A tanító néni házhoz jön

Már jócskán benne jártunk a decemberben, amikor a tanító néni minket is meglátogatott. Az osztályban mindig futótűzként terjedt, ha a tanci előző nap valakinél váratlanul megjelent. Nem szólt előre, hogy kihez mikor megy, így volt kitalálva ez a családlátogatás a kilencvenes években, hogy így majd a szülők nem tudnak felkészülni, porszívózni, szellőztetni, esetleg kicserélni a macska pisis homokját, és ő így pontosabb képet kap a családról, ahol az elsős gyermeknek reggel kulcsot akasztanak a nyakába, és ahová ez a gyermek, a sok kis- és nagybetűvel a fejében, fél egykor hazamegy.

Finom húsleves illat lengte be az előszobát és jó vastag pára, aznap mámá főzött. Én az előszobában kupogortam a földön, sztreccsnadrágban, és a macskát simogattam át egy másik, melegebb világba. A macska dorombolt, majd elhalkult, majd oldalra borult és minden ízületével kinyújtózkodott. Én is kinyújtottam a lábamat, megmértem, hogy pont olyan hosszú, mint a macska. Aztán letettem a fejemet a földre, hallgattam, ahogy szuszogott, néha horkolt. A kicsi fekete orrát nyomogattam, próbáltam rájönni, mi járhat a fejében.

Még csak fel sem pillantottam, amikor megszólalt a csengő. Tátá nyitott ajtót. A mély macskárahangoltságomból a tanító néni hangja riasztott fel, ahogy az ajtóban köszönt, és azt mondta, ő most családlátogatni jött. Kicsit túlvilági érzést keltett, hogy ugyanaz a hang, amit eddig csak az iskolában hallottam, most a lépcsőházból szól. Egy pillanatra azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán bejött és néztem, hogy ugyanaz a bundakabát és bundasapka, amit minden nap az iskolában látok, most a mi fogasunkon lóg, az ismerős kabátokra akasztva. Nem illett össze a kép, sehogysem. Mintha két dimenzió mosódott volna össze ott a párás előszobában. És csak tovább fokozta a feszültséget, hogy tudtam: most rólam lesz szó.

Mámá kávét főzött és a nagyszobában ültette le a tanító nénit. Halkan beszélgettek a kicsi piros abrosszal leterített asztalkánál, néha kacagtak, néha nem értettem. Ki-be jártam, mint akinek mindenhol dolga van, de főleg hallgatóztam. Az osztályban sok az ambíciózus gyermek, mondta a tanító néni, akkor hallottam ezt a szót először. Hogy szoktunk mi tanulni, kérdezte. Mámá együtt tanul velem? Hogy segít, mi a módszerünk? Aztán, hogy csúszhatott be az a hetes románból? Mámá mindent úgy mesélt el, ahogy történt. Hogy alá szoktuk húzni a könyvben az ismertelen szavakat. Aztán ismételgetjük, megpróbáljuk kötni valamihez, amit már ismerek. Így tanultuk azt is, hogy ţăran. Tegnapelőtt este még tudtam jól, hogy “cö”-nek ejtjük, mint a cövek. Hogy másnap az iskolában miért mondtam mégis táránt, hát Istenem, elfelejtettem.

Összemosolyogtak. A tanító néni is megértően legyintett, hogy hát pont ez a szó, nevetséges is. Aztán dobott egy kockacukrot a kávéjába, lassan kavargatni kezdte, és azt kérdezte: de Kata miért nem beszélget? Hogy a többi gyermek már reggel nyolc előtt elmeséli, mit csináltak egész hétvégén. Kata csak ül csendben a hátsó padban, csak akkor beszél, ha kérdezem, de akkor is harapófogóval kell kiszedni, hol volt, mit csinált. Miért nem mondikál úgy, mint a többiek, kérdezte, és közben nem volt semmi dorgálás, vagy elégedetlenkedés, nem volt semmi bántó a hangjában. A tanító néni egyszerűen csak csodálkozott.

Hát Kata sosem volt egy csacsogó gyerek. Sose beszélt pluszba, jellemzett röviden mámá. Erre mintha megint idegen eredetű szavakat hallottam volna, felkaptam a fejem. Hogy ez, amit most mámá mondott, ezt tényleg rólam mondta? Nem valaki másról beszélnek? Hova ment el ez a beszélgetés, az előbb még román cövekekről beszélgettek. A macskának is ilyenek járhattak a fejében, mert hirtelen abbahagyta a mosakodást, csak állt a sarokkanapé támláján, nézett a nagy sárga szemeivel, a szájából szőrcsomó lógott. Aztán a kávé elfogyott, a tanító néni elment, de amit kérdezett az ott maradt a levegőben, és én ettől a családlátogatástól kezdve osztottam két típusra az embereket: akik szeretnek pluszba beszélni, és akik nem.

