Útközben

Ahogy egy első, nagy találkozás helye és ideje egy életen keresztül emlékezetes marad – nekem például ilyen a kétezernyolc március tizenkettedike, Kolozsváron a bölcsészkar előtti átjárón, ahogy a tavaszi szél elfújta a szavainkat, ahogy szikrázott a márciusi nap, de már látszott, hogy két perc múlva leszakad az ég – ugyanúgy emlékezetes tud maradni az a pillanat is, amikor egy újfajta érzés betoppan, mint hívatlan vendég, csendben melléd telepedik, és valahogy megsejted, hogy örökre jött.

A sok Csomafalván töltött vasárnap között volt egy, amikor szokatlanul hirtelen esteledett ránk. Csendes, hűvös szeptemberi este volt, a nyári vakáció utolsó napja. Már ragyogott a vacsoracsillag a Maros-parti falu fölött, ami kicsit mindig szebb és jobb, mint a szomszéd falvak, kicsit mindenkire rálicitál, mintha az élet egy nagy verseny lenne, és megsértődik, ha valamiben nem ő az első. Ültem az egyik öreg almafa ágán, egyik karommal átölelve a törzsét, alattam a veteményes, az alumínium öntöző, a kicsi kerti kapa őrizték még a nyár víg emlékeit, de a félhomályban mintha mind szemrehányóan néztek volna rám, hogy most miért hagyom itt őket. A konyhából komolynak tűnő felnőtt-beszélgetés szűrődött ki, a nagyapám öblös, magabiztos hangja, nagyanyám szelíd válaszai. Minden szavukat értettem, mégsem tudtam volna megmondani, miről beszélnek. Csak azt tudtam, hogy a szüleim mindjárt kijönnek a házból, elbúcsúzunk, beülünk a Daciába és elmegyünk.

Ennyi történt, semmi más.

Mégis éreztem, ahogy egy addig még ismeretlen szomorúság megszületik a torkomban, lassan lekúszik a nyelőcsövemen, összeszorítja a gyomromat, majd elönti az alig hétéves testemet. Pár perc múlva már gurult a Daciánk a bágyadtan világító utcalámpák alatt, a zöld bársonyülést simogattam és bámultam bele a sötétségbe, amikor a kazettafonból felcsendült a Piramis szám, Ha volna két életem. Azelőtt is hallottam már, de a mondatok értelmét először ezen az estén fogtam fel. Megértettem, hogy ugyanazt énekelik, amit az imént az almafán éreztem. Mire hazaértünk, már tudtam, hogy ez az érzés ugyanúgy hozzám tartozik, mint a bal karom, és most, hogy felfedeztem, záporozni fognak felém a torokszorító pillanatok.

Például valahányszor kigördült velem a vonat Gyergyóból Kolozsvár felé. Könyököltem az ablakban, néztem az egyre távolodó dombokat, a kóborkutyákat a sínek mellett, ahogy körülállják és ugatják a sárga lámpafényt, és azt kívántam, bárcsak kettéhasadhatnék. És fordítva, valahányszor Kolozsvárról mentem haza. Hetekig sóvárogtam, hogy eljöjjön a nap, amikor egy román taxis bőrébe bújva eljön értem a Megváltó, és elvisz az állomásra, majd amikor végre ott várt a taxi, és már léptem volna ki a lakásból, az utolsó pillanatban mindig, mindig megjelent az a régi érzés az almafáról. Gyere csak, mondta, és kézen fogott, visszahúzott a szobámba, hogy vessek még egy utolsó pillantást arra, amit most itthagyni készülök.

Aztán felnőttem, és az érzés is velem együtt alakult. Ma már ki sem kell tennem a lábam a házból, már csak az is megüti az ingerküszöbét, ha elnyílik az utolsó orgona. Amikor egyik napról a másikra eltűnik a levegőből a május bódító illata. Vagy amikor felporszívózzuk a karácsonyfa hűlt helyét. Torokszorító esemény lett, hogy elmúlik egy évszak, és az ilyen eseményekből aztán összeáll egy egyre gyorsuló utazás.

Mert száguldanak az évszakok, mint egy távolsági busz lejtmenetben, és én, mint aki állójegyet váltott, mert siet, dőlök jobbra balra, néha rálépek mások lábára, néha az enyémre lépnek rá egy cifrább kanyarban, és közben próbálok én is úgy csinálni, mintha tudnám, merre tart ez a járat. Mintha tudnám, mire fizettem be. Pedig csak azt tudhatom pontosan, hogy honnan indultunk – és, hogy útközben hány állomás, hány udvar és veteményes nézett utánam szeretettel, miközben ragyogott fölöttünk a vacsoracsillag.

Maradj otthon ’96

Fél kettő után tíz perccel, miközben az orvosi rendelő sima, fehér ágyán ülök, és a résnyire nyitott ablakon keresztül egy vidám madárdalt próbálok beazonosítani, hogy ez az a madár-e, amelyikről utoljára tanultunk természetismeret órán, és amit még le is rajzoltunk, a doktornő mindkét kezével a nyakamat kezdi nyomogatni, és amikor végre-valahára kezdem kihallani a madárdalból, hogy nyitnikék, nyitnikék, és már mondanám, hogy ez széncinege, pontosan ebben a pillanatban a madár felröppen, a doktornő pedig mámára néz, és szigorú arccal azt mondja, hogy ez járványos fültőmirigy-gyulladás, rövidebb nevén mumpsz, és legalább két, de inkább három hétig nem mehetek sehova.

A rendelőből egyenesen a szobámba megyünk. Mámá megveti az ágyamat, felpockolja a párnát, és azt mondja, feküdjek le. Pihenjek. Olvassam a Napsugárt, vagy a Négyszögletű kerek erdőt. Ha akarom, elindítja nekem a Micimackót. Mostantól csak akkor menjek ki a szobából, ha vécére kell menni.

Mérges vagyok, hogy pont most zárnak be, amikor végre felszáradt a sár, és lehet kergetőzni, biciklizni a blokk körül. Miután felveszem az otthoni ruháimat, még egyszer kinézek az ablakon, le a játszótérre. Csak a környék nagyobb gyermekei vannak lent, ezek mindig úgy ping-pongoznak, hogy egyszerre nyolcan szaladnak körbe a ping-pong asztal körül. Velük úgysem tudnék játszani, gondolom, és elhúzom a virágos sötétítőt. Ekkor nagy vidáman bejön a szobámba Lackó. Azt mondja, ő még nem volt mumpszos, de a doktornő szerint jó lenne, ha most ő is az lenne. Akkor túl lenne rajta. Mert ha felnőtt korában kapja el, még nagyobb baja is lehet belőle, azt pedig egyáltalán nem szeretné, mondja, és egy állatos könyvvel a kezében felmászik az emeletes ágyra.

Hárman vagyunk a szobában, Lackó, én, és a falon Bon Jovi. Bon Jovin szakadt farmernadrág és farmer mellény van, kezében fekete gitár, mosolyog, látszanak a fehér fogai. Nagyon vagány. Csak a szeme szúródott ki, amikor kitéptük a Bravoból. Óriásposzter, így hívjuk, mert sokkal nagyobb, mint egy normális poszter. A bal felső sarka valamiért nem akar rendesen megragadni a tapétán, éjjel mindig lejön, reggel mindig visszanyomjuk. Fekszem, nézem Bon Jovit, és azon gondolkodom, hogy vajon ott, ahol ő él, van-e mumpsz. Neki volt-e. Lackó szerint neki nem volt, és Amerikában biztos nincs is, mert ott sokkal egészségesebbek az emberek, mint Romániában.

De én nem érzem betegnek magam. Csak állandóan álmos vagyok, és nem tudok enni. Azért nem, mert a mumpsztól nem tudom rendesen kinyitni a számat. A nyakam két oldalt megduzzadt, és olyan kemény lett, mint a kő. Mámá sálat tekert rá, de ettől nem lett jobb. Azt mondja, nekem csak leveseket és pépes ételeket főz, azokat könnyen fel tudom szívni szípókával. Az ágy melletti székre teszi az ételt, most ez az asztalom. A mai ebéd húsleves, piros műanyag pohárból. Szívom a levét, kiskanállal kanalazom a laskákat. A nagyja körben rátapad a pohárra, azokat ott is hagyom. Utána csokipuding van, de azt sem tudom befejezni, úgy elnyom az álom.

Estefelé arra ébredek, hogy a tanító néni az ágyam szélén ül, néz. Ugyanaz a bordó, kötött pulóver van rajta, ami az iskolában lenni szokott. Meglepődök. Mikor került ide. Miért. Mámá elhúzza a sötétítőt. Látom, már kávéztak egyet az ágyam mellett. Köszönök, felülök. Akkor azt mondja a tanító néni, az osztály ma írt felmérőt a hetes szorzótáblából. Én sem kellene lemaradjak. Aztán elővesz egy kockás lapot, ráteszi egy könyvre, és egy ceruzával együtt a kezembe adja.

