Maradj otthon ’96

Fél kettő után tíz perccel, miközben az orvosi rendelő sima, fehér ágyán ülök, és a résnyire nyitott ablakon keresztül egy vidám madárdalt próbálok beazonosítani, hogy ez az a madár-e, amelyikről utoljára tanultunk természetismeret órán, és amit még le is rajzoltunk, a doktornő mindkét kezével a nyakamat kezdi nyomogatni, és amikor végre-valahára kezdem kihallani a madárdalból, hogy nyitnikék, nyitnikék, és már mondanám, hogy ez széncinege, pontosan ebben a pillanatban a madár felröppen, a doktornő pedig mámára néz, és szigorú arccal azt mondja, hogy ez járványos fültőmirigy-gyulladás, rövidebb nevén mumpsz, és legalább két, de inkább három hétig nem mehetek sehova.

A rendelőből egyenesen a szobámba megyünk. Mámá megveti az ágyamat, felpockolja a párnát, és azt mondja, feküdjek le. Pihenjek. Olvassam a Napsugárt, vagy a Négyszögletű kerek erdőt. Ha akarom, elindítja nekem a Micimackót. Mostantól csak akkor menjek ki a szobából, ha vécére kell menni.

Mérges vagyok, hogy pont most zárnak be, amikor végre felszáradt a sár, és lehet kergetőzni, biciklizni a blokk körül. Miután felveszem az otthoni ruháimat, még egyszer kinézek az ablakon, le a játszótérre. Csak a környék nagyobb gyermekei vannak lent, ezek mindig úgy ping-pongoznak, hogy egyszerre nyolcan szaladnak körbe a ping-pong asztal körül. Velük úgysem tudnék játszani, gondolom, és elhúzom a virágos sötétítőt. Ekkor nagy vidáman bejön a szobámba Lackó. Azt mondja, ő még nem volt mumpszos, de a doktornő szerint jó lenne, ha most ő is az lenne. Akkor túl lenne rajta. Mert ha felnőtt korában kapja el, még nagyobb baja is lehet belőle, azt pedig egyáltalán nem szeretné, mondja, és egy állatos könyvvel a kezében felmászik az emeletes ágyra.

Hárman vagyunk a szobában, Lackó, én, és a falon Bon Jovi. Bon Jovin szakadt farmernadrág és farmer mellény van, kezében fekete gitár, mosolyog, látszanak a fehér fogai. Nagyon vagány. Csak a szeme szúródott ki, amikor kitéptük a Bravoból. Óriásposzter, így hívjuk, mert sokkal nagyobb, mint egy normális poszter. A bal felső sarka valamiért nem akar rendesen megragadni a tapétán, éjjel mindig lejön, reggel mindig visszanyomjuk. Fekszem, nézem Bon Jovit, és azon gondolkodom, hogy vajon ott, ahol ő él, van-e mumpsz. Neki volt-e. Lackó szerint neki nem volt, és Amerikában biztos nincs is, mert ott sokkal egészségesebbek az emberek, mint Romániában.

De én nem érzem betegnek magam. Csak állandóan álmos vagyok, és nem tudok enni. Azért nem, mert a mumpsztól nem tudom rendesen kinyitni a számat. A nyakam két oldalt megduzzadt, és olyan kemény lett, mint a kő. Mámá sálat tekert rá, de ettől nem lett jobb. Azt mondja, nekem csak leveseket és pépes ételeket főz, azokat könnyen fel tudom szívni szípókával. Az ágy melletti székre teszi az ételt, most ez az asztalom. A mai ebéd húsleves, piros műanyag pohárból. Szívom a levét, kiskanállal kanalazom a laskákat. A nagyja körben rátapad a pohárra, azokat ott is hagyom. Utána csokipuding van, de azt sem tudom befejezni, úgy elnyom az álom.

Estefelé arra ébredek, hogy a tanító néni az ágyam szélén ül, néz. Ugyanaz a bordó, kötött pulóver van rajta, ami az iskolában lenni szokott. Meglepődök. Mikor került ide. Miért. Mámá elhúzza a sötétítőt. Látom, már kávéztak egyet az ágyam mellett. Köszönök, felülök. Akkor azt mondja a tanító néni, az osztály ma írt felmérőt a hetes szorzótáblából. Én sem kellene lemaradjak. Aztán elővesz egy kockás lapot, ráteszi egy könyvre, és egy ceruzával együtt a kezembe adja.

Törölgetem a szemem, még nem is látok rendesen, ahogy a lap bal sarkába elkezdem körmölni a nevemet. A jobb sarkába a dátumot írnám, ha eszembe jutna. A tanító néni segít: ezekilencszázkilencvenhat március huszonhat. Majd elkezdi diktálni a hetes szorzótáblát. Figyelek nagyon, hogy szépen egymás alá írjam őket, mindig pontosan két sort hagyjak ki két szorzás között. Miután kész vagyunk, azt mondja, ismételjünk kicsit. Diktál még egy párat azok közül, amiket már tanultunk. Nem bánom, mert vágom a szorzótáblát, akkor is, ha álmomból ébredek, csak az a nyavalyás hétszer nyolc fog ki rajtam mindig. Az nem megy a fejembe. Amikor ezzel is kész vagyunk, azt mondja a tanító néni, ha már itt van, kikérdezné a román szavakat is. Elővesszük a szószedetet, és az utolsó leckéből, ami egy piaci napról szól, elkezdi kérdezni a szavakat. Ceapă. Hagyma. Varză. Káposzta. Pepene galben. Sárgadinnye. Dovleac. Gondolkozok, töröm a fejem, hogy ez melyik román zöldség lehet, de nem jut eszembe. Akkor Lackó, akiről már mindenki elfelejtette, hogy ott van, lekiált az emeletről: hát az a tök!

Már ragadnak le a szemeim, amikor a tanító néni végre elmegy. De azért még egyszer felkelek, kinézek az ablakon. A nap már lement, vörösre festve az eget a szürke blokkok fölött. A gyermekek is mind hazamentek, a ping-pong asztal körül csend van. Csak egy magányos cinege ül a kuka melletti trafóház tetején, néha-néha elkiáltja magát, hogy nyitnikék, nyitnikék. Eszembe jut, amit természetismeret órán tanultunk róla. Nyugtalan, hangos és mindig jókedvű madár. Hajnaltól napestig folyton munkálkodik. Remélem, most azért várja valahol egy kicsi, meleg fészek. Jó pihenést, madárka, mondom neki félhangosan, és elhúzom a sötétítőt.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s