Egy dolgos nyár

– Aztán fogadjatok szót mamának, két hét múlva jövünk – így búcsúzik el mámá az autó letekert ablakán keresztül, majd gyorsan elkezdi visszatekerni. Én nyelem a könnyeket, szólni nem tudok, csak bólogatok, integetek. Tátá még dudál egy rövidet, mintegy elköszönve a falutól, és elindulnak haza, Gyergyóba. Mi csak állunk mezítláb a porban, a nap már vörösre perzselte az orrunkat. Felnézek Lackóra, ő nem sír. Csak néz az autó után, hunyorog. Tudja, hogy úgysem látnak már minket, de azért integet ő is, amíg a porfelhő végigvonul a hosszú, egyenes úton és eltűnik a kanyarban.

Július közepe van, szombat délután, a nyárádmenti falu magába fordult, hallgat. A központnak nevezett útkereszteződésben fáradtan húzza ki magát két öreg gesztenyefa. Az egyiken félig letépett plakát, Jehova tanúi hirdetik, hogy hamarosan eljön Isten királysága. Az út szélén kombájn, traktor pihen. Az a liba csapat, amelyik egész nap olyan harsányan gágogott a sánc szélén és néha felrepült, most csak egy nagy fehér folt a traktor árnyékában. Arrébb vörös téglákból rakott kicsi bakterház, az ablakát betörték, a fedele rohad.

Nézek jobbra, nézek balra, sehol egy lélek az utcán. Kicsit távolabb Lackó már egy ostorral csattogtat. Egy pásztor fonta neki. Nekem nincs ostorom. Nekem csak kukoricacsőből készült hajasbabám van, de azzal még csattogtatni sem lehet, tépelődök magamban. Ezt a végtelennek tűnő pillanatot használja ki az a szürke légy, amelyik váratlanul a nyakamba csíp. Odacsapok, a ujjaimon vér kenődik szét. Duzzogva futok be az utcáról az udvarra, nagyot csapódik utánam a zöld vaskapu.

Mama reggel óta a kertben kapál. Csak főzni és enni jön elő. És akkor, amikor valamelyik szomszéd megjelenik egy flakonnal, és hátra kiált a kertbe, hogy nem ad egy kicsi bort, Jolán ángyó? Olyankor mama ledobja a kapát, előjön, leakasztja a slagot a szegről, lemegy vele a pincébe, meghúzza a hordót, és teletölti a flakont. Van úgy, hogy rögtön kifizetik, de legtöbbször azt mondják, szüretkor ledolgozzák. Mama ezt feljegyzi egy kicsi kockás füzetbe, majd visszamegy kapálni.

De ezen a forró júliusi délutánon, mielőtt újból lehajolna a kapáért, mamának szemet szúr, hogy tétlenül üldögélek a muskátlik között. És a bátyád is csak semmiskedik azzal az ostorral, mondja. Nem baj, adok munkát nektek. Bemegyünk hárman a nyári konyhába, végigmegyünk az első kamrán, így jutunk be a második, kisebbik kamrába. Itt kolbászok, szalonnák lógnak a plafonból, a sarokban nagy zsírosbödön, itt tartjuk a hurkatöltőt is. A padló teljesen be van terítve almával. Úgy tele van, hogy kettőt nem lehet lépni. Vannak szép almák és ütődött almák, egy csomó már rohadni kezdett. Mama hoz két nagy műanyag hordót, és azt mondja, ezekbe szedjük fel a rossz almákat. De csakis a rosszakat, mert a jókból nem főzünk pálinkát. Aztán visszamegy a kertbe.

Leguggolunk, szedegetjük a rohadt almát, sóhajtozunk. A jókból közben elrágunk egyet-egyet. Én egy legyet hessegtetek, ami mindegyre az orromat csiklintja. Lackónak elzsibbad a lába, feláll, mozgatja. Azt mondja, ez a hordó nagyon lassan telik. Így holnapra sem leszünk kész. Sokkal gyorsabban menne, ha nem válogatnánk annyit, hanem csak szednénk, ami a kezünkbe kerül. Rakjunk mindeféle almát a hordóba, és csak a tetejére tegyünk rosszakat. Így hamarabb kész leszünk és mehetünk az erdőre ufó nyomokat keresni. Mert ő úgy tudja, hogy errefelé járnak ufók. Ettől a tervtől mindketten új erőre kapunk. Úgy járnak a kezeink, mint a cséphadaró. A két hordó megtelik, nagyon vigyázunk, hogy a tetejére csakis a legrosszabb almák kerüljenek. Aztán bekiáltunk mamának a kertbe, hogy mi kész vagyunk és most megyünk az erdőre ufó nyomokat keresni. Ő felnéz a nagy szalmakalap alól, forgatja a fejét, nem mond semmit.