Törölgetem a szemem, még nem is látok rendesen, ahogy a lap bal sarkába elkezdem körmölni a nevemet. A jobb sarkába a dátumot írnám, ha eszembe jutna. A tanító néni segít: ezekilencszázkilencvenhat március huszonhat. Majd elkezdi diktálni a hetes szorzótáblát. Figyelek nagyon, hogy szépen egymás alá írjam őket, mindig pontosan két sort hagyjak ki két szorzás között. Miután kész vagyunk, azt mondja, ismételjünk kicsit. Diktál még egy párat azok közül, amiket már tanultunk. Nem bánom, mert vágom a szorzótáblát, akkor is, ha álmomból ébredek, csak az a nyavalyás hétszer nyolc fog ki rajtam mindig. Az nem megy a fejembe. Amikor ezzel is kész vagyunk, azt mondja a tanító néni, ha már itt van, kikérdezné a román szavakat is. Elővesszük a szószedetet, és az utolsó leckéből, ami egy piaci napról szól, elkezdi kérdezni a szavakat. Ceapă. Hagyma. Varză. Káposzta. Pepene galben. Sárgadinnye. Dovleac. Gondolkozok, töröm a fejem, hogy ez melyik román zöldség lehet, de nem jut eszembe. Akkor Lackó, akiről már mindenki elfelejtette, hogy ott van, lekiált az emeletről: hát az a tök!

Már ragadnak le a szemeim, amikor a tanító néni végre elmegy. De azért még egyszer felkelek, kinézek az ablakon. A nap már lement, vörösre festve az eget a szürke blokkok fölött. A gyermekek is mind hazamentek, a ping-pong asztal körül csend van. Csak egy magányos cinege ül a kuka melletti trafóház tetején, néha-néha elkiáltja magát, hogy nyitnikék, nyitnikék. Eszembe jut, amit természetismeret órán tanultunk róla. Nyugtalan, hangos és mindig jókedvű madár. Hajnaltól napestig folyton munkálkodik. Remélem, most azért várja valahol egy kicsi, meleg fészek. Jó pihenést, madárka, mondom neki félhangosan, és elhúzom a sötétítőt.

Migráns a sós vizes cseberben

Imi, az osztálytársam, látta a migránst a sós vizes cseberben.

Nem ismerjük, korát sem tudjuk, de Imi apukája szerint a migránsoknál ezt nem is könnyű megállapítani. Huszonöt és ötvenöt között bármennyi lehet. Imi az apukájától hallotta, hogy a migráns reggel inkább fiatalnak tűnik. Mozgékony. A faluvégi autómosóban komoly arccal fényesíti az Audikat egész nap, és csak néha mutatja meg a rikító fehér fogsorát. De ahogy lemegy a nap, lelassul, mint egy öregember. Meggörbül a háta. Előre esett vállakkal, csoszogva halad el a főtéri pléhkrisztus előtt. Imi apukája mindenkinek elmesélte a faluban, hogy esténként csoszog a migráns.

A sós vizes cseber az Imiéké. Három cégük is van a faluban, és nekik van a legnagyobb házuk az erdőn. Igazából övék az egész hegyoldal. Van halastavuk, kilátójuk, panziójuk medencével, szaunával. Főleg magyarországi vendégeik vannak, olyanok, akik a csebernek azt mondják: dézsa. Imi egyszer az egész osztálynak elbölcsködte, hogy együtt ült a sós vízben valami miniszterrel. Apu szerint Imi apukája azért a leggazdagabb a faluban, mert a kilencvenes években a más fáját vágta. Ágas-bogas erdőmaffia, így mondja apu. De ezt csak itthon mondja, Imiék előtt erről nem beszél.

Imi nem sokkal a történtek után mesélte, hogy először a recepcióra ment a migráns. Neonzöld rövidnadrág volt rajta, fehér póló, a nyakánál fekete szőrszálak göndörödtek elő. Kezében egy csíkos nájlonzacskót lengetett, ami feltűnően kicsi volt a belegyömöszölt törölközőhöz képest. Kati, a recepciós lány, először fel se nézett a pult mögül. Csak annyit mondott, hogy helló, napijegy vagy bérlet, és pörgette tovább a facebookját. Közben elindított egy cicás videót és kacagni kezdett, a migráns meg mondta, hogy szóri, du ju szpík inglis.

Erre Kati felnézett a hosszú műszempilláival, mesélte Imi, de nem csak mesélte, hanem az ujjával mutatta is, hogy Katinak mekkora műszempillái vannak. Magyarországon csináltatta, ugyanott, ahol a sminktetoválást is. Ez olyan smink, amit nem lehet lemosni, ott marad az arcodon, akármit csinálsz. Kati ekkor forgatni kezdte a nagy szemeit, papírokat kezdett rakosgatni, mintha hirtelen sok dolga lenne, és az örökké rúzsos szájával alig hallhatóan azt mondta a migránsnak, hogy most mit a lófaszt csináljak veled. De a migráns ezt nem értette, mesélte Imi. Ezt csak Imi értette.

Kati végül megszólalt angolul. Imi szerint nagyon vágja az angolt. Amikor Imi apukája felvette recepciósnak, plusz pontnak számított, hogy hét évet Angliában bébiszitterkedett. Elővette az árlistát, és a szép angol kiejtésével elmagyarázta a migránsnak, hogy hány lej a belépő, hogy működik az öltöző, és hogy a szaunát és a sós vizes fürdőt nem használhatja, mert azt előre le kell foglalni. Legalább egy nappal korábban, hangsúlyozta ki Kati, mire a migráns csak bólogatott. Mert ilyenek ezek a migránsok, magyarázta Imi. Bólogatnak, mint a műkutyák a Lada műszerfalán, közben azt se tudják, melyik világon vannak. A lehetetlen kiejtésükkel megkérdezik ugyanazt százszor, és neked századszorra is válaszolni kell, mintha egyetlen dolgod a világon az lenne, hogy őket eligazítsd.

Aztán volt egy kis értetlenkedés. Mivel kiderült, hogy a migránsnak van foglalása a sós cseberre, az interneten foglalt. Viszont az internetes foglalás nem mindig jelenik meg a rendszerben, az egész webszájt egy rakás szart nem ér, jegyezte meg Imi csak úgy mellékesen. Kati aztán kétszer is elmondta, hogy a cég sokkal jobban örülne neki, ha máskor telefonon foglalna. Mint mindenki más. Végül megkapta a beléptető chipet, felerősítette a karjára, és elindult az öltözők felé a migráns.

Kati ekkor állítólag feldúltan bújt vissza a pult mögé. Ide-oda rakosgatta a tízlejeseket. Megigazította a fülbevalóját. Kortyolt az energiaitalából. Majd megnyitotta a facebookot és kiposztolta, hogy “Segítség, migráns a sós cseberben!” Imi, aki ekkor ugyancsak a facebookon volt, azt mondta, hogy a posztra másodpercenként jöttek a vörösfejű, mérges szmájlik. Száznál is többen osztották meg. Kommentben többen javasolták Katinak, hogy vezessen áramot a cseberbe, mások azt kérték, élő videózzon.

Közben átöltözött a migráns. Letusolt, és kiválasztott egy napozóágyat magának. Pont azt az ablak mellettit, magyarázta Imi, ahonnan tiszta időben még a szomszéd falu tornyán a kereszt is látszik. Leterítette fehér törölközőjét, és csak nézte a tájat csípőre tett kézzel. Aztán lehúzta a jézuspapucsát, a napozóágy alá tolta, és elindult a medence felé a migráns.

A medencében ekkor csak hárman voltak, mondta Imi. Két osztrák nyugdíjas, és Gyurika, a falu törpéje. Imi szerint az osztrák nyugdíjasok le se szarják a világot. Ugyanolyan komótosan úsznának akkor is, ha két elefánt baszna mellettük. Még a migránst sem vették észre. Viszont a törpe Gyurika, aki elsős kora óta nem nőtt egy centit se, annál inkább. Ő hangosan köszönt a migránsnak, miközben egy félig cseppfolyós állagú, zöld takony mászott kifelé az orrából, mesélte Imi.

Úszás előtt bemelegített a migráns, mintha egy kurva tornateremben lenne, mondta Imi. Fejkörzéseket csinált jobbra, balra. Majd karhúzogatásokat, vállkörzéseket. Közben a rádióból a Tizenhat tonna fekete szén kezdett szólni, és Iminek úgy tűnt egy pillanatra, hogy a migráns a vállait pont ritmusra mozgatja. Végül valamit beállított az okosóráján, belecuppant az úszósapkájába és elindult. Lassan lépkedett lefele a kicsi létrán, ment bele a vízbe. Minden lépés után elszámolt tízig, majd lépett még egyet. Végül elmerült teljesen, ellökte magát a medence falától és gyorsúszásba kezdett.

Szépen úszott a migráns. Kiegyensúlyozottan. A medence alját nézte, feje a gerincével végig egy vonalban maradt. Amikor a karját lendítette, először az ujjhegyei értek a vízbe. Majd az alkarja, majd az egész kinyújtott karja tűnt el a vízben. Egyáltalán nem csapkodta, inkább csak simogatta a vizet. Minden harmadik karhúzásnál oldalra fordította a fejét, felnézett, és vett egy mély levegőt. Imi ekkor már a sós vizes cseberben ült. Figyelte, és közben azon gondolkodott, hogy menekülés közben tanult-e meg ilyen jól úszni a migráns, vagy már azelőtt tudott.

Tizenöt hossz után a migráns megállt. Kezeit a medence szélére tette, egy hirtelen mozdulattal kiugrott a vízből, és elindult egyenesen a sós cseber felé. Imi mesélte, hogy ekkor majdnem megtörtént a baj. Mivel Kati éppen a facebook posztjának népszerűségét követte percről percre, és egyenként válaszolt a kommentekre, nem volt teljesen ura a helyzetnek. Mire a székéből fölugrott, és föltépte az üvegajtót, addigra a migráns már a cseber falépcsőjén állt. Egyik lába már lendült is a víz felé. Hogy nem történt meg a baj, végül is Imi lélekjelenlétének köszönhető, aki ekkor felugrott, és egy hirtelen karmozdulattal a tusoló felé mutatott.

