B. Angéla hazatalál

Nyár van, a Maros-parti faluban lassan hömpölyög az idő. Az emberek szokásos dolgaikat végzik. Az egyik udvaron valaki szőnyeget szappanoz, egy másikban kotlóst ültetnek: kosárral borítják le, kőccsed ki ügyesen, mondják, legyen nekünk sok kicsi csürke. A sarki kocsmában valaki felhajt egy féldecit, fejét az asztalra hajtja. A főúton lépésben halad el egy kék Dácsia. Hangszórón hirdetik, hogy cirkusz van a faluban. Jött kígyó, törpe, tűznyelő, szakállas nő és beszélő majom. Ma este lesz az utolsó előadás, várnak mindenkit a piactéren.

Mi most fejeztük be az ebédet, zöldfuszulyka-leves volt, másodiknak diós laska. A távirányítót kattogtatom, Tató hangosan horkol mellettem. A Déli harangszót néztük a Dunán, utána a Talpalatnyi zöldet, abba aludt bele. Mama nem pihen, laskát csinál. Géppel nyújtja vékony lapokra, utána ugyanazzal a géppel vágja csíkokra, aztán kiteszi száradni. Közben dúdolja, hogy Kislány a zongoránál, fehérebb az orgonánál.

A szekrény tetején hatalmas robajjal megcsörren a telefon. Tárcsás telefon, mama maximum hangerőre állította, hogy akkor is halljuk, ha majd véletlenül egyszerre lesz bekapcsolva a mosógép, a porszívó, a mixer, s mi valamiért pont a szomszédban leszünk. Mama csipeszkedik, felveszi.

Véri néni van a telefonnál. Őt Kati néni hívta fel, akinek Postás Vera szólt. Kétségbeesve újságolja, hogy képzeld el, te Margit, elé van jőve már megint. Pedig múltkor megmondta neki szépen a plébános, s utána még azok a kemény Rokaly legények is rászóltak, hogy nappal ne mind ámbolyogjék. Éjjel intézze el a dolgát. Ha kell, fogja meg a tyúkot, egyék. A főtéren ott a jó ásványvízkút, igyék. Sétáljék. De napközben ne mind jesztegesse a népet. Hagyja békén a falut, ha jót akar magának. Erre fel ma látták. Ahajt vigyázkodott az Incelokában egy szál hálóingben. Hát az emberek gutát kapnak mind egy szálig, ha meglássák, te Margit. Postás Vera azt hitte, szellem, jettibe nekiment egy póznának, füliről is lement a bőr. Mondjuk ez a Vera már leánka korában is olyan pipe volt, szarta össze magát az egércincogástól is, rajta nincs mit csodálkozni, mondja Véri néni. Na de csak azért hívott, mondja, hogy szóljon, Katát a kapun kiengedni nem szabad. Mamáék zárjanak be mindent. Sötétítőket húzzuk el, ablakon se nézzek ki. Mert megigéz, olyan fajzat ez az Angella. Aztán hallom, a hangja lassan kezd lenyugodni. Végül megkérdi, a laskavágót kölcsön tudnánk-e adni, mert egy marék laskája nincs, kéne csináljon ő is.

Mama higgadtan válaszol. Azt mondja, ő nem irtózik Angellától. Múltkor jó közel ment hozzá, meg is érintette. Pont jött ki Fodrász Vikitől, a haja béondolálva, Viki tett új dajert. Már cserélkezett volna ki a kapun, amikor hallja, hogy valami motoszkál a bokorban. Azt hitte, Vikinek a macskája, az a veress, Picus. Közelebb lépett, s hát akkor lássa, hogy nem a macska, hanem Angella az. Bé volt bújva oda a csepleszbe. Motyogott valamit, s mind mutogatott a mama hajára. Mama nem értette, de közelebb hajolt, s akkor Angella megsimogatta a dajert. Azt mondja mama, szerinte ártalmatlan a leánka. Csak hát ijesztő, na. Mert se az anyjára, se az apjára, sőt a faluban senkire nem hasonlít. S aztán az apja nem is volt idevaló, teszi hozzá mama, valahonnan Arad mellől, Kümpulungról jött. De normális embernek tűnt, s a kertjük is milyen szép volt ott a Csaták utcájában, egész nyáron teli gyalogfuszulykával. Csak azután ment el alkoholistába, miután megszületett Angella. De nem tehet róla a leánka, hogy így született. Mama azt mondja, látta valamelyik nap a tévében azt a Czeizel Endrét, aki mind ilyenekkel foglalkozik, s az mondta, hogy születnek ilyen génhibás emberek. Nem lehet tudni, mitől, becsúszik egy ilyen hiba a génbe, s kész, az ember nem úgy néz ki, ahogy ki kéne nézzen. Angellát se ilyennek várta a szegény anyja, Isten nyugosztalja, milyen szépen énekelt vasárnaponként a templomban. Na de a laskám szárad meg, Vérike, teszem le, holnap gyere át a laskavágóért, ha kell, mondja, s leteszi a kagylót.