Amikor két óra múlva hazajövünk, mama már a konyhában tésztát gyúr. Már az udvarról látom a vészjóslóan szigorú szájat, arcot. Rájött, gondolom. Izzad a tenyerem, amikor belépünk a konyhába. Nézem, hogy mama is izzad, de ő attól, hogy tiszta erőből gyúrja, lisztezi, pofozza a tésztát. Az óra nagyon hangosan kattog a falon. A plafonból lelógó ragadós légyfogón egy légy még küzd az életéért. Köszönünk, hogy csókolom, én halkan megkérdezem, mit segítsek. Erre mama felnéz, az arca nagyon vörös, a homlokát összeráncolja, a szemei nagyon kicsik lesznek. És hirtelen kitör, mint egy vulkán, amiben felgyűlt a láva. Hogy azt hiszitek, nagyanyátok vak? Ennyit sem lehet rátok bízni? És hogy mi városiak azt sem tudjuk, mi az, hogy dolgozni. De itt falun nem lehet lustálkodni, itt mindig van mit csinálni, és ő meg is fogja tanítani. Most pedig menjünk és szedjük tele a két hordót megint, de nehogy egy jó almát is meglásson benne.

Ég az arcom, ahogy visszakullogunk a kicsi kamrába. A következő két órát ott töltjük a kolbászok, zsírosbödönök, almák között kuporogva. A hordók nagyon lassan telnek, de megtelnek. Mi pedig ezen a nyáron tanuljuk meg, hogy milyen az igazi munka, de azt is, hogy milyen az igazi játék.

 

Hol van Magyarország?

Egy sötét, ködös februári reggelen tudtam meg, hogy létezik Magyarország.

Aznap mámá korábban ébresztett, mint máskor. Selymes hangon és olyan kedvesen költögetett, hogy félálomban is láttam a mosolyt az arcán. Amikor nyitogatni kezdtem a szemem, bekapcsolta a tévét, és, hogy ne legyen túl megterhelő a vizuális élmény, a helyi adóra tette. Nem nagyon olvastam el, hogy ki mit adna el, vagy venne meg, főleg, mert még nem is tudtam jól olvasni. De azért hegyeztem a füleimet. A Kossuth rádió duruzsolt a háttérben, ment a Szabó család ezervalahányadik része. Szünetben bemondták az időjárást és a Duna vízállását Komáromnál. Közben mámá lefejtette rólam a pizsomát, libabőrös lettem. Valahonnan egy fehér bugyiharisnya kúszott az ágy szélére, várta, hogy kinyújtsam a lábaimat. Hogy miként lehet hibátlanul és gyorsan felhúzni a harisnyát egy félig alvó gyermek jobb, majd a bal lábára, annak csak mámá tudta a titkát. Pillanatok alatt belerázott, rám adta a majót, és még két réteg nagyon meleg ruhát, közben becézgetett és bíztatott, hogy milyen jó lesz ma is minden.

Innen a fürdőszobába mentünk, és felvettük a szokásos pózunkat. Mivel a kagylót még nem értem fel, a kád fölé hajoltunk, behunytam a szemem, visszatartottam a lélegzetem, és vártam, hogy mámá kimossa a csipát a szememből. Így kell ezt csinálni, dícsérte a metódusunkat, nem olyan macskamosakodással, ahogy Lackó szokta. Majd azt mondta, most jól meg kell fésüljön. Nem kérdeztem, hogy miért, csak álltam a tükör előtt, néha könnybe lábadt a szemem, ha hátul húzta. Megváltás volt, amikor a fésűt végre letette és én a konyhába mehettem, reggelizni.