Pár perc múlva letusolva jött vissza a migráns. Felment a lépcsőn és helyet foglalt a sós vizes cseberben. Ültek egymással szemben, Imi és ő, és mindegyre az órát nézték. Félóránként indul be a buborékolás, arra vártak. Nagyon lassan teltek a percek, mesélte Imi. A víz felszíne szinte teljesen mozdulatlan volt. A rádió is elhallgatott, és akkor hallani lehetett, hogy valahol a közelben csepeg egy vízcsap. Imi orrát megcsapta a tusfürdő illata. Friss volt. Aztán végre beindultak a buborékok. Elkezdett zúgni a cseber, és a víz finoman masszírozni kezdte a hátukat. A migráns akkor behunyta a szemét, hátra hajtotta a fejét, és két karját hagyta a víz felszínén lebegni.

Imi ekkor közelebb ült hozzá. Hát ilyen egy migráns, gondolta. Huszonöt és ötvenöt között akárhány éves lehet. A faluvégi autómosóban komoly arccal fényesíti az Audikat egész nap. Bólogat, interneten foglal, és úszás előtt bemelegít. Az ütőeret figyelte a nyakán, és kiszámolta, hogy a migráns szíve egy perc alatt hetvennégyet ver. Majd a vállait nézte, és arra gondolt, hogy mire a nap lemegy, ezek a vállak is ugyanúgy előre esnek majd, mint egy öregembernek. És este talán már csoszogva megy hazafelé a migráns.

A múlt idő jelei

“Nem hülyéskedek, hidd el, hogy így van,” mondta a fiú. “Amikor délibábot látunk az aszfalton, olyankor ott tényleg nagyon csúszik az út. Lehet, hogy nemsokára felborulunk és mind meghalunk. Ha nem hiszed, kérdezd meg nagymamát.”

Nagymama két kezét az ölében összekulcsolva ült, válláról kicsit lecsúszott a szvetter. Nézte az ablak mellett elhaladó tájat, nem szólt. Nem vette észre, hogy most tőle várnak valamit.

“Ne ijesztgesd a leánykát”, szólalt meg végül a nagytata. “Te vagy a nagyobb, legyen több eszed”, mondta, és a szeme sarkából nagymamára nézett.

“De így van, ahogy mondom. Ráadásul az előbb egy fehér bagoly repült át az út felett. Az rosszat jelent.”

A fiú elégedetten nézett a húgára.

Nagytata a fejét rázta. A lány mélyebbre csúszott a kopott, barna hátsó ülésbe, egy zacskóból kimérős kekszet evett.

“Most hova is megyünk?”, kérdezte nagymama. Már elhagyták Szovátát.

Nagytata aznap korán kelt. Miután megborotválkozott, elhozta az unokákat a szüleiktől, és eldöntötte, hogy ma eltöltenek egy szép napot négyesben. Azt akarta, hogy nagymama megint emlékezzen. Csak ennyit: hogy együtt felidézzék a közös életüket. Mindig azt hitte, hogy ugyanazzal az emberrel fogja leélni az életét, akit ötven éve megismert. De a dolgok ritkán alakulnak úgy, ahogy tervezzük.

Szinte soha.

Nagytatáék mellett lakott egy asszony, aki belefulladt a Marosba. Azelőtt gyakran megtörtént, hogy az asszony elment otthonról, és a következő utcában már nem tudta, hol van, ilyenkor a szomszédok kísérték haza. Aznap, amikor nagytatáék utoljára meglátogatták, ugyanazt a gyermekkori történetet mesélte el újra és újra, pontosan tizenkétszer. Amikor elbúcsúztak, az asszony azt mondta: “tudom, hogy engem kiraboltak. Csak arra nem emlékszem, hogy mit vittek el.” Aznap éjjel ment el utoljára, az egyik papucsa az ágy mellett maradt. Ez tavaly ősszel volt.

Nézed az embert, akit szeretsz, és közben tudod, hogy ő már nem emlékszik rá, hogy ő is szeret, gondolta nagytata.

***

Vásárhelyre mentek. Az eredeti ötlet az volt, hogy az állatkertbe mennek. De a fiú hallotta valakitől, hogy az oroszlán beteg, és a tigris se jön ki soha. Rövid tanakodás után megegyeztek, hogy senki nem kíváncsi bezárt, szenvedő állatokra, úgyhogy eldöntötték, hogy egyenesen a Kávédarálóba mennek. A Kávédaráló egy vendéglővé alakított régi vasúti kocsi, ami az ötvenes években a nyárádmenti kisvasúton járt Parajd és Vásárhely között. Az ülések még a régiek voltak, és a napi menü mindig helyi specialitásokból állt össze.

“Adsz egyet?” kérdezte a fiú, és a kekszes zacskóra mutatott.

“Nem”, válaszolt a lány.

“És kettőt?”

“Kettőt sem”, mondta, majd kivett egy kekszet a zacskóból, és előre nyújtotta nagymamának.

“Ebéd előtt nem jó annyi édességet enni”, szólalt meg nagytata vékony hangon, nagymamát utánozva. “A cukor elveszi az étvágyatokot, nem fogtok tudni ebédelni.” Nagymama lassan fordította a tekintetét nagytata felé, mosolyra húzta a száját. “Mit mondtál, most hova is megyünk?”, kérdezte megint.

“Megyünk eszünk egy finom ebédet”, mondta nagytata.

“Ahogy elnézem, ebből már csak vacsora lesz”, mondta a fiú.

***

Egy tehéncsorda vonult át az úton, amitől teljesen leállt a forgalom. Rögtön előttük egy motoros csapat haladt araszolva.

“Mekkora egy behemót motor! Ha lenne egy ilyenem, a tengerig meg sem állnék”, mondta nagytata, majd nagymamára nézett: “Ezzel egy nap alatt lent lennénk Mamaian. Mit szólsz, megyünk?”

“A hangja ismerős. Lehet, hogy már ültem motoron. De az valahogy másképp nézett ki”, válaszolt nagymama.

Másképp, mert azon oldalkocsi is volt, gondolta nagytata.

“Én is jövök veletek!” mondta a lány. “Elvisztek?”

“Majd ha szerelnek rá kicsi széket”, szólt közbe a fiú.

“Nem is vagyok kicsi. Első vagyok a tornasorban, ha tudni szeretnéd”, tette hozzá a lány.

“Gratulálok. Első osztályban ez nagy szó. Most már biztos ülhetsz Harley Davidsonra”, mondta a fiú.

“A civódás helyett inkább mondjon valaki egy jó viccet. Nagyanyátokkal ma még nem is kacagtunk egy jót”, mondta a nagytata.

“Én tudok egy jó motoros viccet!”, mondta a lány. “Elmondjam?”

“Inkább ne”, vágta rá fiú.

“Jó. Akkor inkább mesélek nagytatáéknak arról, miket olvastam a naplódban, amit a párnád alatt tartassz.”

“Mondd el a viccet”.

***

Egy Trabant áll az út mellett, felnyitott csomagtartóval és motorháztetővel. A kocsi mellett két ember serénykedik. Arra megy egy motoros, és nagy bölcsen megkérdezi:

“Segíthetek?”

A két ember összenéz, majd az egyik azt mondja:

“Hát, segíthet, ha jó erőben van. Most kezdünk kapálni.”

Nagymama és nagytata egyszerre nevettek fel, nagymama még hátra is nézett. “Te mindig olyan jó vicceket mondtál”, mondta a lánynak.

A lány arca kipirult a sikerélménytől.

“Röhög a vakbelem”, mondta a fiú.

“Bárcsak otthon maradtál volna!”, mondta a lány és hátat fordított a bátyjának.

***

“A mai kínálat szabógallér leves, főételnek csirkepaprikás puliszkával, a desszert pedig szilvalekváros derelye”, mondta a pincérnő. A vasúti kocsinak pont abban a részében foglaltak helyet, ahol ötven éve nagytata és nagymama megismerték egymást. Egymás mellé szólt a jegyük. Végigbeszélgették az utat, Vásárhelyre érkezve pedig nagytata meghívta nagymamát egy fagyira.

“Na, ki emlékszik, mikor voltunk itt utoljára?”, kérdezte nagytata.

“Mi voltunk már itt?”, kérdezte nagymama, csodálkozva nézett körül.

“Én tudom. Tavaly novemberben”, mondta a lány.

“Elég rég ahhoz, hogy elfelejtsem ezt a mindent átható olajszagot”, mondta a fiú. “De most sikerült eszembe juttatni.”

“Én bodzaszörpöt kérek. Mamával az a kedvencünk.”

“Sőt, mamának a szabógallér leves is a kedvence”, tette hozzá nagytata.

“De azt miből csinálják?”, kérdezte a lány.

“Hát először is, kell hozzá egy szabó”, mondta nagytata.

“És egy gallér”, mondta a fiú.

“De nem mindegy, milyen gallér”, folytatta nagytata. “Ha kabátgallérból főzöd, hamar megcsomókásodik, s vége, öntheted el. A legjobb inggallérból főzni.”

“Csak először ki kell venni belőle a merevítőt”, mondta nagymama, és már rázkódott a hasa a nevetéstől.

Bárcsak megtudnám állítani most az időt, gondolta nagytata.

Két bodzaszörpöt rendeltek, két fantát, és a napi menüt mindenkinek.

