Rongybaba

Miután kiolvastam Az országépítőt, még egyszer megszagoltam az utolsó lapot. Gyöngyvirág illata volt. Pár nappal később egy kövérkés ember jött hozzánk, nem sokat beszélt, csak bebújt az asztal alá, csendben bekötötte az internetet, ezzel nyitva meg előttünk az egész világot. Miután elment, nagy izzadtságszagot hagyott maga után a szobában.

A rozsda pontosan ekkor marja bele a fogát a Bucsin negyedi játszóterek hintáiba. A kaparós asszony kicsit mélyebbre kaparja a lyukat a 18-as blokk oldalán, munka közben félhangosan morog valamit maga elé, amit senki nem ért. Már mi sem futkorászunk körülötte, hogy mérgesítsük, van jobb dolgunk annál. Három hónap van még az ezredfordulóig. Egyesek azon vitatkoznak, vajon a számítógépek kijelzője át tud-e állni kétezerre, mások világvégével ijesztgetnek. Én mámával egy másik iskolába indulok évnyitóra.

Sötét szeptemberi reggel, alig dereng valami kevés fény kintről. Ahogy állunk az igazgatói irodában, méregzöld vasszekrények között, gyenge lámpafényben. Az igazgató elismerő szavai a tantestületről, s hogy örülnek, hogy jövünk, nem bánjuk meg ezt a döntést. Mámá együtt bólogat a többi anyukával, látom, könnyes a szemük. Nem értem, miért kell most sírni, nem elsőbe megyünk. De ha mámá is könnyezik, akkor ez mégis csak nagy nap, gondolom, s megszeppenek.

Belevágunk a kétezerbe, de nem lesz világvége. Csak a K. Laci bácsi ujja robban szét, mert meggyújtja, de elfelejti eldobni a petárdát. Utána a sötét, téli reggelek jönnek. Hétre járunk iskolába, mert abszolváló vizsgára készülünk. Június közepe, elballagunk a nyolcadikból. Az ünnepség, és ahogy a tömegből rám kacsint Tató, halványsárga ing van rajta. Szeptember, Csomafalván a temetőben. A Maros felől vékonyfaszú szél fúj, pont így mondaná Tató, ha nem pont ő lenne felravatalozva. Ha nem pont az ő tüdejében dönt úgy egy hálátlan sejt, hogy ő most rákos lesz, s lezavarja az egészet két hónap alatt, akkor most nem érte duruzsolná tíz öregasszony a rózsafüzért. Karácsony. Az első, hogy nem ő szerzi nekünk a fát.

Az út az érettségiig. Rövid kitérők rosszhírű kocsmákba, majd a dilemma, hogy hol könnyebb visszalógni az iskolába. Ahogy összenövök az osztálytársakkal, sőt megszeretem őket. Együtt biciklizünk, szilveszterezünk, együtt indulunk a Gyímesekbe vonattal aznap, amikor sztrájkol a CFR. Ahogy teljesen normálisnak érzem magam ezalatt a négy év alatt, és akkorára nő az önbizalmam, mint sem azelőtt, sem azután soha. Csak a tizenkettedikes, első félévi magyar dolgozat előtt alszok rosszul. Izzadok, kínoz a gyomorideg. De ahogy belevágok az impresszionista stílusban írandó történetbe, az első két mondat után visszaáll a normális pulzusom, megy ez nekem, ahogy majd az érettségi is. A magabiztosság, hogy nekem ezután már minden menni fog.

A Horea utca 35 szám alatti vaskapu csattanása, amivel kezdetét veszi öt kolozsvári év. A fájdalmas felismerés, hogy otthon burokban éltem, és nem szabály, hogy nekem minden menni fog. Ahogy olyan szavakat kezdek mondani, hogy flotánt, studkárd, vagy szupra – utóbbit főleg éjjel a Koronán. Mind az öt lakás, ahol öt év alatt lakok, termocsentrálával, de legtöbbször anélkül. Ahogy megtanulom szeretni, hogy milyen szögből folyik be a fény az ablakomon, de azt is, ha épp nem látok semmit, mert egy tízemeletes blokk még az eget is eltakarja. A muskátlik a Szamos-hídon. A 27-es busz százéves bőrülései. Az a perverz alak a Fellegvárban, aki csak azért nem mászik rám, mert az unokájával sétáló néni még időben mellém szegődik. Ahogy lassan minden kapualjról lesz személyes emlékem, és mire végre teljesen kinyílik nekem Kolozsvár, otthagyom.

Külföldre költözök. Utoljára a gitárt pakoljuk be, a hátsó ablakhoz még befér. Integetünk. A Bucsinon még lelkes vagyok, a határon már bizonytalan, de csak miután megérkezünk, és egy táskát cipelek fel az emeletre, érzem először a súlyát annak, amit tettem. Aztán az a latyakos januári reggel kétezertizenháromban. Még szinte alszom, amikor az utcán rám köszön egy idegen. Ahogy ettől a gesztustól elérzékenyülök és rádöbbenek, hogy itt is lehetnek felfedezésre váró emberek. A Duna-part, a hajók. A buszok, amikkel dolgozni járok. Ahogy kínoz, hogy más nyelven nem tudok olyan vicces lenni, mint magyarul, de csak amíg rá nem jövök, hogy ezt el kell engedni. Aztán, ahogy szavanként tanulom újra saját magamat és tanítom azokat, akik kíváncsiak rám.

Megszeretek valakit, aki nem magyarul mondja a Miatyánkot. Ő megtanít engem lyukat vágni a jégbe és halászni belőle. Én elviszem őt Vargamamához, puliszkát kavar és kolbászt tölt. Aztán, ahogy együtt széket, asztalt, edényeket vásárolunk, és az igazi függönyt ezekben a percekben is keressük. Majd az első Karácsony, amit nem otthon töltök. Szenteste gyertyát gyújtunk a temetőben, majd istentisztelet, majd pásztorjáték, majd hirtelen nagyon messzire kerülök a komfortzónámtól. Mert nem elég, hogy más nyelven beszélnek, de másképp is fűszereznek. Mást is esznek, s még a Mikulás is Karácsony este jön. Recseg-ropog a világképem. Szinte hallom, ahogy a töltöttkáposztára kalibrált agysejtjeim megálljt kiáltoznak. De megtépászódik a magamról alkotott képem is, hogy én olyan kurva nyitott vagyok mindenre, ami más.

Az est folyamán végül egy idősebb nő ölébe vesz egy kicsi, kézzel kötött babát. Kipirult arccal kezdi mesélni, hogy ki kötötte, s miért ül a nappalinak pont azon a kitüntetett helyén. Ahogy közben olyan óvatosan tartja azt a rongybabát, mintha az tényleg élne, és úgy beszél róla, mintha mindent hallana. És ahogy ettől ismét szerethető lesz körülöttem a világ.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s