Húsz év múlva már egy másik országban laktam, az emberek más nyelven mondikáltak, én más nyelven hallgatóztam. Itt aztán még hangosabban visszahangzott a kérdés a fejemben, hogy vajon miért nem beszélget. Míg nem egy meleg július-végi napon felhívtam a tanító nénit, hogy holnap meglátogatom. Sokáig meséltünk egymásnak. Végül felidéztem neki a családlátogatást. Emlékezett rá, a kérdésre is, és végül, nem kevés büszkeséggel a hangjában azt mondta: tudd meg, engem sem hallottak sokszor a kollégák. Sosem szerettem pluszba beszélni.

Veszélyes játék

Már másodszor magyaráztuk el, hogy mit akarunk, de Mama még mindig nem értette. Csak mosogatott a kagyló fölé görnyedve, zörgette a tányérokat, súrolta a kanalakat, habzott minden a keze között, és már másodszor kérdezett vissza, hogy de nekünk minek kell az. Milyen játékhoz kell négy méter cérna és egy használt, üres buksza.

– Hát mondtuk, hogy ez egy új játék. Most találtuk ki. Ha kész leszünk, meglátod.

Erre mama elzárta a csapot, lerázta a kezeit és jól beletörölte a piros pöttyös köntösébe. A konyhaszekrényhez lépett és kinyitotta a vitrin mellé beépített kicsi szekrény részt. Itt a receptes könyveket, füzeteket, megbarnult képeslapokat tartottuk, és egy rakás hetvenes években kiadott térképet, amik segítségével mamáék annakidején elmentek Drezdáig. A sok papír alatt lapult a dugifiók. A dugifiók a Tató találmánya volt. Direkt úgy ácsolta össze a konyhaszekrényt, hogy elrejtett benne egy fiókot, ami a beavatatlan szemeknek szinte teljesen láthatatlan volt. A legértékesebb holmikat tartották itt: útlevelet, buletint, számlákat, és bukszákat.

Mama kihúzta a fiókot, kotorászni kezdett benne. Egyik lábunkról a másikra állva vártunk, figyeltük, hogy mikor bújik már elő egy buksza.

– Itt ez a régi, ezt nem használja már nagyapátok, mondta, és elővett egy sötétbarna bőrből készült kicsi pénztárcát. Kopott volt, repedezett, pont olyan, amilyen kellett. Majd felcsipeszkedett és levette a kicsi fadobozt a szekrény tetejéről, amiben a tűket, cernákat tartottuk. Aztán nekem nehogy elherdáljátok a tűket, kiáltotta utánunk, de ekkor már csattant a szitaajtó, futottunk a kerti asztalhoz összeszerelni az évszázad játékát.

– A lényeg, hogy nem szabad lássák a cérnát, érted? – magyarázta Lackó. Az utca poros, szürke, ezért szürke cérna kell. Ez itt jó lesz, jó rejtő színe van, mondta, és elkezdte letekerni a négy méter cérnát. A végét a fogával tépte el. Most pedig jól rá kell bogozni a buksza csatjára, így, erősen. Több bogot is vetünk rá, nehogy kioldódjon. Kész.

Innen a kapuhoz mentünk. A bukszát kitettük az utca közepére, a cérnát szépen behúztuk a kapu alatt, és a lécek között leskelődve vártuk, hogy jöjjön valaki. Nemsokára jöttek is: emberek szekéren, asszonyok biciklit taszítva haladtak el a kapunk előtt, mentek unott arccal a megszokott útjukon, piacra, vagy a cándrába, vagy tejért a Szederpatakába, és kitudja hányféle nehéz gondolatot cipeltek végig a csomafalvi Huszár utca lankáin. De hogy felcsillant a szemük, amikor meglátták a bukszát! Megállították a lovat, félredobták a biciklit, kíváncsian közelebb léptek a talált tárgyhoz. Vártunk, amíg egészen közel mentek és elkezdtek lehajolni, és amikor már nyújtották volna a kezüket, hirtelen meghúztuk a cérnát és a buksza kiugrott a kezük közül. “Ó hogy az a”, kiáltottak fel, és hogy “büdös kölykök” toldották utána, amikor meghallották a nagy vihogást a kapu mögött.

