Veszélyes játék

Már másodszor magyaráztuk el, hogy mit akarunk, de Mama még mindig nem értette. Csak mosogatott a kagyló fölé görnyedve, zörgette a tányérokat, súrolta a kanalakat, habzott minden a keze között, és már másodszor kérdezett vissza, hogy de nekünk minek kell az. Milyen játékhoz kell négy méter cérna és egy használt, üres buksza.

– Hát mondtuk, hogy ez egy új játék. Most találtuk ki. Ha kész leszünk, meglátod.

Erre mama elzárta a csapot, lerázta a kezeit és jól beletörölte a piros pöttyös köntösébe. A konyhaszekrényhez lépett és kinyitotta a vitrin mellé beépített kicsi szekrény részt. Itt a receptes könyveket, füzeteket, megbarnult képeslapokat tartottuk, és egy rakás hetvenes években kiadott térképet, amik segítségével mamáék annakidején elmentek Drezdáig. A sok papír alatt lapult a dugifiók. A dugifiók a Tató találmánya volt. Direkt úgy ácsolta össze a konyhaszekrényt, hogy elrejtett benne egy fiókot, ami a beavatatlan szemeknek szinte teljesen láthatatlan volt. A legértékesebb holmikat tartották itt: útlevelet, buletint, számlákat, és bukszákat.

Mama kihúzta a fiókot, kotorászni kezdett benne. Egyik lábunkról a másikra állva vártunk, figyeltük, hogy mikor bújik már elő egy buksza.

– Itt ez a régi, ezt nem használja már nagyapátok, mondta, és elővett egy sötétbarna bőrből készült kicsi pénztárcát. Kopott volt, repedezett, pont olyan, amilyen kellett. Majd felcsipeszkedett és levette a kicsi fadobozt a szekrény tetejéről, amiben a tűket, cernákat tartottuk. Aztán nekem nehogy elherdáljátok a tűket, kiáltotta utánunk, de ekkor már csattant a szitaajtó, futottunk a kerti asztalhoz összeszerelni az évszázad játékát.

– A lényeg, hogy nem szabad lássák a cérnát, érted? – magyarázta Lackó. Az utca poros, szürke, ezért szürke cérna kell. Ez itt jó lesz, jó rejtő színe van, mondta, és elkezdte letekerni a négy méter cérnát. A végét a fogával tépte el. Most pedig jól rá kell bogozni a buksza csatjára, így, erősen. Több bogot is vetünk rá, nehogy kioldódjon. Kész.

Innen a kapuhoz mentünk. A bukszát kitettük az utca közepére, a cérnát szépen behúztuk a kapu alatt, és a lécek között leskelődve vártuk, hogy jöjjön valaki. Nemsokára jöttek is: emberek szekéren, asszonyok biciklit taszítva haladtak el a kapunk előtt, mentek unott arccal a megszokott útjukon, piacra, vagy a cándrába, vagy tejért a Szederpatakába, és kitudja hányféle nehéz gondolatot cipeltek végig a csomafalvi Huszár utca lankáin. De hogy felcsillant a szemük, amikor meglátták a bukszát! Megállították a lovat, félredobták a biciklit, kíváncsian közelebb léptek a talált tárgyhoz. Vártunk, amíg egészen közel mentek és elkezdtek lehajolni, és amikor már nyújtották volna a kezüket, hirtelen meghúztuk a cérnát és a buksza kiugrott a kezük közül. “Ó hogy az a”, kiáltottak fel, és hogy “büdös kölykök” toldották utána, amikor meghallották a nagy vihogást a kapu mögött.

Aztán sokáig nem ment el senki az utcán. Ilyenkor nagyon unalmas volt a bukszás játék. Lackó mondta, hogy másszak fel a kerítésre, nézelődjek, és szóljak, ha jön valaki. Felmásztam, nézelődtem. Néztem a mozi felé, majd a főút felé, néztem macskákat, ahogy egyik kapualjból kibújnak és a szomszéd kapu alatt bebújnak. Mint akik mindenhol otthon vannak, gondoltam, és befaltam egy szép nagy szem málnát. De hol vannak ilyenkor az emberek?