Tatóval a szobában hallgatjuk végig a beszélgetést. Már a telefoncsengéstől kiszökött az álom a szeméből, mérgében azt kérdezi, ki az ánti isten hív ilyenkor. Véri hívott, mondja mama. Azt mondja, elé van jőve a vadleány, s nehogy Katát kiengedjük az utcára. Én még sosem láttam, azt sem tudom, hogy néz ki, de már megszoktam, hogy félünk a vadleánytól. Mama azt mondja, az egész szomszédság fél.

Tató ül az ágy szélén, a haja kukkra áll, ahogy a párna nyomta. Nézi a földet, gondolkozik. Aztán azt mondja:

– Helyibe lennék, én is eléjőnék. Mit mind üljön annyit egyedül. Ő is ember, volt anyja, apja. Meghaltak, nincs ki foglalkozzék vele. Árvaházba nem vették bé, hogy ott is csak félni fognak tőle. Mikor az anyja egyszer elvitte templomba, a plébános lemondta a misét, hogy csikar a hasa, fosik. Nem kell ő senkinek. Azt a likat is azért vájta magának a csűr alá, hogy tudjon elbújni, hogy ne lássák, s ő se lásson senki normális embert. Ott hallgatózik egész nap, várja, hogy sötétedjék bé, s jöhessen ki enni. De hát nem vakond, hanem csak egy leánka. Egy torzszülött leánka. Négy lábbal született, ennyi a baja, s hogy az arca olyan szőrös, mint a macskának. Hány éves is lehet, ejsze megvan tizennyolc. De nem eszen embereket, s még egyszer se hallottam, hogy valakinek ártott volna. Úgyhogy mondd meg Vérikének, ne mind itt riogasson ebéd után, pont mikor az ember tudna pihenni egy cseppet.

Aztán odafordul hozzám, s azt kérdi, jól hallotta-e, hogy a cirkusz ma van itt utoljára. Mondom igen, holnap mennek tovább. Akkor, kérdi, megnézném-e a tűznyelőt. Mondom, meg hát. Tavaly járt egy cirkusz Gyergyóban, de még tűznyelőjük se volt, csak egy vézna oroszlánt mind futtattak körbe. Akkor azt mondja Tató, megberetválkozik, s menjünk be a piactérre, Antiék is mennek. Mama azt mondja, ő egyszer biztos nem kíváncsi. De én mehetek, csak nagyapám mellől el ne maradjak.

Már kezd sötétedni, amikor beérünk a piactérre. Fogom a Tató kezét. Szól a nagy zenebona, egy bódéban kakast pattogtatnak, egy másikban sütik a lángost. Tató kérdi, melyikből kérek. Mondom, nekem kakas kell. Odamegyünk, lekezel a pattogtatóval, én egyből kapok egy tasak kakast. Mellettünk két rendőr, egy csomó tűzoltó, mind nagyot köszönnek nekünk. Tató azt kérdi, ejsze a tűznyelőt jöttek kioltani. Kacagnak. Kicsit arrébb látom, árulják a szebbnél szebb lufikat. Tató azt mondja, menjek oda, s csak mondjam azt, hogy Borsos Árpád unokája vagyok. Megyek, mondom, s kapom is kézbe a lufit.

Akkor végre belépünk a nagy, kerek sátorba. Jegyet sem kell váltsunk, Tató csak biccent egyet a jegyszedőnek, s a legjobb helyre ülhetünk le. Fentről látjuk az egész porondot. Én a kakast tartom a kezemben, Tató egy söröspoharat. Elkezdődik a műsor, s mi ketten elkezdjük kommentálni a fellépőket, ahogy otthon a tévébemondókat szoktuk. Hogy a kígyós nő pont úgy néz ki, mint Meszelő Éva, s a bohóc úgy megy, mint Csavari Feri. Kacagunk nagyokat, egészen addig, amíg a tűznyelő jön a porondra. Akkor elhallgatunk, még szuszogni se merünk. Tató súgja nekem, hogy ez egyszer nem semmi, ilyent még ő se látott. Ezt vajon hogy csinálja, s vajon ha a hegesztőpisztolyt bédugnánk a szájába, azt lenyelné-e. Utolsó műsorszámként itt is egy vézna oroszlánt futtatnak körbe. Most én súgom Tatónak, hogy ez nem tetszik. Azt mondja, ez nem is érdekes. Inkább menjünk ki, mert valami eszébe jutott, s meg akarja nézni.