Aztán sokáig nem ment el senki az utcán. Ilyenkor nagyon unalmas volt a bukszás játék. Lackó mondta, hogy másszak fel a kerítésre, nézelődjek, és szóljak, ha jön valaki. Felmásztam, nézelődtem. Néztem a mozi felé, majd a főút felé, néztem macskákat, ahogy egyik kapualjból kibújnak és a szomszéd kapu alatt bebújnak. Mint akik mindenhol otthon vannak, gondoltam, és befaltam egy szép nagy szem málnát. De hol vannak ilyenkor az emberek?

Ekkor az utca legvégén, a mozinál ismerős körvonalakra lettem figyelmes. Alacsony, telt nő lépegetett az utcán kifele, nagy fehér háziruha volt rajta. Nehezen tette a lábait egymás után, kalimpált a kezeivel, és minden lépésnél kidőlt jobbra-balra. Távolról felismertem ezeket a mozdulatokat: ez Éva, akiről Tató egyik barátja azt mondta, hogy gyermekeket eszik ebédre. A szívem a torkomba ugrott.

Én többet nem akarok játszani, mondtam. Hozzuk be a bukszát. Csak fel fogjunk mérgesíteni Évát, és akkor bejön, és engem fog elkapni leghamarabb, mert én vagyok a legkisebb, a hátán visz ki a falu végére és lenyúzza a bőrömet. De Lackó nem fogta fel a veszélyt. Neki hirtelen kipirult az arca, lelkesebb lett, mint bármelyik szekeres embertől, szinte ugrált örömében, hogy végre nem akárkit viccelünk meg, hanem Évát, akitől minden gyermek fél. Ha akarsz, nyugodtan bemehetsz mamához keresztrejtvényt fejteni, de én itt maradok. Most lett csak igazán értelme a játéknak, mondta, és lesbe állt.

Amikor a szomszéd kapuhoz ért, már hallottuk a nehéz szuszogását. Egész testünkkel a kapu léceire feszültünk, úgy lestünk ki a hézagok között. Nekem nagyon kellett pisilni már, mindkét kezemmel azt tartottam vissza. Pár másodperc múlva a rések között megláttuk Évát. Lassan hömpölygött az út szélén. Előre figyelt, nem a földet nézte, és úgy tűnt, nem fogja észrevenni a csalit. De ekkor Lackó kicsit meghúzta a cérnát, a buksza megmozdult és Éva megállt. Közelebb lépett hozzá, nézte, hangosan szívta-fújta a levegőt. Szétnézett, hogy látja-e valaki. Kicsit gondolkozott, majd lassan elkezdett lehajolni. Nagy izzadtságfoltot láttam a hóna alatt, és hogy a rövid, fiús haja nagyon zsíros volt. Ez az, súgta Lackó, és a keze már rándult is, de ebben a pillanatban a cérna elszakadt.

Az istókját, hogy pont a cérnára kellett álljon, mondta. Éva felvette a bukszát, forgatta, nyitogatta, aztán hirtelen a kapu felé fordult. Úgy tűnt, pontosan látja, melyik résen leskelődök, mert pont a szemembe nézett. Letörölte az izzadtságot a homlokáról, kicsit megigazította a fehér ruháját, és súlyos lépteivel elindult a kapunk felé. Lackó csak annyit kiáltott, fuss Kata, jön. Erre én ordítva befutottam a házba, a legbelső szobába, és magamra húztam egy nagy kockás lepedőt. Hallgatóztam, vártam, hogy mikor jön a kiabálás. De nem jött. Csak azt vettem észre, hogy kicsit lepisiltem magam.

Amikor kijöttem a szobából, mama az asztal fölé görnyedve keresztrejtvényt fejtett. A buksza ott volt mellette. Éva járt itt, mondta. Behozta a bukszát. Azt mondta, az utca közepén találta, és hogy még kellhet nektek. Hát nekem nem, mondtam, majd leültem mama mellé, elővettem a színes ceruzákat, és eldöntöttem, hogy még ma kifestem az összes oldalt a kifestősömben.

Amikor nehéz volt az iskolatáska

Mámá akkor érezte meg, hogy valami nincs rendben, amikor észrevette, hogy csak ülök az ágy szélén pizsomában, szótlanul, és a földet nézem. A többiek már lefeküdtek, csak ő rakosgatott még nagy szorgalommal valamit a teraszon, oda az én szobámból nyílt az ajtó. Mindegyre kiment, bejött, ilyenkor hirtelen fagypont alá esett a hőmérséklet a szobámban. Nézte, hogy tiszta libabőr vagyok, de nem bújok be a paplan alá, ahogy máskor szoktam, csak lógatom az orrom, a szépen előkészített iskolatáskát bámulom a sarokban. Benne a hatodikos füzetek és tankönyvek már alig várták, hogy holnap reggel felcsapjam őket és magamba szívjam mindazt, amit egy hatodikosnak tudni kell.