Ekkor az utca legvégén, a mozinál ismerős körvonalakra lettem figyelmes. Alacsony, telt nő lépegetett az utcán kifele, nagy fehér háziruha volt rajta. Nehezen tette a lábait egymás után, kalimpált a kezeivel, és minden lépésnél kidőlt jobbra-balra. Távolról felismertem ezeket a mozdulatokat: ez Éva, akiről Tató egyik barátja azt mondta, hogy gyermekeket eszik ebédre. A szívem a torkomba ugrott.

Én többet nem akarok játszani, mondtam. Hozzuk be a bukszát. Csak fel fogjunk mérgesíteni Évát, és akkor bejön, és engem fog elkapni leghamarabb, mert én vagyok a legkisebb, a hátán visz ki a falu végére és lenyúzza a bőrömet. De Lackó nem fogta fel a veszélyt. Neki hirtelen kipirult az arca, lelkesebb lett, mint bármelyik szekeres embertől, szinte ugrált örömében, hogy végre nem akárkit viccelünk meg, hanem Évát, akitől minden gyermek fél. Ha akarsz, nyugodtan bemehetsz mamához keresztrejtvényt fejteni, de én itt maradok. Most lett csak igazán értelme a játéknak, mondta, és lesbe állt.

Amikor a szomszéd kapuhoz ért, már hallottuk a nehéz szuszogását. Egész testünkkel a kapu léceire feszültünk, úgy lestünk ki a hézagok között. Nekem nagyon kellett pisilni már, mindkét kezemmel azt tartottam vissza. Pár másodperc múlva a rések között megláttuk Évát. Lassan hömpölygött az út szélén. Előre figyelt, nem a földet nézte, és úgy tűnt, nem fogja észrevenni a csalit. De ekkor Lackó kicsit meghúzta a cérnát, a buksza megmozdult és Éva megállt. Közelebb lépett hozzá, nézte, hangosan szívta-fújta a levegőt. Szétnézett, hogy látja-e valaki. Kicsit gondolkozott, majd lassan elkezdett lehajolni. Nagy izzadtságfoltot láttam a hóna alatt, és hogy a rövid, fiús haja nagyon zsíros volt. Ez az, súgta Lackó, és a keze már rándult is, de ebben a pillanatban a cérna elszakadt.

Az istókját, hogy pont a cérnára kellett álljon, mondta. Éva felvette a bukszát, forgatta, nyitogatta, aztán hirtelen a kapu felé fordult. Úgy tűnt, pontosan látja, melyik résen leskelődök, mert pont a szemembe nézett. Letörölte az izzadtságot a homlokáról, kicsit megigazította a fehér ruháját, és súlyos lépteivel elindult a kapunk felé. Lackó csak annyit kiáltott, fuss Kata, jön. Erre én ordítva befutottam a házba, a legbelső szobába, és magamra húztam egy nagy kockás lepedőt. Hallgatóztam, vártam, hogy mikor jön a kiabálás. De nem jött. Csak azt vettem észre, hogy kicsit lepisiltem magam.

Amikor kijöttem a szobából, mama az asztal fölé görnyedve keresztrejtvényt fejtett. A buksza ott volt mellette. Éva járt itt, mondta. Behozta a bukszát. Azt mondta, az utca közepén találta, és hogy még kellhet nektek. Hát nekem nem, mondtam, majd leültem mama mellé, elővettem a színes ceruzákat, és eldöntöttem, hogy még ma kifestem az összes oldalt a kifestősömben.

Amikor nehéz volt az iskolatáska

Mámá akkor érezte meg, hogy valami nincs rendben, amikor észrevette, hogy csak ülök az ágy szélén pizsomában, szótlanul, és a földet nézem. A többiek már lefeküdtek, csak ő rakosgatott még nagy szorgalommal valamit a teraszon, oda az én szobámból nyílt az ajtó. Mindegyre kiment, bejött, ilyenkor hirtelen fagypont alá esett a hőmérséklet a szobámban. Nézte, hogy tiszta libabőr vagyok, de nem bújok be a paplan alá, ahogy máskor szoktam, csak lógatom az orrom, a szépen előkészített iskolatáskát bámulom a sarokban. Benne a hatodikos füzetek és tankönyvek már alig várták, hogy holnap reggel felcsapjam őket és magamba szívjam mindazt, amit egy hatodikosnak tudni kell.