Kimegyünk, nincs kint egy lélek se. Azt mondja, gyere, nézzük meg, hol laknak a cirkuszisták. Odamegyünk az egyik utánfutóhoz. Nagyon magas, még Tató se lát bele. Akkor azt mondja, felemel, s én nézzem meg, mi van benne. Mondom, jó, felülök a nyakába. Ahogy lassan emelkedek fel, mindenféle cirkuszi kellékeket látok. Hulahoppkarikák, cilinderek, parókák minden színben. Mondom, emelj még, mert nem látok semmit. Ahogy tovább emelkedek, látok egy trombitát, egy kicsi dobot és egy hosszú, fényes kardot. Aztán a sok zakota között meglátok két kicsi fehér lábat, majd rögtön mellette meglátom a harmadikat, majd a negyediket. Csipeszkedj, na, Tató, mondom, már majdnem látom. Akkor lábujjhegyre áll, s én egy szalmabálán meglátom B. Angélát, a vadleányt. Kicsire összehúzta magát, egyik kezével eltakarja az arcát, másikkal átölel egy törpét, s alig hallhatóan horkolnak.

– Mit szólsz, félelmetes? – kérdezi halkan Tató. – Tőle fosik a fél falu.

– Holnap áthívhatnánk hintázni, mondom.

– Hát, fiam, ha még itt lesz, a faluban, áthívjuk.

Angélát soha többé nem látták Csomafalván. A likat a csűr alatt betömték, a plébános is fellélegzett, és az emberek azóta kicsit bátrabban szappanozzák a szőnyeget, bátrabban ültetik a kotlóst: kőccsed ki ügyesen, legyen nekünk sok kicsi csürke.

 

Madárfióka

Az egész a csókák károgásával kezdődött ezerkilencszázkilencvenöt május huszonhatodikán.

Ülök az íróasztalomnál, rajzolom a nagy Ó betűket, a sorok végén kicsit megpihenek. Hallom, a csókák a fejem fölött csattogtatnak. Mámá haragszik, azt mondja, egyszer felmegy a padlásra s leveri az összes csókát. Pont ott szarják össze az ablakot, ahova nem ér oda a keze. Engem nem zavarnak, nem is figyelek rájuk. Inkább csak nézek ki az ablakon, ameddig a szem ellát. Vagyis csak a 18-as blokkig, az van pont velünk szemben. Jobb oldalt a mi blokkunk másik fele húzódik, ahol Juditkáék laknak, bal oldalt a 11-es blokk zárja körbe a kilátást. Szép nagy, szürke betonfalak, meg voltak ezek építve rendesen, gondolom, nincsenek úgy össze-vissza repedezve, mint az 5-ös vagy a 6-os falai. Mert azok szerintem nagyon csúnyák. És egy ilyen nyári estén, amikor a nap bújik el a 10-es blokk mögött, és az utolsó sugarai olyan szép aranysárgára festik a cserepeket, kéményeket, s még a vonalas füzetemet is, nem is adnám semmiért, hogy itt lakunk a negyediken.

De nem csak azért szeretek itt lakni, mert mi vagyunk legközelebb a naphoz, hanem azért is, mert mi minden teraszra jól belátunk. Mindig tudjuk például, melyik szomszéd tett el kovászos uborkát. Hol mostak alsógatyákat, vagy hogy az a másik ott szemben mennyit szivarazik. S mi még azt is pontosan tudjuk követni, melyik szomszédnak vannak ügyes-bajos dolgai a padláson. Valaki felvisz egy régi kalorifert, lehoz egy biciklit. Megszereli a bojlert. Szétver egy emeletes ágyat, tűzgyújtót hasogat belőle.

Miközben a házifeladatomat írom, az ereszen tátongó lyukból kidugja a fejét egy csóka. Elkorhadt a fa, kipotyogtak a lécek, s pont elég nagy lett a lyuk, hogy egy kövér madár ki-be tudjon járkálni rajta. Nézelődik a nagy fekete csóka, nyújtja a nyakát, mintha engem nézne. Nem hiszem, hogy lát a függöny mögött, de felemelem a kezem, integetek neki. Úgy mozgatja a fejét, mintha látna. Valamit mond csókanyelven, forgolódik, meg van gyűlve a baja. Aztán kiröppen a lyukból, én pedig követem a szememmel, ahogy kicsit ereszkedik, majd megint emelkedik és szépen landol a 11-es tetején. Aztán visszabújok a füzetembe, új sort kezdek.