A reggelit tátá készítette elő nagy odafigyeléssel a kicsi barna lapítóra. Ezen a reggelen is kétféle kenyeret kent, egy pástétomost és egy lekvárost. Mire a konyhába értem, Lackó már a lekváros kenyérnél tartott. Leültem vele szemben és csendben enni kezdtem én is. Mint akik két különböző bolygóról érkeztek a Földnek erre a sötét, eldugott pontjára, ennek a négyszobás lakásnak a kicsi konyhájába, csak rágtuk a kenyeret, bámultunk mindketten egy kockát az abroszon, én egy fehéret, ő egy pirosat. Semmi mondanivalónk nem volt egymáshoz. Lackó szürcsölte a teát és rázta a lábait, mint akinek pisilni kell. Én, még mindig az abroszra meredve, megkérdeztem tőle, hogy ő most hányadikos. Hatodikos, válaszolta egykedvűen. Számolgatni kezdtem, hogy akkor hány évvel nagyobb nálam, ha én most elsős vagyok. Megállapítottam, hogy mámá még nagyon sokszor kell felöltöztessen, míg hatodikos leszek, és egyszerre nagy sóhaj szakadt fel belőlem.

Mire befejezte az evést, Lackónak két U alakú karéj volt a lapítóján. Ekkor izegni-mozogni kezdett, billegni a széken. Néztem, hogy kicsit még lekváros a szája szélén. Mintha csak most vette volna észre, hogy ott vagyok, hirtelen foglalkozni kezdett velem. Azt kérdezte, tudom-e, hol van Magyarország. Mondtam, hogy nem tudom. Erre azt mondta, az egy másik ország, ami olyan messze van, hogy oda csak vonattal lehet eljutni. Hogy ott a gyermekeknek sokkal könnyebb, mert nem kell románt tanuljanak. Minden boltban van kerek rágó, banán. És hogy ott van egy vidámpark, amit ha meglátnék, elájulnék. Majd azt kérdezte, tudom-e, hogy mi az az útlevél. Mondtam, hogy én azt sem tudom. Erre azt mondta, hogy csak az mehet Magyarországra, akinek van útlevele. Mámáéknak már van, de nekünk nincs, és azért keltünk ma korábban, mert megyünk a fényképészhez. Mert az útlevélbe fénykép jár.

Nem tudom, hogy mi volt rám nagyobb hatással, amiket Lackó mondott, vagy a lelkesedése, ahogy mondta. Mindenesetre, mire befejeztem a reggelit, azt is elfelejtettem, melyik betűt tanuljuk az iskolában. Boldogan kaptam fel az iskolatáskát. A lépcsőkön ritmusra ugrálva jöttünk le a negyedikről, énekeltük az egyik rajzfilm betétdalát. Lackó néha megrázta a korlátot, ettől dübörgött a lépcsőház. Az elsőről a földszintre a korláton csúszva jött le, ebben még nem mertem utánozni. A földszinten eszembe jutott, hogy viccből becsengethetnék Pista bácsihoz és elfuthatnék. De ezt inkább délutánra hagytam.

Csak akkor torpant meg kicsit a játékos kedvem, amikor a lépcsőházból kilépve orromba markolt a reggeli kazánház szag. Ha volt valami, amit a fésülködésnél is jobban utáltam, az a mindent beterítő, fémes, szúrós kazánház szag volt. Nem is értettem, hogy miért van. Hogy vajon mit csinálnak rosszul azok az emberek, akik ott dolgoznak, hogy ez a szag itt kell legyen egész télen, hogy csípje az orromat minden reggel, és olyan érzést keltsen, mintha Tató egyik fémdobozába lennénk bezárva, amiben a kicsi szegeket tartja. De szerencsére csak addig tartott, amíg beültünk az autóba.

Amikor Tátá letért a szokásos, iskolába vezető útról és a főtér felé vette az irányt, Lackó kérdezgetni kezdte, hogy látom-e, hogy igaza volt. Hogy ő ezt tudta. Megmondta. Most le leszünk fényképezve. Én eddig sem kételkedtem benne, de ahogy megálltunk a Revo feliratú fényképészet előtt, hirtelen elérhető távolságba került a kerek rágó, banán. Szinte hallottam a vonatot, ami velünk együtt elhagyja Gyergyót és meg sem áll Magyarországig. Még nem tudtam, hogy mikor, és hogyan, de éreztem, hogy ebből valami érdekes lesz, és én benne vagyok, a kellős közepében.

Megszeppenve, mámá hosszú kabátja mögé bújva léptem be a Revohoz. Elsők voltunk, várni sem kellett. Mámá csak annyit mondott, hogy a gyermekeknek útlevélkép kell, és már mondták is, hogy vessük le a kabátot. Valahonnan megint előkerült a mámá fésűje, de most nem bántam, ennek a fésülködésnek éreztem a súlyát. Aztán azt mondták, álljak a fehér lepedő elé. Odajöttek, kicsit forgatták, jó irányba állították a fejemet. Mondták, nézzek bele a fényképezőgépbe. Néztem, szuszogni sem mertem. Vártam a kattanást, közben pedig arra gondoltam, hogy most készül a belépőm a világ legjobb helyére, abba a vidámparkba, és hogy ezért megérte felkelni ezen a sötét, ködös februári reggelen. A gép lekattant, a fény elvakított és kész is voltunk.