Mi a baj, Katus, kérdezte. Miért nem fekszel le? Holnap iskola.

Erre mégjobban fojtogatni kezdett egy érzés a torkomban, a félelem és a szégyen egy fojtogató keveréke, ami főleg a hatodikosok torkát támadja meg. Azok a gúnyosan röhögő arcok jutottak eszembe, akiktől naponta kapok bántó szavakat, aztán azok, akiktől nem kapok, akik csak meghallják ezeket a szavakat, mert éppen ott vannak, és csak úgy összemosolyognak egymás között, mintha vicces lenne. Nekik biztos az, nekem nem.

-Én többet nem akarok iskolába járni. Utálom a szüneteket, hogy amint kilépek a folyósóra már legalább négyen zaklatnak. Már első nap kikezdtek, amikor észrevették, hogy kitűnök a tömegből, mert mindenkinél magasabb vagyok. Nálam talán már csak az igazgató, Ádám bácsi magasabb. Főleg a bések gúnyolódnak, és az ötödikesek, olyanokat mondanak nekem, hogy gólya, hosszú, zsiráf, vagy, hogy milyen fent a levegő, akkora vagyok, mint a ditrói templom. Azt már megszoktam, hogy az ötödikes fiúk csúfolódnak, azoknak még nincs is eszük. De a hetedikes lányok, a bé osztályból, azoknak miért jó, hogy engem csesztetnek, kérdeztem zokogva.

Mit is mondhatott volna erre mámá? Hogy lehet megvigasztalni egy szomorú hatodikost, aki kiközösítve érzi magát és azt kívánja, bárcsak felnőtt lenne már? Mindent megpróbált. Olyan sokszor elmondta, hogy miért jobb magasnak lenni, azt is, hogy hogy kell a bántásokra válaszolni. És, hogy ne vegyem a szívemre, a gyermekek már csak ilyenek, buták.

Aztán másnap mégis elmentem iskolába, aztán hirtelen felnőtt lettem. Húsz év úgy suhant el, mint egy nap. Ma reggel állok a villamoson, tömegben, fogom a kapaszkodót, jobbra-balra nézek és mindenki feje fölött simán átlátok. Hát ez volt az? Ez a húsz centi különbség, amitől valamikor nehéz volt az iskolatáska, és amit én olyan végtelenül tragikusnak éltem meg?

Aztán a villamos megáll, kiszállok, és még percekig azon gondolkozok, hogy azért milyen jó, hogy volt ez a táska. Hálás vagyok érte, mert pont úgy húzta, formálta a hátamat, ahogy kellett.

Motor nélkül a Bucsinról

A piros Dácsiánk nem sokszor hagyott cserben, de amikor igen, akkor mindig a Bucsin tetőn.

Én már Parajd után az első kanyarban megváltam mama vasárnapi búcsúebédjétől. Pedig milyen finom volt az a csirkepaprikás, jó sok tejföllel. Mondtam, hogy köretnek puliszkát főzzünk, savanyúságnak kovászos uborka került az asztalra. Ezt még elnyomtattuk kétféle tésztával és elindultunk haza. Mámá figyelmeztetett, hogy ne nagyon szökdössek az autóban, s főleg ne nézzek oldalra, de már késő volt, lehánytam magam. Ezután már nem szökdöstem. Csak álltam a két ülés között sápadt arccal, savanyú szájízzel, néztem előre, hogy milyen magasak a fenyők, az egyik kanyarban lila virágszőnyeg borította a fák alatti ligetet. És akkor, ahogy felértünk a tetőre, a Dácsia pöffent egyet, mint aki megsértődött valami apróságon, a motor megállt, tátá és mámá összenézett, én pedig bezuhantam a zöld bársony üléshuzatba és elképzeltem a legrosszabbat.

