthon egy szem retek sem, pedig milyen jó az a vajaskenyér mellé. Alig győztük kiszolgálni őket. Volt egy ember, aki még a sógorának is vett egy cekkerrel.

Azok is jól jártak velünk, akik a gyár előtt stoppoltak. Miközben az elhaladó autókat fürkészték, hogy vajon ki vinné el őket a következő faluba, a szemük sarkából végig a csomagtartónkat lesték. Mindegyre rálegyintettek a következő falura, inkább oda jöttek hozzánk, kérdezték, honnan jövünk, hogy-hogy már márciusban retket árulunk? Mondtuk, hogy hát ez a Nyárád mentén termett. Én ettől a mondattól olyan különlegesnek éreztem magunkat, hogy szinte leszédültem az autó küszöbjéröl, ahol egész nap billegtem.

Az állomás mellett még azoknak is sokat segítettünk, akik a sorompónál álltak. Mit is kezdhettek volna azzal a sok idővel, amíg várták, hogy elmenjen a vonat, és felnyíljon a sorompó? Játszhatták volna, hogy ki kell találni, jobbról, vagy balról jön a vonat, de az olyan, hogy megtippeled, és utána is csak vársz. Esetleg kérdezhettek volna fővárosokat egymástól. De mi van, ha valaki egy afrikai országot kérdez? Azokat senki nem tudja megmondani, és vége a játéknak. Egyetlen értelmes dolog, amit a sorompónál várakozás közben csinálni lehet, az a retekvásárlás. Ezt még a vonaton utazók is látták. Miközben a vonat haladt át az állomáson, ahányan utaztak rajta mind eldobták a keresztrejtvényt, kihajoltak az ablakon, és nézték, hogy az egész sor autó üresen áll, mert mindenki retket vásárol. A vonat füttyentett, a mozdonyvezető integetett, az utasok kórusban kiáltották, hogy “Jó vásárt kívánunk!”.

Egy idő után került rikkancsunk is. A szomszéd Zsolti vékony hangon tudta kiabálni, hogy “Retket vegyenek!”. Igaz, ő akkor úgy mondta, “dretket vegyenek”, és az a “d” betű mágnesként vonzotta a még több vásárlót. Nemsokára az egész városban elterjed a dretek híre. Újságcikkek jelentek meg rólunk, riporterek akartak beszélgetni velünk, forgatták a sok kisfilmet egész nap. A retekszezon végére díszpolgárok lettünk. Mamát tudományos konferenciákra hívták, és felkérték, mondjon beszédet a hónapos retek fontosságáról a modern táplálkozásban. Elvállalta, de csak azokat, amelyikek nem szerdára estek.

De a városon kívül is mindenki rólunk beszélt. A stopposok a következő faluba, a vonaton utazók Pestig vitték a retek hírét. A gyulafehérvári érsek soron kívül eljött Gyergyóba, csak azért, hogy megszentelje a csomagtartónkat. Vetette a kereszteket, mondta a sok áldást, az egész Bucsin negyed összekulcsolt kézzel hallgatta. Már majdnem kimondta az áment, amikor kicsit meglöktem és odasúgtam neki, hogy ha maradt még kicsi szentelt vize, szentelje meg a rugókat is. Mert a Dacianak jó rugói vannak.

Hotelszoba ablakai

Éjfél volt, amikor a hotelszoba tévéjét kikapcsoltam. Még zúgott a fejem az esti hírektől. Mondták, hogy ebben az országban magas szinten űzik az emberek riogatását, de igazán testközelből csak most tapasztaltam. Hát jó, akkor erre aludjunk egyet, gondoltam. Aztán a sötétben azon kezdtem gondolkozni, hogy lehet együtt élni a félelemmel. Mert az nem csak a tévében van, mint rossz krimiben a hulla, nem, az kijön onnan és bebújik a paplan alá, a szennyes közé, rátelepedik az eltett befőttekre és körüllengi a vasárnapi ebédhez terített asztalt.