***

A lány mindenki előtt elrendezte a kést, villát, kanalat. A nagymama nézte, ahogy a szalvétákat tűrögeti.

“De ügyesen csinálod”, mondta. “Kitől tanultad?”

“Tőled”, válaszolta a lány.

“Igen?”, csodálkozott nagymama.

“Úgy láttam, munkaerőt keresnek. Akár itt is maradhatnál, olyan jól csinálod”, mondta a fiú.

“Miért nem adsz el egyenesen rabszolgának?”, kérdezte a lány.

“Mit mesél majd nagymama az otthon többi lakóinak, ha így viselkedtek? Hogy az unokái végigveszekedték a kimenő napját?”, kérdezte nagytata. “Tarthatnátok ma egy nap szünetet.”

“Hallgassatok nagyapátokra”, zárta le a témát nagymama.

A fiú és a lány elhallgattak, a szívószálaikat forgatták.

***

Nagytata lassan, ráérősen evett, közben fél szemmel nagymamát figyelte. Mindenben segíteni akart: felvágni egy uborkát, közelebb tenni a sótartót, újratölteni a poharát.

A fiú és a lány gyorsan, szótlanul ettek. Mire a nagyszüleik is befejezték az evést, ők már szívószálaikkal az üres poharakat szívták.

“Lehetne holnap is ezt?”, kérdezte nagytata hangosan, miközben letette a kést, villát.

Már megszokták, hogy ezzel a kérdéssel fejezett be minden étkezést, ha ízlett neki az étel. Egy reklámban hallotta.

“Végülis lehetne. Mamának úgyis minden új lesz holnap”, mondta a fiú. “Kimegyek, a kocsiban megvárlak”.

“Szegény gyermek. Vajon mi bántja?”, nézett utána nagymama csodálkozva.

“Én tudom”, mondta a lány, és a nagymama vállára hajtotta a fejét.

“Hát akkor segíts rajta”, mondta nagymama, és simogatni kezdte a lány fejét.

“De csak te tudsz”, mondta a lány.

“Igen?”

“Igen.”

“Csak én…”, sóhajtott nagymama.

***

Nagytata beindította az autót, és azt kérdezte: “megvan-e mindenki”. Aztán bekapcsolta a rádiót, és azt mondta: “hallgassunk egy kicsi dzsesszt.”

“Muszáj?”, kérdezte a fiú.

“Csendet”, mondta nagytata a visszapillantó tükörbe nézve, és elindult.

Nem a megszokott úton haladtak hazafelé. A lánynak úgy tűnt, kerülőúton mennek. Bükk- és fenyőerdőkön haladtak át, a fák csak úgy lüktették magukból a finom nyári illatokat. Az erdőkből patakcsobogás hallatszott, és nagytata lassan, ráérősen vezetett. Órák teltek el így.

“Azt hiszem, erre mondják, hogy festői”, próbálkozott a fiú.

Egyébként csendben voltak.

***

Senki nem szólalt meg sötétedésig, és akkor is csak a fiú. Azt kérdezte, mikor mennek haza.

“Még nem”, mondta nagytata, és kinézett az ablakon, fel az égre, majd vissza az órára. “Van még időnk”, mondta.

De amikor cseperegni kezdett az eső, nagytata mégis hazafelé vette az irányt. Felkapcsolta a fényszórókat, és a bord zölden kezdett világítani. Akkor leolvasta a kilóméter állást: háromszáztizennégyezer-ötszáz-hatvan-négy kilóméter”.

“Ennyit mentünk ma?”, kérdezte nagymama.

“Húsz év alatt”, válaszolt nagytata.

***

Elsőnek a lány szaladt be a nagymama szobájába. “Milyen puha ágyad van itt”, mondta. Ugrált kicsit, megölelt egy kispárnát. Majd álmosan eldőlt az ágyon.

A fiú közben a karosszékbe ült. Előre-hátra hintázott, a szék melletti kis kerek asztalt nézte. Egy fél csésze tea volt rajta és egy befejezetlen keresztrejtvény. “A múlt idő egyik jele”, olvasta az egyik kockában. Két betű. Bevéste: TT.

Nagymama a táskájában kutatott. “Az előbb még itt voltak. Láttam. Hova lehettek el”, mondta.

A nagytata nem ült le. “Mi akkor most megyünk”, mondta. “Aludj jól. Aztán jövünk.”

Akkor nagymama felkiáltott: “Megvan!” Három cukorkát vett ki a táskájából. Mindenkinek adott egyet.

***

Csendben haladtak hazafelé, a nagytata, a fiú és a lány.

“Mire gondoltok most?”, kérdezte a nagytata, és a visszapillantó tükörbe nézett.

“Fényképekre. Olyan sok van otthon. Legközelebb hozok egy csomó fényképet nagymamának”, mondta a lány.

“Én a délibábra gondolok”, mondta a fiú. “Hogy olyan, mintha ott lenne, de mégsem lehet elérni soha.”

Kirándulás

Meredek, szűk utcán megyek felfelé. Mi csak úgy hívjuk: a Mámi utcája. Mámi az utca végén lakik, ami egyben a domb teteje is, és én gyorsan fel akarok érni a domb tetejére, be akarok menni azon az utolsó előtti-előtti kapun, mert egy nagyon fontos dolgot kell átadjak Máminak. Szedem a lábaimat, bírom a tempót, fiatal vagyok. Az utca apró kavicsokkal van megszórva, a gyors lépteimtől a kavicsok ide-oda ugrálnak. Az egyik ház sarkánál egy nagyobbacska kő áll ki a földből, félig belepte a moha. Itt megállok egy pillanatra. Eszembe jut, hogy valahányszor mámával sétáltunk végig a Mámi utcáján, mindig elmondta, hogy amikor ő volt gyermek, ezen a kövön mindig egy kutya ült. Leguggolok, megtapogatom a követ, érzem, hogy még meleg.

Az utca másik oldalán sötétzöld kerítés húzódik, közelebb lépek, a léceket figyelem. Keresem azt a nagy, kiálló szálkát, ami egyszer felhasította a Lackó tenyerét biciklizés közben. Folyt a vér mindenfelé, ő ordított, mama fehér port hintett rá, gézzel tekerte körbe, én csak néztem, milyen szép, ahogy a vér lassan átüt a fehér kötésen. Meglátom a szálkát, rányomom a tenyeremet, tiszta erőből súrolni kezdem, de nem fáj. Akkor az ereimen próbálkozom, ott vékony a bőr, kéne fájjon, de mégsem érzek semmit. Úgy csúszik végig a kezem a lécek érdes felszínén, mintha szappanból lenne.

Akkor lassan visszalépek a lekavicsozott útra, felnézek, próbálom bemérni, hogy még mennyit kell menni.

Az utca most már sokkal meredekebb, mintha egyenesen az égbe haladna, és olyan hosszúnak tűnik, mint kétszer az élet.

Akkor eszembe jut, amit egyszer egy extrémsportoló mondott egy interjúban. Azt mondta, hogy ha nagyon messze a cél, akkor még gondolni sem szabad rá. Aki egy nagyon távoli célra gondol, elfelejtheti, hogy egyáltalán miért indult el. Akkor eldöntöm, hogy csak a következő lépésre koncentrálok, így szép lassan eltűnik a távolság.

Akkor egy orgonabokorra leszek figyelmes. Ott áll azoknak a Borsosoknak a kapujában, akiket úgy hívnak, mint minket, de még véletlenül sem vagyunk rokonok. Most nyílik, ebből kikövetkeztetem, hogy május vagy június van. Kinézek magamnak egy szép lila ágat, közelebb húzom, és jól belenyomom az orromat a virágba. Ilyen illat csak a mama verandájában van, esetleg a mennyországban.

Akkor rájövök, hogy nem emlékszem, hány éves most Mámi. Amikor utoljára láttam, kilencvenöt volt. Az sem ugrik be, hogy én hány éves vagyok. Amikor elindultam, olyan tíznek éreztem magam. A kezeimre nézek. Ekkor, mint egy gyorsított videóban, a bőröm a szemem láttára öregedik meg: fehér, feszesből egy pillanat alatt sárgás-szürke, foltos lesz, először finom ráncok jelennek meg, aztán hirtelen elmélyülnek, és nagy, lila erek düllednek ki rajta. A lábaim is nehezebbek lesznek. Csak most indultam el, és már úgy érzem magam, mint aki száz éve úton van, gondolom, de menetelek tovább, mintha a világ legtermészetesebb dolga történne velem. Amikor a Mámi kapujához érek, már minden lépés fáj.

Ahogy itt állok és a kaput nézem, még egyszer megtapogatom a zsebemet, hogy meggyőződjek, nálam van, amit Máminak hozok. Közelebb lépek a kapuhoz. Ezt a kilincset miért kellett ilyen magasra szerelni, morgok magamban. Felemelem a gyenge karomat, nyújtózkodok, kinyílik. Az udvarra belépve várom, hogy megcsapjon a szokásos főtt pityóka szag, de nem érzek semmit. Mámi biztos elment valahova, gondolom.

Akkor egy gyermek fut felém az udvar hátsó feléből, nyakában kukker lóg. Nem ismerem, biztos valamelyik szomszédtól jött át, remélem nem ette le a borsót. Akkor megáll előttem és elkezdi hadarni, hogy már mindenhol kerestek. A templomtól a Kerektóig átkutatták az egész falut, az Incelokában kétszer is benéztek a pincékbe. Ő már egy órája a Délhegyalját kukkerezi miattam. Mindenki nagyon meg van ijedve, azt mondja, az anyja még sírt is. Miért kell annyit kóborolni, Mámi, kérdi akkor tőlem.