Már fél kilenc volt, amikor az iskolához értünk. Mámá bejött velem az osztályba, és elmondta a tanító néninek, hogy útlevélképet csináltattunk, Kata ezért késett. Mert nyáron megyünk Magyarországra. Úgy csináltam, mintha nem hallottam volna, közben azt reméltem, hogy az egész osztály hallotta. Aztán leültem a helyemre, elővettem a vonalas füzetet és elkezdtem rajzolni a kicsi té betűket, mint a többiek. Nagyon koncentráltam, hogy vonaltól vonalig húzzam.

Szombat reggel Gyergyóban

Mielőtt kijöttünk a 18-as blokk pékség-cukrászdájából, még egyszer visszanéztem a két elegáns öregasszonyra. Mámá azt mondta, dámák. Nagy, lógó aranyfülbevalójuk volt, piros szájuk, a hajuk olyan magasra fel volt tupírozva, hogy az alacsony bőrpuffokon ülve is magasabbak voltak, mint én állva. Románul beszéltek és lassú, kimért mozdulatokkal ették a szép habos rolót. Mi vert kenyeret vettünk. Még jó meleg volt, kértem mámát, hogy törhessem le a sarkát. Egyik kezemben a kenyér sarka, a másikkal a mámá kezét fogtam, ő megszorította, így jelezte mindig, ha köszönni kellett. Csókolom, mondtam, és szippantottam még egy mélyet a pékség finom illatából. Mámá neki dőlt a súlyos vasajtónak, a vállával nyitotta ki. Az ajtó nagyot csattant utánunk, ahogy kiléptünk a Bucsin negyed szombat reggeli forgatagába.

Sütött a nap, mint minden szombaton, amikor az ember még gyermek, de már nem volt nyár. Tudod, hogy a Sugár úton mindig fúj a szél, ezt mondta mámá, amikor otthon rám szólt, hogy húzzak harisnyát. Örvendtem, hogy szót fogadtam. A Sugár úti szél mindegyre bebújt a füss szabadidőm alá, felfújt, mint egy nagy lila lufit, és összeborzolta a hajamat, megsemmisítve félórányi keserves munkánkat. Az utcán mindenki harcolt a széllel. Siettek, cipeltek valami nehezet, csak bólintva köszöntek egymásnak. A szemközti buszmegállóból épp elindult a körjárat. Kicsit távolabb egy négytagú család futott, már amennyire a sok tele pakolt szatyorral futni lehetett, kapkodták a levegőt, kiabáltak, de már késő volt. Az ember a földhöz csapta a raffia táskát, és azt ordította a busz után, hogy a szemed világa te csemer.

A 18-as blokk sarkánál egy kontyos asszonnyal találkoztunk, megálltunk. Nem szerettem, amikor szombat reggel ismerőssel találkoztunk, mert olyankor nagyon sokáig tartott, amíg megint elindultunk. Mámá beszélgetni kezdett. Hogy elüssem az időt, a járda repedéseit nézegettem, hogy milyen alakúak. Aztán apró lábnyomokra lettem figyelmes a betonban, ettől nagyon kíváncsi lettem. Felnőtt, vagy gyermek lábnyomát őrzi az örökkévalóságnak a Bucsin negyed betonja? Akárki is volt az, nem látta, hogy a beton még friss? Közben az úton elment két szekér, cigányok ültek rajta. Akkor még nem tudtam, hogy romák. Egy sörös flakont adtak körbe egymás között, ittak, kacagtak. Én kicsit közelebb húzódtam mámához. Most én szorítottam meg a kezét, ami azt jelentette, hogy menjünk már. Nyitogattam a hosszú kabátját, bent meleg volt, elbújtam benne. Végül mámá azt mondta az asszonynak, hogy mi most megyünk, szétnézünk a svájciban. Az asszony még annyit kérdezett, hogy de mi tudjuk-e, hogy megdrágult a túró. Tudjuk, fogta rövidre mámá, és elköszöntünk.

