A tanító néni házhoz jön

Már jócskán benne jártunk a decemberben, amikor a tanító néni minket is meglátogatott. Az osztályban mindig futótűzként terjedt, ha a tanci előző nap valakinél váratlanul megjelent. Nem szólt előre, hogy kihez mikor megy, így volt kitalálva ez a családlátogatás a kilencvenes években, hogy így majd a szülők nem tudnak felkészülni, porszívózni, szellőztetni, esetleg kicserélni a macska pisis homokját, és ő így pontosabb képet kap a családról, ahol az elsős gyermeknek reggel kulcsot akasztanak a nyakába, és ahová ez a gyermek, a sok kis- és nagybetűvel a fejében, fél egykor hazamegy.

Finom húsleves illat lengte be az előszobát és jó vastag pára, aznap mámá főzött. Én az előszobában kupogortam a földön, sztreccsnadrágban, és a macskát simogattam át egy másik, melegebb világba. A macska dorombolt, majd elhalkult, majd oldalra borult és minden ízületével kinyújtózkodott. Én is kinyújtottam a lábamat, megmértem, hogy pont olyan hosszú, mint a macska. Aztán letettem a fejemet a földre, hallgattam, ahogy szuszogott, néha horkolt. A kicsi fekete orrát nyomogattam, próbáltam rájönni, mi járhat a fejében.

Még csak fel sem pillantottam, amikor megszólalt a csengő. Tátá nyitott ajtót. A mély macskárahangoltságomból a tanító néni hangja riasztott fel, ahogy az ajtóban köszönt, és azt mondta, ő most családlátogatni jött. Kicsit túlvilági érzést keltett, hogy ugyanaz a hang, amit eddig csak az iskolában hallottam, most a lépcsőházból szól. Egy pillanatra azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán bejött és néztem, hogy ugyanaz a bundakabát és bundasapka, amit minden nap az iskolában látok, most a mi fogasunkon lóg, az ismerős kabátokra akasztva. Nem illett össze a kép, sehogysem. Mintha két dimenzió mosódott volna össze ott a párás előszobában. És csak tovább fokozta a feszültséget, hogy tudtam: most rólam lesz szó.

Mámá kávét főzött és a nagyszobában ültette le a tanító nénit. Halkan beszélgettek a kicsi piros abrosszal leterített asztalkánál, néha kacagtak, néha nem értettem. Ki-be jártam, mint akinek mindenhol dolga van, de főleg hallgatóztam. Az osztályban sok az ambíciózus gyermek, mondta a tanító néni, akkor hallottam ezt a szót először. Hogy szoktunk mi tanulni, kérdezte. Mámá együtt tanul velem? Hogy segít, mi a módszerünk? Aztán, hogy csúszhatott be az a hetes románból? Mámá mindent úgy mesélt el, ahogy történt. Hogy alá szoktuk húzni a könyvben az ismertelen szavakat. Aztán ismételgetjük, megpróbáljuk kötni valamihez, amit már ismerek. Így tanultuk azt is, hogy ţăran. Tegnapelőtt este még tudtam jól, hogy “cö”-nek ejtjük, mint a cövek. Hogy másnap az iskolában miért mondtam mégis táránt, hát Istenem, elfelejtettem.

Összemosolyogtak. A tanító néni is megértően legyintett, hogy hát pont ez a szó, nevetséges is. Aztán dobott egy kockacukrot a kávéjába, lassan kavargatni kezdte, és azt kérdezte: de Kata miért nem beszélget? Hogy a többi gyermek már reggel nyolc előtt elmeséli, mit csináltak egész hétvégén. Kata csak ül csendben a hátsó padban, csak akkor beszél, ha kérdezem, de akkor is harapófogóval kell kiszedni, hol volt, mit csinált. Miért nem mondikál úgy, mint a többiek, kérdezte, és közben nem volt semmi dorgálás, vagy elégedetlenkedés, nem volt semmi bántó a hangjában. A tanító néni egyszerűen csak csodálkozott.

Hát Kata sosem volt egy csacsogó gyerek. Sose beszélt pluszba, jellemzett röviden mámá. Erre mintha megint idegen eredetű szavakat hallottam volna, felkaptam a fejem. Hogy ez, amit most mámá mondott, ezt tényleg rólam mondta? Nem valaki másról beszélnek? Hova ment el ez a beszélgetés, az előbb még román cövekekről beszélgettek. A macskának is ilyenek járhattak a fejében, mert hirtelen abbahagyta a mosakodást, csak állt a sarokkanapé támláján, nézett a nagy sárga szemeivel, a szájából szőrcsomó lógott. Aztán a kávé elfogyott, a tanító néni elment, de amit kérdezett az ott maradt a levegőben, és én ettől a családlátogatástól kezdve osztottam két típusra az embereket: akik szeretnek pluszba beszélni, és akik nem.

Húsz év múlva már egy másik országban laktam, az emberek más nyelven mondikáltak, én más nyelven hallgatóztam. Itt aztán még hangosabban visszahangzott a kérdés a fejemben, hogy vajon miért nem beszélget. Míg nem egy meleg július-végi napon felhívtam a tanító nénit, hogy holnap meglátogatom. Sokáig meséltünk egymásnak. Végül felidéztem neki a családlátogatást. Emlékezett rá, a kérdésre is, és végül, nem kevés büszkeséggel a hangjában azt mondta: tudd meg, engem sem hallottak sokszor a kollégák. Sosem szerettem pluszba beszélni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s