Erre kacagni kezdek. Nem értem ezt a sok gyermekbeszédet. Hogy jöttem volna gyorsabban, kérdem akkor, ha olyan meredek ez az utca, mint a templom oldala. Amikor elindultam, úgy egy másfél órája, pont olyan jó erőben voltam, mint te, mondom. Ott történt az egyik kanyarban, hogy egy pillanatra a kezemre néztem, és hirtelen vagy száz évet öregedtem, mondom kacagva, de már folynak a könnyeim. Így jártam. De most már itt vagyok, megjöttem. És valami nagyon fontosat hoztam annak, aki itt lakik, mondom neki.

Erre a gyermek felhúzza a szemöldökét, néz, gondolkozik. Majd csak annyit mond, hogy akkor menjek be nyugodtan a házba. Ott megtalálom, akit keresek.

Felmegyek a lépcsőn, benyitok a szitaajtón. Csend van, csak egy tál melegvíz serceg halkan a kályhán. Bárhová is ment, a Mámi magasra vetett ágya úgy van, ahogy hagyta. Az ágy fölötti polcon üres kölnis üvegek sorakoznak. Még előttem van, ahogy az ágyon fekszik, mindegyre felemeli a fejét, az orrához tart egy kölnis üveget, nagyot szippant az illatból, majd boldog arccal engedi le fejét a párnára. Akkor eszembe jut, ahogy megkér szépen, vegyek ki pénzt a fiókból, fussak ki a Marospartiba, és vegyek neki még egy üveggel abból a gyöngyvirág illatúból.

Most érzem csak, milyen hosszúra nyúlt ez a kirándulás, kimerültem. Úgy ahogy vagyok befekszem az ágyba, a cipőmet sem húzom le. Elhelyezkedek, majd felnyitom az új kölnis üvegemet, és lassan adagolom magamnak a jószagot. Boldog arccal, szebb világban alszom el.

Rongybaba

Miután kiolvastam Az országépítőt, még egyszer megszagoltam az utolsó lapot. Gyöngyvirág illata volt. Pár nappal később egy kövérkés ember jött hozzánk, nem sokat beszélt, csak bebújt az asztal alá, csendben bekötötte az internetet, ezzel nyitva meg előttünk az egész világot. Miután elment, nagy izzadtságszagot hagyott maga után a szobában.

A rozsda pontosan ekkor marja bele a fogát a Bucsin negyedi játszóterek hintáiba. A kaparós asszony kicsit mélyebbre kaparja a lyukat a 18-as blokk oldalán, munka közben félhangosan morog valamit maga elé, amit senki nem ért. Már mi sem futkorászunk körülötte, hogy mérgesítsük, van jobb dolgunk annál. Három hónap van még az ezredfordulóig. Egyesek azon vitatkoznak, vajon a számítógépek kijelzője át tud-e állni kétezerre, mások világvégével ijesztgetnek. Én mámával egy másik iskolába indulok évnyitóra.

Sötét szeptemberi reggel, alig dereng valami kevés fény kintről. Ahogy állunk az igazgatói irodában, méregzöld vasszekrények között, gyenge lámpafényben. Az igazgató elismerő szavai a tantestületről, s hogy örülnek, hogy jövünk, nem bánjuk meg ezt a döntést. Mámá együtt bólogat a többi anyukával, látom, könnyes a szemük. Nem értem, miért kell most sírni, nem elsőbe megyünk. De ha mámá is könnyezik, akkor ez mégis csak nagy nap, gondolom, s megszeppenek.

Belevágunk a kétezerbe, de nem lesz világvége. Csak a K. Laci bácsi ujja robban szét, mert meggyújtja, de elfelejti eldobni a petárdát. Utána a sötét, téli reggelek jönnek. Hétre járunk iskolába, mert abszolváló vizsgára készülünk. Június közepe, elballagunk a nyolcadikból. Az ünnepség, és ahogy a tömegből rám kacsint Tató, halványsárga ing van rajta. Szeptember, Csomafalván a temetőben. A Maros felől vékonyfaszú szél fúj, pont így mondaná Tató, ha nem pont ő lenne felravatalozva. Ha nem pont az ő tüdejében dönt úgy egy hálátlan sejt, hogy ő most rákos lesz, s lezavarja az egészet két hónap alatt, akkor most nem érte duruzsolná tíz öregasszony a rózsafüzért. Karácsony. Az első, hogy nem ő szerzi nekünk a fát.

Az út az érettségiig. Rövid kitérők rosszhírű kocsmákba, majd a dilemma, hogy hol könnyebb visszalógni az iskolába. Ahogy összenövök az osztálytársakkal, sőt megszeretem őket. Együtt biciklizünk, szilveszterezünk, együtt indulunk a Gyímesekbe vonattal aznap, amikor sztrájkol a CFR. Ahogy teljesen normálisnak érzem magam ezalatt a négy év alatt, és akkorára nő az önbizalmam, mint sem azelőtt, sem azután soha. Csak a tizenkettedikes, első félévi magyar dolgozat előtt alszok rosszul. Izzadok, kínoz a gyomorideg. De ahogy belevágok az impresszionista stílusban írandó történetbe, az első két mondat után visszaáll a normális pulzusom, megy ez nekem, ahogy majd az érettségi is. A magabiztosság, hogy nekem ezután már minden menni fog.

A Horea utca 35 szám alatti vaskapu csattanása, amivel kezdetét veszi öt kolozsvári év. A fájdalmas felismerés, hogy otthon burokban éltem, és nem szabály, hogy nekem minden menni fog. Ahogy olyan szavakat kezdek mondani, hogy flotánt, studkárd, vagy szupra – utóbbit főleg éjjel a Koronán. Mind az öt lakás, ahol öt év alatt lakok, termocsentrálával, de legtöbbször anélkül. Ahogy megtanulom szeretni, hogy milyen szögből folyik be a fény az ablakomon, de azt is, ha épp nem látok semmit, mert egy tízemeletes blokk még az eget is eltakarja. A muskátlik a Szamos-hídon. A 27-es busz százéves bőrülései. Az a perverz alak a Fellegvárban, aki csak azért nem mászik rám, mert az unokájával sétáló néni még időben mellém szegődik. Ahogy lassan minden kapualjról lesz személyes emlékem, és mire végre teljesen kinyílik nekem Kolozsvár, otthagyom.

Külföldre költözök. Utoljára a gitárt pakoljuk be, a hátsó ablakhoz még befér. Integetünk. A Bucsinon még lelkes vagyok, a határon már bizonytalan, de csak miután megérkezünk, és egy táskát cipelek fel az emeletre, érzem először a súlyát annak, amit tettem. Aztán az a latyakos januári reggel kétezertizenháromban. Még szinte alszom, amikor az utcán rám köszön egy idegen. Ahogy ettől a gesztustól elérzékenyülök és rádöbbenek, hogy itt is lehetnek felfedezésre váró emberek. A Duna-part, a hajók. A buszok, amikkel dolgozni járok. Ahogy kínoz, hogy más nyelven nem tudok olyan vicces lenni, mint magyarul, de csak amíg rá nem jövök, hogy ezt el kell engedni. Aztán, ahogy szavanként tanulom újra saját magamat és tanítom azokat, akik kíváncsiak rám.

Megszeretek valakit, aki nem magyarul mondja a Miatyánkot. Ő megtanít engem lyukat vágni a jégbe és halászni belőle. Én elviszem őt Vargamamához, puliszkát kavar és kolbászt tölt. Aztán, ahogy együtt széket, asztalt, edényeket vásárolunk, és az igazi függönyt ezekben a percekben is keressük. Majd az első Karácsony, amit nem otthon töltök. Szenteste gyertyát gyújtunk a temetőben, majd istentisztelet, majd pásztorjáték, majd hirtelen nagyon messzire kerülök a komfortzónámtól. Mert nem elég, hogy más nyelven beszélnek, de másképp is fűszereznek. Mást is esznek, s még a Mikulás is Karácsony este jön. Recseg-ropog a világképem. Szinte hallom, ahogy a töltöttkáposztára kalibrált agysejtjeim megálljt kiáltoznak. De megtépászódik a magamról alkotott képem is, hogy én olyan kurva nyitott vagyok mindenre, ami más.

Az est folyamán végül egy idősebb nő ölébe vesz egy kicsi, kézzel kötött babát. Kipirult arccal kezdi mesélni, hogy ki kötötte, s miért ül a nappalinak pont azon a kitüntetett helyén. Ahogy közben olyan óvatosan tartja azt a rongybabát, mintha az tényleg élne, és úgy beszél róla, mintha mindent hallana. És ahogy ettől ismét szerethető lesz körülöttem a világ.

B. Angéla hazatalál

Nyár van, a Maros-parti faluban lassan hömpölyög az idő. Az emberek szokásos dolgaikat végzik. Az egyik udvaron valaki szőnyeget szappanoz, egy másikban kotlóst ültetnek: kosárral borítják le, kőccsed ki ügyesen, mondják, legyen nekünk sok kicsi csürke. A sarki kocsmában valaki felhajt egy féldecit, fejét az asztalra hajtja. A főúton lépésben halad el egy kék Dácsia. Hangszórón hirdetik, hogy cirkusz van a faluban. Jött kígyó, törpe, tűznyelő, szakállas nő és beszélő majom. Ma este lesz az utolsó előadás, várnak mindenkit a piactéren.