Mi a baj, Katus, kérdezte. Miért nem fekszel le? Holnap iskola.

Erre mégjobban fojtogatni kezdett egy érzés a torkomban, a félelem és a szégyen egy fojtogató keveréke, ami főleg a hatodikosok torkát támadja meg. Azok a gúnyosan röhögő arcok jutottak eszembe, akiktől naponta kapok bántó szavakat, aztán azok, akiktől nem kapok, akik csak meghallják ezeket a szavakat, mert éppen ott vannak, és csak úgy összemosolyognak egymás között, mintha vicces lenne. Nekik biztos az, nekem nem.

-Én többet nem akarok iskolába járni. Utálom a szüneteket, hogy amint kilépek a folyósóra már legalább négyen zaklatnak. Már első nap kikezdtek, amikor észrevették, hogy kitűnök a tömegből, mert mindenkinél magasabb vagyok. Nálam talán már csak az igazgató, Ádám bácsi magasabb. Főleg a bések gúnyolódnak, és az ötödikesek, olyanokat mondanak nekem, hogy gólya, hosszú, zsiráf, vagy, hogy milyen fent a levegő, akkora vagyok, mint a ditrói templom. Azt már megszoktam, hogy az ötödikes fiúk csúfolódnak, azoknak még nincs is eszük. De a hetedikes lányok, a bé osztályból, azoknak miért jó, hogy engem csesztetnek, kérdeztem zokogva.

Mit is mondhatott volna erre mámá? Hogy lehet megvigasztalni egy szomorú hatodikost, aki kiközösítve érzi magát és azt kívánja, bárcsak felnőtt lenne már? Mindent megpróbált. Olyan sokszor elmondta, hogy miért jobb magasnak lenni, azt is, hogy hogy kell a bántásokra válaszolni. És, hogy ne vegyem a szívemre, a gyermekek már csak ilyenek, buták.

Aztán másnap mégis elmentem iskolába, aztán hirtelen felnőtt lettem. Húsz év úgy suhant el, mint egy nap. Ma reggel állok a villamoson, tömegben, fogom a kapaszkodót, jobbra-balra nézek és mindenki feje fölött simán átlátok. Hát ez volt az? Ez a húsz centi különbség, amitől valamikor nehéz volt az iskolatáska, és amit én olyan végtelenül tragikusnak éltem meg?

Aztán a villamos megáll, kiszállok, és még percekig azon gondolkozok, hogy azért milyen jó, hogy volt ez a táska. Hálás vagyok érte, mert pont úgy húzta, formálta a hátamat, ahogy kellett.

Motor nélkül a Bucsinról

A piros Dácsiánk nem sokszor hagyott cserben, de amikor igen, akkor mindig a Bucsin tetőn.

Én már Parajd után az első kanyarban megváltam mama vasárnapi búcsúebédjétől. Pedig milyen finom volt az a csirkepaprikás, jó sok tejföllel. Mondtam, hogy köretnek puliszkát főzzünk, savanyúságnak kovászos uborka került az asztalra. Ezt még elnyomtattuk kétféle tésztával és elindultunk haza. Mámá figyelmeztetett, hogy ne nagyon szökdössek az autóban, s főleg ne nézzek oldalra, de már késő volt, lehánytam magam. Ezután már nem szökdöstem. Csak álltam a két ülés között sápadt arccal, savanyú szájízzel, néztem előre, hogy milyen magasak a fenyők, az egyik kanyarban lila virágszőnyeg borította a fák alatti ligetet. És akkor, ahogy felértünk a tetőre, a Dácsia pöffent egyet, mint aki megsértődött valami apróságon, a motor megállt, tátá és mámá összenézett, én pedig bezuhantam a zöld bársony üléshuzatba és elképzeltem a legrosszabbat.

Hogy most itt ragadtunk a semmi közepén és még csak nem is tudja senki, hogy bajban vagyunk. Tátá felnyitotta a kapotát, forgatta a fejét, vakarta a szakállát. Nem tudta, hogy mi lehet ez, amitől a motor csak úgy megáll. Bármi is legyen, ezt csak Tató tudja megcsinálni. Ha tudná, hogy elromlott a Dácsiánk, Tató már akasztaná le a micisapkát a szegről, burrantaná be a motrot és indulna. De ő ezt még nem is sejti, ő most még nyugodtan beszorít valamit a satupadba, hajlítgatja, kopácsolja, közben kinéz a műhely kicsi ablakán a tyúkudvarra, megszámolja, ma hányat tojtak a koták.