320938_567350726611721_369714402_n

Most az “orr” szót gyakorolom. Öt sort kell teleírjak ezzel a szóval. Ez azért nehéz, mert a kicsi “o” betű hurokkal végződik, s a kicsi “r” hurokkal kezdődik. Én eddig a két hurokból mindig egyet csináltam, azokat a tanci mind aláhúzta pirossal, s akkor adta ezt a házit. Hogy szokjam meg a két hurkot. Úgy kell koncentráljak, hogy ne rontsam el, tenyerem is izzad. Orr, orr, orr, már a könyökemen jön ki. A második sorban végre kezdenek szépen gömbölyödni a hurkok.

Már pihennék meg, amikor hallom az ereszből leszűrődő zajokat. Mit mind cirkuszolnak ezek, gondolom. Felnézek, hát egy csókafiú van a lyuknál, akkora sincs, mint az öklöm, szegényt mind lökdösik ki. Nem akar repülni, mind menne vissza. Aztán egy nagyobb odasuhint a szárnyával, a fióka kiesik. Próbál repülni, de nem sokáig bírja, és lezuhan, pont bele az egyik nagy rozsdás kukába.

Felszökök az íróasztaltól. Első gondolatom, hogy csak nehogy pont most jöjjön Májkel Dzsekszon. Nem ez az igazi neve, csak mi hívjuk így azt az egyik cigánypurdit, akinek a bőre olyan se nem túl fehér, se nem túl fekete. Jön mindennap ide a hetes blokkhoz, belemászik a kukába, elég sokáig benne van, azután kimászik, hintázik egyet. Mi arra a hintára már nem is szoktunk ülni, olyan büdös. Úgy hívjuk, a Májkel Dzsekszon hintája. Ha pont most talál jönni, s meglátja a csókafiókát, biztos kitekeri a nyakát, gondolom.

Átfutok Zsoltihoz, mondom neki, mi lett. Azt mondja, menjünk le, hozzuk fel. Úgy, ahogy vagyunk, papucsban futunk le a kukához. Mire odaérünk, már nagy a zsivaj a blokk hátánál. Vagy húsz csóka szállt egyszerre a kukára, észrevették a környékbeli gyermekek, gyorsabbak voltak, mint mi. Az egyik még a kukába is belemászott. Az a vörös, szeplős Kimpián gyermek volt a tizenkettesből, az apja román. Nála van a csóka, szorítja. Ki akar csóré madarat látni, kérdi, mert ő most megy a garázsok hátához s koppasztja meg. Menjünk, kiabálják a többiek. Csak a garázsok hátához ne, gondolom. Múltkor ott vágták le egy parasztmacska farkát, leányokat ijesztgettek vele.

Erőt veszek, előállok a tömeg elé. Mondom, adja ide a csókát, mert én láttam meg hamarabb. Az őt nem érdekli. Akkor mondom, adok tízezer lejt. Hogy az neki nem kell. Madár többet ér, mondja s röhög, az első fogai félig ki vannak rohadva. Erre Zsolti is előrébb lép. Azt mondja, ő ad a csókáért két galambot. Erre azt kérdi a Kimpián gyermek, hol vannak a galambok. Mondjuk, hát fent vannak a blokkban. De lehozzuk. Jó, de mekkora galambok. Hát jó nagyok. Mint a fejünk. Jó, de biztos-e, hogy vannak. Mondjuk, hogy igen igen, hozzuk, csak adja ide a csókát. Erre azt mondja, jó. De ha nem jövünk tíz perc múlva, hozza az apját, s megveret, hogy még azt is begipszelik, akinek elmeséljük.

Tudjuk, hogy most kell gyors lenni. Kikapjuk a csókát a kezéből, végigfutunk a garázsok hátánál, át a Pista bácsi kertjén, be a lépcsőházba, és egy szusszra fel a negyedikre. Mikor végre felérünk, alig kapunk levegőt, kezünket a gyomrunkra szorítjuk, neki dőlünk a jó hideg betonfalnak, és ugyanarra gondolunk. Hogy a madárfióka most már biztos enne valamit.

185685_567350526611741_663397827_n