Mi most fejeztük be az ebédet, zöldfuszulyka-leves volt, másodiknak diós laska. A távirányítót kattogtatom, Tató hangosan horkol mellettem. A Déli harangszót néztük a Dunán, utána a Talpalatnyi zöldet, abba aludt bele. Mama nem pihen, laskát csinál. Géppel nyújtja vékony lapokra, utána ugyanazzal a géppel vágja csíkokra, aztán kiteszi száradni. Közben dúdolja, hogy Kislány a zongoránál, fehérebb az orgonánál.

A szekrény tetején hatalmas robajjal megcsörren a telefon. Tárcsás telefon, mama maximum hangerőre állította, hogy akkor is halljuk, ha majd véletlenül egyszerre lesz bekapcsolva a mosógép, a porszívó, a mixer, s mi valamiért pont a szomszédban leszünk. Mama csipeszkedik, felveszi.

Véri néni van a telefonnál. Őt Kati néni hívta fel, akinek Postás Vera szólt. Kétségbeesve újságolja, hogy képzeld el, te Margit, elé van jőve már megint. Pedig múltkor megmondta neki szépen a plébános, s utána még azok a kemény Rokaly legények is rászóltak, hogy nappal ne mind ámbolyogjék. Éjjel intézze el a dolgát. Ha kell, fogja meg a tyúkot, egyék. A főtéren ott a jó ásványvízkút, igyék. Sétáljék. De napközben ne mind jesztegesse a népet. Hagyja békén a falut, ha jót akar magának. Erre fel ma látták. Ahajt vigyázkodott az Incelokában egy szál hálóingben. Hát az emberek gutát kapnak mind egy szálig, ha meglássák, te Margit. Postás Vera azt hitte, szellem, jettibe nekiment egy póznának, füliről is lement a bőr. Mondjuk ez a Vera már leánka korában is olyan pipe volt, szarta össze magát az egércincogástól is, rajta nincs mit csodálkozni, mondja Véri néni. Na de csak azért hívott, mondja, hogy szóljon, Katát a kapun kiengedni nem szabad. Mamáék zárjanak be mindent. Sötétítőket húzzuk el, ablakon se nézzek ki. Mert megigéz, olyan fajzat ez az Angella. Aztán hallom, a hangja lassan kezd lenyugodni. Végül megkérdi, a laskavágót kölcsön tudnánk-e adni, mert egy marék laskája nincs, kéne csináljon ő is.

Mama higgadtan válaszol. Azt mondja, ő nem irtózik Angellától. Múltkor jó közel ment hozzá, meg is érintette. Pont jött ki Fodrász Vikitől, a haja béondolálva, Viki tett új dajert. Már cserélkezett volna ki a kapun, amikor hallja, hogy valami motoszkál a bokorban. Azt hitte, Vikinek a macskája, az a veress, Picus. Közelebb lépett, s hát akkor lássa, hogy nem a macska, hanem Angella az. Bé volt bújva oda a csepleszbe. Motyogott valamit, s mind mutogatott a mama hajára. Mama nem értette, de közelebb hajolt, s akkor Angella megsimogatta a dajert. Azt mondja mama, szerinte ártalmatlan a leánka. Csak hát ijesztő, na. Mert se az anyjára, se az apjára, sőt a faluban senkire nem hasonlít. S aztán az apja nem is volt idevaló, teszi hozzá mama, valahonnan Arad mellől, Kümpulungról jött. De normális embernek tűnt, s a kertjük is milyen szép volt ott a Csaták utcájában, egész nyáron teli gyalogfuszulykával. Csak azután ment el alkoholistába, miután megszületett Angella. De nem tehet róla a leánka, hogy így született. Mama azt mondja, látta valamelyik nap a tévében azt a Czeizel Endrét, aki mind ilyenekkel foglalkozik, s az mondta, hogy születnek ilyen génhibás emberek. Nem lehet tudni, mitől, becsúszik egy ilyen hiba a génbe, s kész, az ember nem úgy néz ki, ahogy ki kéne nézzen. Angellát se ilyennek várta a szegény anyja, Isten nyugosztalja, milyen szépen énekelt vasárnaponként a templomban. Na de a laskám szárad meg, Vérike, teszem le, holnap gyere át a laskavágóért, ha kell, mondja, s leteszi a kagylót.

Tatóval a szobában hallgatjuk végig a beszélgetést. Már a telefoncsengéstől kiszökött az álom a szeméből, mérgében azt kérdezi, ki az ánti isten hív ilyenkor. Véri hívott, mondja mama. Azt mondja, elé van jőve a vadleány, s nehogy Katát kiengedjük az utcára. Én még sosem láttam, azt sem tudom, hogy néz ki, de már megszoktam, hogy félünk a vadleánytól. Mama azt mondja, az egész szomszédság fél.

Tató ül az ágy szélén, a haja kukkra áll, ahogy a párna nyomta. Nézi a földet, gondolkozik. Aztán azt mondja:

– Helyibe lennék, én is eléjőnék. Mit mind üljön annyit egyedül. Ő is ember, volt anyja, apja. Meghaltak, nincs ki foglalkozzék vele. Árvaházba nem vették bé, hogy ott is csak félni fognak tőle. Mikor az anyja egyszer elvitte templomba, a plébános lemondta a misét, hogy csikar a hasa, fosik. Nem kell ő senkinek. Azt a likat is azért vájta magának a csűr alá, hogy tudjon elbújni, hogy ne lássák, s ő se lásson senki normális embert. Ott hallgatózik egész nap, várja, hogy sötétedjék bé, s jöhessen ki enni. De hát nem vakond, hanem csak egy leánka. Egy torzszülött leánka. Négy lábbal született, ennyi a baja, s hogy az arca olyan szőrös, mint a macskának. Hány éves is lehet, ejsze megvan tizennyolc. De nem eszen embereket, s még egyszer se hallottam, hogy valakinek ártott volna. Úgyhogy mondd meg Vérikének, ne mind itt riogasson ebéd után, pont mikor az ember tudna pihenni egy cseppet.

Aztán odafordul hozzám, s azt kérdi, jól hallotta-e, hogy a cirkusz ma van itt utoljára. Mondom igen, holnap mennek tovább. Akkor, kérdi, megnézném-e a tűznyelőt. Mondom, meg hát. Tavaly járt egy cirkusz Gyergyóban, de még tűznyelőjük se volt, csak egy vézna oroszlánt mind futtattak körbe. Akkor azt mondja Tató, megberetválkozik, s menjünk be a piactérre, Antiék is mennek. Mama azt mondja, ő egyszer biztos nem kíváncsi. De én mehetek, csak nagyapám mellől el ne maradjak.

Már kezd sötétedni, amikor beérünk a piactérre. Fogom a Tató kezét. Szól a nagy zenebona, egy bódéban kakast pattogtatnak, egy másikban sütik a lángost. Tató kérdi, melyikből kérek. Mondom, nekem kakas kell. Odamegyünk, lekezel a pattogtatóval, én egyből kapok egy tasak kakast. Mellettünk két rendőr, egy csomó tűzoltó, mind nagyot köszönnek nekünk. Tató azt kérdi, ejsze a tűznyelőt jöttek kioltani. Kacagnak. Kicsit arrébb látom, árulják a szebbnél szebb lufikat. Tató azt mondja, menjek oda, s csak mondjam azt, hogy Borsos Árpád unokája vagyok. Megyek, mondom, s kapom is kézbe a lufit.

Akkor végre belépünk a nagy, kerek sátorba. Jegyet sem kell váltsunk, Tató csak biccent egyet a jegyszedőnek, s a legjobb helyre ülhetünk le. Fentről látjuk az egész porondot. Én a kakast tartom a kezemben, Tató egy söröspoharat. Elkezdődik a műsor, s mi ketten elkezdjük kommentálni a fellépőket, ahogy otthon a tévébemondókat szoktuk. Hogy a kígyós nő pont úgy néz ki, mint Meszelő Éva, s a bohóc úgy megy, mint Csavari Feri. Kacagunk nagyokat, egészen addig, amíg a tűznyelő jön a porondra. Akkor elhallgatunk, még szuszogni se merünk. Tató súgja nekem, hogy ez egyszer nem semmi, ilyent még ő se látott. Ezt vajon hogy csinálja, s vajon ha a hegesztőpisztolyt bédugnánk a szájába, azt lenyelné-e. Utolsó műsorszámként itt is egy vézna oroszlánt futtatnak körbe. Most én súgom Tatónak, hogy ez nem tetszik. Azt mondja, ez nem is érdekes. Inkább menjünk ki, mert valami eszébe jutott, s meg akarja nézni.

Kimegyünk, nincs kint egy lélek se. Azt mondja, gyere, nézzük meg, hol laknak a cirkuszisták. Odamegyünk az egyik utánfutóhoz. Nagyon magas, még Tató se lát bele. Akkor azt mondja, felemel, s én nézzem meg, mi van benne. Mondom, jó, felülök a nyakába. Ahogy lassan emelkedek fel, mindenféle cirkuszi kellékeket látok. Hulahoppkarikák, cilinderek, parókák minden színben. Mondom, emelj még, mert nem látok semmit. Ahogy tovább emelkedek, látok egy trombitát, egy kicsi dobot és egy hosszú, fényes kardot. Aztán a sok zakota között meglátok két kicsi fehér lábat, majd rögtön mellette meglátom a harmadikat, majd a negyediket. Csipeszkedj, na, Tató, mondom, már majdnem látom. Akkor lábujjhegyre áll, s én egy szalmabálán meglátom B. Angélát, a vadleányt. Kicsire összehúzta magát, egyik kezével eltakarja az arcát, másikkal átölel egy törpét, s alig hallhatóan horkolnak.