Azt kívántam, bárcsak lehetne gondolattal üzenni. Mert akkor most csak annyit kellene csináljunk, hogy mind a négyen nagyon erősen Tatóra gondolunk, ő pedig ebből megtudná, hogy itt ragadtunk a Bucsin tetőn. Miközben én a rágondolásos módszer esélyeit fontolgattam, Tátá egy sokkal ésszerűbb megoldást ajánlott. A legjobb az lesz, mondta, ha megtaszítjuk a Dácsiát, motor nélkül legurulunk a Bucsinról az első borzonti házig, és ott megkérünk valakit, hogy telefonálhassunk Tatónak.

A “legurulunk” szó hallatán egy másik horror film játszódott le előttem arról, ahogy leblokál a kormány, hosszasan kiabálunk és bezuhanunk az erdőbe, de hogy milyen mélyre, azt nem volt időm részletesen végiggondolni, mert tátá és mámá közben már elkezdték tolni a Dácsiát. Futottak mellette, erőlködtek, amíg gurulni kezdtünk, majd beugráltak és szépen elindultunk lefele a lejtőn.

Az autóban csend lett. Mindenki koncentrált valamire. Én arra, hogy jó mélyre csússzak az ülésben, ott nem érhet baj. Tátá vigyázott, hogy fékezzen, de ne nagyon. Mámá is fékezett, igaz, nála nem voltak pedálok. Lackó csak nézte az eget, ő a felhők vonulására koncentrált. Miután az első két kanyart szépen bevettük, bátrabb lettem, én is nézelődni kezdtem. A borvízkútnál már egész jól felgyorsultunk, a lángossütő ember szemei nagyra kerekedtek, hogy milyen szépen szeli a kanyarokat ez a Dácsia, és ráadásul milyen halkan. Már ugráltam az ülésen, mondtam tátának, hogy ezután is mindig motor nélkül jöjjünk le a Bucsinról.

A svung pont az első borzonti házig gurított. Az utolsó pár méteren még bíztattuk a Dácsiát, hogy még, még, menj még egy kicsit. De már így is nagyon hálásak voltunk neki, hogy idáig hozott. Kiszálltunk, nyújtózkodtunk, szétnéztünk, mint a kirándulók, akik egy új helyre érkeztek. A nyírfaerdőt figyeltem az út mellett, hogy de jó lenne ott mászkálni egyet. Közben mámá bekopogott a legközelebbi házba, és felhívta Tatót.

Tizenöt perc sem telt el, máris feltűnt a zöld autó a horizonton, ami a megmentésünkre sietett. Tató kiszállt, kék köpeny volt rajta, fején micisapka. Jó kedvvel, kicsit olajos kezekkel köszöntött. Felnyitotta a kapotát, és mint egy háziorvos, vizsgálni, kopogtatni kezdte, ami belül van. Hamar megállapította, hogy ez csak a karburátor lehet. Az csinálja, hogy nehezen indul a motor, menet közben rángat, visszadurrog, gázolásra megtorpan az autó. Aznap ez volt az első új szó, amit megtanultam. És, hogy nincs mit csinálni, ha a karburátor elromlik, az autót haza kell húzatni. Kivett a csomagtartóból egy vastag vontatókötelet, felszerelte mind a két autóra. Már majdnem indultunk, amikor eszembe jutott, hogy én innentől hazáig Tatóval is mehetek. Átültem hát az Opelbe.

Elindultunk lassan Csomafalva felé. Ekkor tanultam meg, hogy autót vontatni csak érzéssel és sok figyelemmel lehet. Hogy elég csak egy kicsit is másfelé kalandozni, egy macskára az út szélén, és hátulról már beléd is jött egy Dácsia. De én segítettem Tatónak. Végig álltam az autóban, forgattam a fejem előre, hátra, néztem, hogy túl közel van-e a két autó. Amikor közel volt, szóltam.

Nagyot szusszant mindenki, amikor végre megérkeztünk. A napot egy finom vacsorával zártuk, elmeséltük, hogy hogy telt a vakáció mamánál, és hogy hánytam le magam Parajdon. Amikor az autóról esett szó, Tató egy nagy, érett paradicsomot vágott szeletekre, és közben mondott valamit, amit soha nem felejtettem el. Azt mondta, hogy Kata nagyon öntudatos gyermek. Onnan látta, ahogy az autóban aggódva végig előre, hátra figyeltem. Aznap ez volt a második új szó, amit megtanultam.