A svájci bolt csak alig pár lépésre volt innen. Akkoriban annyira felkapott volt ez a turkáló, hogy hely hiányában úgy döntöttek, csak azokat engedik be, akiknek épp születésnapjuk van. Álltunk a zárt ajtó előtt, egy nő megjelent, mámá megmutatta a buletinjét. Szeptember tíz, igen, az ma van, és a kinti bolond szelet egyszerre felváltotta a radiátor kellemes melege, csend lett.

Ameddig a szem ellátott mindenhol ruhák voltak, a pulton, nagy dobozokban és öt-hat sor állványon. Az egyik szeparében cipők sorakoztak. A polcokon hatalmas szürke plédek és sötétzöld hálózsákok várták, hogy valaki beléjük bújjon egy hűvös nyári estén. Ezeket valamikor svájci emberek használták, gondoltam, és ettől minden sokkal értékesebb lett a szememben. A benti asszonyok csak suttogva beszélgettek. Szépen összefogták, simogatták a ruhákat, amiket a születésnaposok hanyagul visszadobtak. A születésnaposok próbálgattak, bíztatták egymást, hogy ez jól áll, igen, ez a te színed. Vagy felhívták egymás figyelmét, hogy ez a zakó nem előnyös, nézd meg milyen szupujkó, derekadig se ér. Félszavakból értették egymást, adtak egymás szavára. Mintha a kiválasztottak láthatatlan hálója kötött volna össze minden vásárlót a svájciban.

Én akkor engedtem el a mámá kezét, amikor megláttam egy nagy dobozt, tele svájci plüssmacikkal. Megbabonázott, vonzott magához ez a színes halom. A neonzöldtől a liláig, énekelős nyuszitól a távirányítós kutyáig, minden volt itt. Válogattam, mindegyiknek a szemébe néztem, mert egy plüssmacinak az arckifejezése a legfontosabb. Vannak barátságos arcú macik, és vannak, amelyikek egyszerűen nem mondanak semmit. És nem mindegy, hogy reggel az ágyban milyen arc néz rám. Kerestem az igazit, de megzavart ez a nagy bőség. Nyomogattam a nyuszi fülét, ettől két számot énekelt el egymás után. Voltak nagyon elhasznált macik is, amiknek egy svájci gyermek már lerágta a szemét, orrát, ezeket félre dobtam. Végül sikerült kiválasszak egy ártatlan nézésű pandát. Rózsaszín ruhája kicsit kopott volt, de kedvesen nézett. Elégedetten a döntésemmel, nyúltam volna a kézért, amit egész nap fogtam, de hiába. Ekkor vettem észre, hogy elveszítettem mámát.

Mintha kicsúszott volna a talaj a lábam alól. Hirtelen nagyon magasra nőttek a ruhaállványok, a sok földig érő ballonkabát teljesen eltakarta a fényt. A plüssmacik, amiket nem választottam ki, mind rajtam csúfolódtak. Szinte hallottam, hogy az asszonyok arról suttognak, melyik zsákban fognak hazavinni. A szívem a torkomba ugrott, alig kaptam levegőt. Lelapultam a földre és a felakasztott farmernadrágok alól lestem a pult felé, hátha feltűnik az ismerős cipő, oda jön hozzám és kiszabadít innen. De egyik sem mámá volt. Teljesen egyedül éreztem magam a világban. Arra gondoltam, hogy én már soha nem fogok hazatalálni, engem mámá itt felejtett a svájciban, és hatalmas bőgés tört ki belőlem.

Amikor kinyitottam a szememet, egy turkáló asszony állt előttem. Egy magasnyakú pulóvert próbálgatott magához, és közben azt mondta, ne sírj, anyád a szeparében cipőt próbál. Ettől hirtelen megint kaptam levegőt. Nemsokára mámá is megjelent, kezében egy pár fekete cipővel. Azt hiszed, itt hagynálak, kérdezte, és letörölte a könnyeimet, amik már potyogtak le a szőnyegre. Hát tudd meg, hogy soha, semmi pénzért, tette hozzá. Bent megint csend lett, az asszonyok csak mosolyogtak. Majd kivette a pandát a kezemből, és a cipővel együtt kifizette. Tíz baniért adtak nájlonzacskót is.

Azóta, ha a 18-as blokk előtt járok, mindig eszembe jut az a lila füss szabadidős leány, aki a sírásával megtörte a svájci bolt csendjét, mert a félelem elhitette vele, hogy őt a mámája csak úgy ott hagyja valahol.