Ahogy így töprengtem nyitott szemmel a sötétben, feltűnt a jobb- és baloldalról beszűrődő fény, a két fényforrás között pedig a tévé kicsi piros lámpája, pont velem szemben. Miközben valaki nyugodtan aludt mellettem, én a három kicsi fényt néztem, és arra gondoltam, hogy ezt már láttam valahol. Én már voltam itt.

A jobboldali fény igazából a mamáék konyhájából szűrődik be, ahol nem rég még pattogott a tűz a kályhában és mi szilvalekváros kenyeret ettünk egy csésze meleg tejjel. Tató a nyolc órás híreket kommentálta, és azt mondta, élvezi ennek a Novodomszky Évának a mély hangját, majd kicsit később ingerültebben, hogy nehogy még egyszer pont azzal a késsel kenjük a mézet, amivel ő a szalonnát vágja. Az időjárás jelentés fontosságát jelezendő, csak annyit mondott, hogy “ha na!”, és mi erre még a rágást is abbahagytuk egy fél percig, hogy lássuk, holnap fog-e esni a Kárpát medencében. Végül a városok listájánál mindig megjegyeztük, hogy milyen idő lesz Eszéken, mintha legalábbis ismernénk ott valakit. Vacsora után Tató át ült a másik székre, kibontotta a kötözött sebet a lábán, behintette fehér porral, újrakötözte, közben mama és én elraktuk az asztalt. Aztán mindenki fogat mosott, nekem szóltak, hogy pisiljek, hogy ne éjjel kelljen járkáljak, és bementünk a szobába.

A szobában már jó forró a csempekályha. Az ágyam is jól átmelegedett, ami egy kihúzhatós sőber, mamáék csak úgy hívják, “fészek”. Elhelyeslem magam a fészkemben, közben megkívánom a cseresznyekompótot, megkérem mamát, hogy hozzon be egy üveggel. Tató a fészektől jobbra egy nagyobb ágyból nyomogatja a távirányítót, végül megállapodik egy Bud Spenceres akciófilmben, Őrangyalok a címe, ezt nézzük. Mikor a szerzetesnek öltözött Bud Spencer és a barátja jól elpaskolják az ellenséget, mama azt mondja, most már ejsze kapcsoljuk ki. Csak ő még be kell vegyen valamit. Mit vegyek be, kérdi, és a vérnyomására utal, az volt magas már amikor lefeküdtünk. A kanyart, vágom rá, amit Tató nagyon viccesnek talál, mert hangosan hahotázik, mamának is tetszik. Végül mama be vesz egy “gombot” és kikapcsoljuk a tévét.

Mindig azt szeretném, hogy hamarabb aludjak el, mint mamáék, mert akkor nem hallanám a horkolást, de ez még soha nem sikerült. Csak pillogtatok a sötétben, hallgatom, ahogy horkolnak, néha nagyon hangos, néha hirtelen elhalkul, olyankor tisztán hallom az orosz piacon vett kicsi óra kattogását, és a vízcsap csepegését a konyhában.

A bal oldalamra fordulok, a veranda (egy nagyon hideg szoba) felé. Fénycsóva fut át mindegyre a plafonon, amikor autó halad el a ház előtt, próbálom gyorsan követni a szememmel. Néha kacagásokat hallok az utcáról, ezek biztos azok a fiatalok, akiket mamáék “diszkósoknak” neveznek és nem szeretik őket, azt mondják múlt szombaton is kirúgdosták a virágokat a Lukács Anti háza előtt. A hátamra fekszem és nézek előre, a kicsi piros fény irányába. Még mindig látszanak a szerzetesek körvonalai a filmből, amit néztünk. Végül a jobb oldalamra fordulok, a horkolás irányába, és a konyhából beszűrődő fényt nézem. Mire holnap felébredek, kint már pattogni fog a tűz a kályhában, mama kakaós kávét csinál és reggeli után römizünk.

Már alig várom, hogy holnap legyen, úgyhogy most behunyom a szemem és elszámolok százig. Mama azt mondta, ő is mindig így alszik el.