Egy dolgos nyár

– Aztán fogadjatok szót mamának, két hét múlva jövünk – így búcsúzik el mámá az autó letekert ablakán keresztül, majd gyorsan elkezdi visszatekerni. Én nyelem a könnyeket, szólni nem tudok, csak bólogatok, integetek. Tátá még dudál egy rövidet, mintegy elköszönve a falutól, és elindulnak haza, Gyergyóba. Mi csak állunk mezítláb a porban, a nap már vörösre perzselte az orrunkat. Felnézek Lackóra, ő nem sír. Csak néz az autó után, hunyorog. Tudja, hogy úgysem látnak már minket, de azért integet ő is, amíg a porfelhő végigvonul a hosszú, egyenes úton és eltűnik a kanyarban.

Július közepe van, szombat délután, a nyárádmenti falu magába fordult, hallgat. A központnak nevezett útkereszteződésben fáradtan húzza ki magát két öreg gesztenyefa. Az egyiken félig letépett plakát, Jehova tanúi hirdetik, hogy hamarosan eljön Isten királysága. Az út szélén kombájn, traktor pihen. Az a liba csapat, amelyik egész nap olyan harsányan gágogott a sánc szélén és néha felrepült, most csak egy nagy fehér folt a traktor árnyékában. Arrébb vörös téglákból rakott kicsi bakterház, az ablakát betörték, a fedele rohad.

Nézek jobbra, nézek balra, sehol egy lélek az utcán. Kicsit távolabb Lackó már egy ostorral csattogtat. Egy pásztor fonta neki. Nekem nincs ostorom. Nekem csak kukoricacsőből készült hajasbabám van, de azzal még csattogtatni sem lehet, tépelődök magamban. Ezt a végtelennek tűnő pillanatot használja ki az a szürke légy, amelyik váratlanul a nyakamba csíp. Odacsapok, a ujjaimon vér kenődik szét. Duzzogva futok be az utcáról az udvarra, nagyot csapódik utánam a zöld vaskapu.

Mama reggel óta a kertben kapál. Csak főzni és enni jön elő. És akkor, amikor valamelyik szomszéd megjelenik egy flakonnal, és hátra kiált a kertbe, hogy nem ad egy kicsi bort, Jolán ángyó? Olyankor mama ledobja a kapát, előjön, leakasztja a slagot a szegről, lemegy vele a pincébe, meghúzza a hordót, és teletölti a flakont. Van úgy, hogy rögtön kifizetik, de legtöbbször azt mondják, szüretkor ledolgozzák. Mama ezt feljegyzi egy kicsi kockás füzetbe, majd visszamegy kapálni.

De ezen a forró júliusi délutánon, mielőtt újból lehajolna a kapáért, mamának szemet szúr, hogy tétlenül üldögélek a muskátlik között. És a bátyád is csak semmiskedik azzal az ostorral, mondja. Nem baj, adok munkát nektek. Bemegyünk hárman a nyári konyhába, végigmegyünk az első kamrán, így jutunk be a második, kisebbik kamrába. Itt kolbászok, szalonnák lógnak a plafonból, a sarokban nagy zsírosbödön, itt tartjuk a hurkatöltőt is. A padló teljesen be van terítve almával. Úgy tele van, hogy kettőt nem lehet lépni. Vannak szép almák és ütődött almák, egy csomó már rohadni kezdett. Mama hoz két nagy műanyag hordót, és azt mondja, ezekbe szedjük fel a rossz almákat. De csakis a rosszakat, mert a jókból nem főzünk pálinkát. Aztán visszamegy a kertbe.

Leguggolunk, szedegetjük a rohadt almát, sóhajtozunk. A jókból közben elrágunk egyet-egyet. Én egy legyet hessegtetek, ami mindegyre az orromat csiklintja. Lackónak elzsibbad a lába, feláll, mozgatja. Azt mondja, ez a hordó nagyon lassan telik. Így holnapra sem leszünk kész. Sokkal gyorsabban menne, ha nem válogatnánk annyit, hanem csak szednénk, ami a kezünkbe kerül. Rakjunk mindeféle almát a hordóba, és csak a tetejére tegyünk rosszakat. Így hamarabb kész leszünk és mehetünk az erdőre ufó nyomokat keresni. Mert ő úgy tudja, hogy errefelé járnak ufók. Ettől a tervtől mindketten új erőre kapunk. Úgy járnak a kezeink, mint a cséphadaró. A két hordó megtelik, nagyon vigyázunk, hogy a tetejére csakis a legrosszabb almák kerüljenek. Aztán bekiáltunk mamának a kertbe, hogy mi kész vagyunk és most megyünk az erdőre ufó nyomokat keresni. Ő felnéz a nagy szalmakalap alól, forgatja a fejét, nem mond semmit.

Amikor két óra múlva hazajövünk, mama már a konyhában tésztát gyúr. Már az udvarról látom a vészjóslóan szigorú szájat, arcot. Rájött, gondolom. Izzad a tenyerem, amikor belépünk a konyhába. Nézem, hogy mama is izzad, de ő attól, hogy tiszta erőből gyúrja, lisztezi, pofozza a tésztát. Az óra nagyon hangosan kattog a falon. A plafonból lelógó ragadós légyfogón egy légy még küzd az életéért. Köszönünk, hogy csókolom, én halkan megkérdezem, mit segítsek. Erre mama felnéz, az arca nagyon vörös, a homlokát összeráncolja, a szemei nagyon kicsik lesznek. És hirtelen kitör, mint egy vulkán, amiben felgyűlt a láva. Hogy azt hiszitek, nagyanyátok vak? Ennyit sem lehet rátok bízni? És hogy mi városiak azt sem tudjuk, mi az, hogy dolgozni. De itt falun nem lehet lustálkodni, itt mindig van mit csinálni, és ő meg is fogja tanítani. Most pedig menjünk és szedjük tele a két hordót megint, de nehogy egy jó almát is meglásson benne.

Ég az arcom, ahogy visszakullogunk a kicsi kamrába. A következő két órát ott töltjük a kolbászok, zsírosbödönök, almák között kuporogva. A hordók nagyon lassan telnek, de megtelnek. Mi pedig ezen a nyáron tanuljuk meg, hogy milyen az igazi munka, de azt is, hogy milyen az igazi játék.

 

Egy gondolat “Egy dolgos nyár” bejegyzéshez

  1. A két utóbbi a Hol van M. ország, de különösen az Egy dolgos nyár erősen jól sikerült. Gratulálok.

    Gy.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s