– Mit szólsz, félelmetes? – kérdezi halkan Tató. – Tőle fosik a fél falu.

– Holnap áthívhatnánk hintázni, mondom.

– Hát, fiam, ha még itt lesz, a faluban, áthívjuk.

Angélát soha többé nem látták Csomafalván. A likat a csűr alatt betömték, a plébános is fellélegzett, és az emberek azóta kicsit bátrabban szappanozzák a szőnyeget, bátrabban ültetik a kotlóst: kőccsed ki ügyesen, legyen nekünk sok kicsi csürke.

 

Madárfióka

Az egész a csókák károgásával kezdődött ezerkilencszázkilencvenöt május huszonhatodikán.

Ülök az íróasztalomnál, rajzolom a nagy Ó betűket, a sorok végén kicsit megpihenek. Hallom, a csókák a fejem fölött csattogtatnak. Mámá haragszik, azt mondja, egyszer felmegy a padlásra s leveri az összes csókát. Pont ott szarják össze az ablakot, ahova nem ér oda a keze. Engem nem zavarnak, nem is figyelek rájuk. Inkább csak nézek ki az ablakon, ameddig a szem ellát. Vagyis csak a 18-as blokkig, az van pont velünk szemben. Jobb oldalt a mi blokkunk másik fele húzódik, ahol Juditkáék laknak, bal oldalt a 11-es blokk zárja körbe a kilátást. Szép nagy, szürke betonfalak, meg voltak ezek építve rendesen, gondolom, nincsenek úgy össze-vissza repedezve, mint az 5-ös vagy a 6-os falai. Mert azok szerintem nagyon csúnyák. És egy ilyen nyári estén, amikor a nap bújik el a 10-es blokk mögött, és az utolsó sugarai olyan szép aranysárgára festik a cserepeket, kéményeket, s még a vonalas füzetemet is, nem is adnám semmiért, hogy itt lakunk a negyediken.

De nem csak azért szeretek itt lakni, mert mi vagyunk legközelebb a naphoz, hanem azért is, mert mi minden teraszra jól belátunk. Mindig tudjuk például, melyik szomszéd tett el kovászos uborkát. Hol mostak alsógatyákat, vagy hogy az a másik ott szemben mennyit szivarazik. S mi még azt is pontosan tudjuk követni, melyik szomszédnak vannak ügyes-bajos dolgai a padláson. Valaki felvisz egy régi kalorifert, lehoz egy biciklit. Megszereli a bojlert. Szétver egy emeletes ágyat, tűzgyújtót hasogat belőle.

Miközben a házifeladatomat írom, az ereszen tátongó lyukból kidugja a fejét egy csóka. Elkorhadt a fa, kipotyogtak a lécek, s pont elég nagy lett a lyuk, hogy egy kövér madár ki-be tudjon járkálni rajta. Nézelődik a nagy fekete csóka, nyújtja a nyakát, mintha engem nézne. Nem hiszem, hogy lát a függöny mögött, de felemelem a kezem, integetek neki. Úgy mozgatja a fejét, mintha látna. Valamit mond csókanyelven, forgolódik, meg van gyűlve a baja. Aztán kiröppen a lyukból, én pedig követem a szememmel, ahogy kicsit ereszkedik, majd megint emelkedik és szépen landol a 11-es tetején. Aztán visszabújok a füzetembe, új sort kezdek.

320938_567350726611721_369714402_n

Most az “orr” szót gyakorolom. Öt sort kell teleírjak ezzel a szóval. Ez azért nehéz, mert a kicsi “o” betű hurokkal végződik, s a kicsi “r” hurokkal kezdődik. Én eddig a két hurokból mindig egyet csináltam, azokat a tanci mind aláhúzta pirossal, s akkor adta ezt a házit. Hogy szokjam meg a két hurkot. Úgy kell koncentráljak, hogy ne rontsam el, tenyerem is izzad. Orr, orr, orr, már a könyökemen jön ki. A második sorban végre kezdenek szépen gömbölyödni a hurkok.

Már pihennék meg, amikor hallom az ereszből leszűrődő zajokat. Mit mind cirkuszolnak ezek, gondolom. Felnézek, hát egy csókafiú van a lyuknál, akkora sincs, mint az öklöm, szegényt mind lökdösik ki. Nem akar repülni, mind menne vissza. Aztán egy nagyobb odasuhint a szárnyával, a fióka kiesik. Próbál repülni, de nem sokáig bírja, és lezuhan, pont bele az egyik nagy rozsdás kukába.

Felszökök az íróasztaltól. Első gondolatom, hogy csak nehogy pont most jöjjön Májkel Dzsekszon. Nem ez az igazi neve, csak mi hívjuk így azt az egyik cigánypurdit, akinek a bőre olyan se nem túl fehér, se nem túl fekete. Jön mindennap ide a hetes blokkhoz, belemászik a kukába, elég sokáig benne van, azután kimászik, hintázik egyet. Mi arra a hintára már nem is szoktunk ülni, olyan büdös. Úgy hívjuk, a Májkel Dzsekszon hintája. Ha pont most talál jönni, s meglátja a csókafiókát, biztos kitekeri a nyakát, gondolom.

Átfutok Zsoltihoz, mondom neki, mi lett. Azt mondja, menjünk le, hozzuk fel. Úgy, ahogy vagyunk, papucsban futunk le a kukához. Mire odaérünk, már nagy a zsivaj a blokk hátánál. Vagy húsz csóka szállt egyszerre a kukára, észrevették a környékbeli gyermekek, gyorsabbak voltak, mint mi. Az egyik még a kukába is belemászott. Az a vörös, szeplős Kimpián gyermek volt a tizenkettesből, az apja román. Nála van a csóka, szorítja. Ki akar csóré madarat látni, kérdi, mert ő most megy a garázsok hátához s koppasztja meg. Menjünk, kiabálják a többiek. Csak a garázsok hátához ne, gondolom. Múltkor ott vágták le egy parasztmacska farkát, leányokat ijesztgettek vele.

Erőt veszek, előállok a tömeg elé. Mondom, adja ide a csókát, mert én láttam meg hamarabb. Az őt nem érdekli. Akkor mondom, adok tízezer lejt. Hogy az neki nem kell. Madár többet ér, mondja s röhög, az első fogai félig ki vannak rohadva. Erre Zsolti is előrébb lép. Azt mondja, ő ad a csókáért két galambot. Erre azt kérdi a Kimpián gyermek, hol vannak a galambok. Mondjuk, hát fent vannak a blokkban. De lehozzuk. Jó, de mekkora galambok. Hát jó nagyok. Mint a fejünk. Jó, de biztos-e, hogy vannak. Mondjuk, hogy igen igen, hozzuk, csak adja ide a csókát. Erre azt mondja, jó. De ha nem jövünk tíz perc múlva, hozza az apját, s megveret, hogy még azt is begipszelik, akinek elmeséljük.

Tudjuk, hogy most kell gyors lenni. Kikapjuk a csókát a kezéből, végigfutunk a garázsok hátánál, át a Pista bácsi kertjén, be a lépcsőházba, és egy szusszra fel a negyedikre. Mikor végre felérünk, alig kapunk levegőt, kezünket a gyomrunkra szorítjuk, neki dőlünk a jó hideg betonfalnak, és ugyanarra gondolunk. Hogy a madárfióka most már biztos enne valamit.

185685_567350526611741_663397827_n

 

 

 

 

Kinek béke poraira?

Templomok hideg falát simogatni meg, ez volt a mániám. Nekitámaszkodni egy középkori oszlopnak, végighúzni az ujjamat egy kőbe vésett betűn, vagy egy ecsetvonáson a tizenhatodik századból. Még nem voltam tízéves, amikor felfedeztem ezt a csendes örömöt, és hamar el is döntöttem, hogy régész leszek. Ez az én utam.

Első régész kalandozásaim a berekeresztúri temetőbe vezettek. Száz éve elhagyott sírkövek körül két marokkal téptem a füvet, megtisztítottam a helyet, hasra feküdtem, és a már majdnem teljesen eldőlt kőről az ujjammal próbáltam kiolvasni, hogy kinek béke poraira. Mekkora felfedezésnek éltem meg, ha sikerült értelmezni a betűket és az évszámot! Ilyenkor feltápászkodtam, leültem a kő mellé, a kicsi falut néztem a domb alatt, és magamban ismételgetni kezdtem, amit a sírkőből kibetűztem. Varga Juli… született ezernyolcszáznegyvenben… meghalt ezernyolcszázkilencvenkettőben. És lassan kezdtek megjelenni a képek is.

Varga Juli kicsi kertes házban lakik, lent a patak mellett, az urával és két fiával. Augusztusi szombat délután van, a gyermekek az árokban néma rucákat kergetnek, Juli egy üstben vizet tesz a kályhára, hogy meleg legyen, mire az ura megjön a szőlőből. Majd titokban előveszi a régi receptes füzetet, amit még a nagyanyja kezdett írni, az anyja folytatott, és most rajta lenne a sor, de ő inkább verseket ír a hátsó lapokra, amikor senki nem látja. Szereti a szép rímeket, ápolja a kertjét, minden reggel ő feji a tehenet, és az a szavajárása, hogy sok jó ember kicsi helyen is elfér. Leéli az életét, mind az 52 évet, szinte ki sem mozdul a faluból, hogy aztán ezernyolcszázkilencvenkettőben ide hozzák ki az élettelen testét, egy szürke ló húzza a szekeret a dombra, az első sorban a fiai haladnak családjukkal, hátrébb az utca népe, a pap szép beszédet mond, a sokaságot végül kaláccsal kínálják. Másnap hajnalban a kőfaragó feltűri az ingujját, inasával együtt egy nagy darab terméskő fölé hajol és magyarázni kezd. Hogy először ezzel a fogasvésővel megnagyoljuk, így, aztán ezzel a kisebb vésővel szépen elsimítjuk. Az inas kicsit izgul, a nevet és az évszámot végre előszőr ő vésheti be.

De az ilyen régészkedésekhez jó alapanyag volt a domb tetején büszkélkedő templom is. Ez a templom még azelőtt felébresztette bennem a régészt, hogy egyáltalán betettem volna a lábamat az ajtón. Elég volt annyi, hogy közel lépjek a göcsörtös falaihoz, a repedések mentén lassan végighúzzam az ujjamat, le egészen az óriási laposkövekig, amikből az alapot rakták. Ebédlőasztal méretű kövek, tökéletes harmóniában egymásra helyezve. Egyik sem lógott ki a sorból. Ezeket simogattam végig és vártam, hogy meséljenek nekem arról a régi napról, ezerháromszázhetvenben, amikor a templom még csak egy vízió valakinek a fejében, de a környék férfinépének már kiadják a parancsot, valahogy így:

Látjátok ott azt a dombot.

Látjuk.

Na ott lesz egy templom. Ezt a rakás követ kéne felhordani.

És az izmok megfeszülnek. A tenyerekre vérhólyag nő, a hátak felhorzsolódnak, a lepergő izzadtság csípi. Huszonöt év körüli férfi egy laposkövet egyensúlyoz fel a hátára, közben az ágyban fekvő, félig lebénult anyjára gondol, hogy ő már biztos nem fog ennek a templomnak a falai közt imádkozni. Nem baj, imádkozik majd ő helyette. Mert számít, hogy hol imádkozik az ember. Az ágyban imádkozás eddig nem sokat segített, a templomban biztos hamarabb meghallja az Isten. Miközben ezt gondolja, valaki véletlenül oldalba löki, a követ elejti, a bokájából vér csordul ki. A dombtetőn egy csapat már az alapot egyengeti, kopácsolnak, nagyokat köpnek. Lovak iramodnak neki a lejtőnek, botladoznak, a gyengébbek elesnek. A domb lábánál hatalmas diófa, valaki az árnyékában megállapítja, hogy jól halad a munka, és nagyot harap a sült libacombból, az arcán zsír fröccsen szét.

Kolozsváron a hőség elől gyakran a Szent Mihály templomba menekültem. Egyszer kedvem támadt a forró homlokomat a hideg oszlopnak nyomni. Behunytam a szemem és próbáltam elképzelni az embert, aki azt az oszlopot formázta. Mit gondolt, miközben dolgozott? Milyen arcot vágott? Várta-e valaki otthon? Félt-e valamitől, remélt-e valamit? Aztán arra gondoltam, hogy hány száz év telt el az oszlop alkotójától Márton Áronig, akinek a zsidóüldözés elleni beszédét ezerkilencszáznegyvennégy májusában itt minden oszlop, kő, régi ecsetvonás hallotta.

De kevésbé fennkölt témáról is könnyen megy az emlékezés. Rozsdás mozdonyok a Keletiben. Régi utcalámpák. Egy macskakő, általában félreeső helyen. Vagy a legalsó sor fajánc egy lerobbant kórház vécéjében. Mind olyan dolgok és helyek, ahol valamikor valaki dolgozott. Talán kényszerből, talán a megélhetésért, talán mert ő pont ebben volt jó. Régész nem lettem, de még mindig jólesik megállni ilyen helyeken, és képzelt emlékeket idézni fel emberekről, akik egyszer csak jöttek, feltűrték az ingujjat, és dolgoztak. Ilyenkor érzem, milyen kétségbeejtően rövid az idő.

 

A tanító néni házhoz jön

Már jócskán benne jártunk a decemberben, amikor a tanító néni minket is meglátogatott. Az osztályban mindig futótűzként terjedt, ha a tanci előző nap valakinél váratlanul megjelent. Nem szólt előre, hogy kihez mikor megy, így volt kitalálva ez a családlátogatás a kilencvenes években, hogy így majd a szülők nem tudnak felkészülni, porszívózni, szellőztetni, esetleg kicserélni a macska pisis homokját, és ő így pontosabb képet kap a családról, ahol az elsős gyermeknek reggel kulcsot akasztanak a nyakába, és ahová ez a gyermek, a sok kis- és nagybetűvel a fejében, fél egykor hazamegy.

Finom húsleves illat lengte be az előszobát és jó vastag pára, aznap mámá főzött. Én az előszobában kupogortam a földön, sztreccsnadrágban, és a macskát simogattam át egy másik, melegebb világba. A macska dorombolt, majd elhalkult, majd oldalra borult és minden ízületével kinyújtózkodott. Én is kinyújtottam a lábamat, megmértem, hogy pont olyan hosszú, mint a macska. Aztán letettem a fejemet a földre, hallgattam, ahogy szuszogott, néha horkolt. A kicsi fekete orrát nyomogattam, próbáltam rájönni, mi járhat a fejében.

Még csak fel sem pillantottam, amikor megszólalt a csengő. Tátá nyitott ajtót. A mély macskárahangoltságomból a tanító néni hangja riasztott fel, ahogy az ajtóban köszönt, és azt mondta, ő most családlátogatni jött. Kicsit túlvilági érzést keltett, hogy ugyanaz a hang, amit eddig csak az iskolában hallottam, most a lépcsőházból szól. Egy pillanatra azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán bejött és néztem, hogy ugyanaz a bundakabát és bundasapka, amit minden nap az iskolában látok, most a mi fogasunkon lóg, az ismerős kabátokra akasztva. Nem illett össze a kép, sehogysem. Mintha két dimenzió mosódott volna össze ott a párás előszobában. És csak tovább fokozta a feszültséget, hogy tudtam: most rólam lesz szó.

Mámá kávét főzött és a nagyszobában ültette le a tanító nénit. Halkan beszélgettek a kicsi piros abrosszal leterített asztalkánál, néha kacagtak, néha nem értettem. Ki-be jártam, mint akinek mindenhol dolga van, de főleg hallgatóztam. Az osztályban sok az ambíciózus gyermek, mondta a tanító néni, akkor hallottam ezt a szót először. Hogy szoktunk mi tanulni, kérdezte. Mámá együtt tanul velem? Hogy segít, mi a módszerünk? Aztán, hogy csúszhatott be az a hetes románból? Mámá mindent úgy mesélt el, ahogy történt. Hogy alá szoktuk húzni a könyvben az ismertelen szavakat. Aztán ismételgetjük, megpróbáljuk kötni valamihez, amit már ismerek. Így tanultuk azt is, hogy ţăran. Tegnapelőtt este még tudtam jól, hogy “cö”-nek ejtjük, mint a cövek. Hogy másnap az iskolában miért mondtam mégis táránt, hát Istenem, elfelejtettem.

Összemosolyogtak. A tanító néni is megértően legyintett, hogy hát pont ez a szó, nevetséges is. Aztán dobott egy kockacukrot a kávéjába, lassan kavargatni kezdte, és azt kérdezte: de Kata miért nem beszélget? Hogy a többi gyermek már reggel nyolc előtt elmeséli, mit csináltak egész hétvégén. Kata csak ül csendben a hátsó padban, csak akkor beszél, ha kérdezem, de akkor is harapófogóval kell kiszedni, hol volt, mit csinált. Miért nem mondikál úgy, mint a többiek, kérdezte, és közben nem volt semmi dorgálás, vagy elégedetlenkedés, nem volt semmi bántó a hangjában. A tanító néni egyszerűen csak csodálkozott.

Hát Kata sosem volt egy csacsogó gyerek. Sose beszélt pluszba, jellemzett röviden mámá. Erre mintha megint idegen eredetű szavakat hallottam volna, felkaptam a fejem. Hogy ez, amit most mámá mondott, ezt tényleg rólam mondta? Nem valaki másról beszélnek? Hova ment el ez a beszélgetés, az előbb még román cövekekről beszélgettek. A macskának is ilyenek járhattak a fejében, mert hirtelen abbahagyta a mosakodást, csak állt a sarokkanapé támláján, nézett a nagy sárga szemeivel, a szájából szőrcsomó lógott. Aztán a kávé elfogyott, a tanító néni elment, de amit kérdezett az ott maradt a levegőben, és én ettől a családlátogatástól kezdve osztottam két típusra az embereket: akik szeretnek pluszba beszélni, és akik nem.

Húsz év múlva már egy másik országban laktam, az emberek más nyelven mondikáltak, én más nyelven hallgatóztam. Itt aztán még hangosabban visszahangzott a kérdés a fejemben, hogy vajon miért nem beszélget. Míg nem egy meleg július-végi napon felhívtam a tanító nénit, hogy holnap meglátogatom. Sokáig meséltünk egymásnak. Végül felidéztem neki a családlátogatást. Emlékezett rá, a kérdésre is, és végül, nem kevés büszkeséggel a hangjában azt mondta: tudd meg, engem sem hallottak sokszor a kollégák. Sosem szerettem pluszba beszélni.