Hogy most itt ragadtunk a semmi közepén és még csak nem is tudja senki, hogy bajban vagyunk. Tátá felnyitotta a kapotát, forgatta a fejét, vakarta a szakállát. Nem tudta, hogy mi lehet ez, amitől a motor csak úgy megáll. Bármi is legyen, ezt csak Tató tudja megcsinálni. Ha tudná, hogy elromlott a Dácsiánk, Tató már akasztaná le a micisapkát a szegről, burrantaná be a motrot és indulna. De ő ezt még nem is sejti, ő most még nyugodtan beszorít valamit a satupadba, hajlítgatja, kopácsolja, közben kinéz a műhely kicsi ablakán a tyúkudvarra, megszámolja, ma hányat tojtak a koták.

Azt kívántam, bárcsak lehetne gondolattal üzenni. Mert akkor most csak annyit kellene csináljunk, hogy mind a négyen nagyon erősen Tatóra gondolunk, ő pedig ebből megtudná, hogy itt ragadtunk a Bucsin tetőn. Miközben én a rágondolásos módszer esélyeit fontolgattam, Tátá egy sokkal ésszerűbb megoldást ajánlott. A legjobb az lesz, mondta, ha megtaszítjuk a Dácsiát, motor nélkül legurulunk a Bucsinról az első borzonti házig, és ott megkérünk valakit, hogy telefonálhassunk Tatónak.

A “legurulunk” szó hallatán egy másik horror film játszódott le előttem arról, ahogy leblokál a kormány, hosszasan kiabálunk és bezuhanunk az erdőbe, de hogy milyen mélyre, azt nem volt időm részletesen végiggondolni, mert tátá és mámá közben már elkezdték tolni a Dácsiát. Futottak mellette, erőlködtek, amíg gurulni kezdtünk, majd beugráltak és szépen elindultunk lefele a lejtőn.

Az autóban csend lett. Mindenki koncentrált valamire. Én arra, hogy jó mélyre csússzak az ülésben, ott nem érhet baj. Tátá vigyázott, hogy fékezzen, de ne nagyon. Mámá is fékezett, igaz, nála nem voltak pedálok. Lackó csak nézte az eget, ő a felhők vonulására koncentrált. Miután az első két kanyart szépen bevettük, bátrabb lettem, én is nézelődni kezdtem. A borvízkútnál már egész jól felgyorsultunk, a lángossütő ember szemei nagyra kerekedtek, hogy milyen szépen szeli a kanyarokat ez a Dácsia, és ráadásul milyen halkan. Már ugráltam az ülésen, mondtam tátának, hogy ezután is mindig motor nélkül jöjjünk le a Bucsinról.

A svung pont az első borzonti házig gurított. Az utolsó pár méteren még bíztattuk a Dácsiát, hogy még, még, menj még egy kicsit. De már így is nagyon hálásak voltunk neki, hogy idáig hozott. Kiszálltunk, nyújtózkodtunk, szétnéztünk, mint a kirándulók, akik egy új helyre érkeztek. A nyírfaerdőt figyeltem az út mellett, hogy de jó lenne ott mászkálni egyet. Közben mámá bekopogott a legközelebbi házba, és felhívta Tatót.

Tizenöt perc sem telt el, máris feltűnt a zöld autó a horizonton, ami a megmentésünkre sietett. Tató kiszállt, kék köpeny volt rajta, fején micisapka. Jó kedvvel, kicsit olajos kezekkel köszöntött. Felnyitotta a kapotát, és mint egy háziorvos, vizsgálni, kopogtatni kezdte, ami belül van. Hamar megállapította, hogy ez csak a karburátor lehet. Az csinálja, hogy nehezen indul a motor, menet közben rángat, visszadurrog, gázolásra megtorpan az autó. Aznap ez volt az első új szó, amit megtanultam. És, hogy nincs mit csinálni, ha a karburátor elromlik, az autót haza kell húzatni. Kivett a csomagtartóból egy vastag vontatókötelet, felszerelte mind a két autóra. Már majdnem indultunk, amikor eszembe jutott, hogy én innentől hazáig Tatóval is mehetek. Átültem hát az Opelbe.

Elindultunk lassan Csomafalva felé. Ekkor tanultam meg, hogy autót vontatni csak érzéssel és sok figyelemmel lehet. Hogy elég csak egy kicsit is másfelé kalandozni, egy macskára az út szélén, és hátulról már beléd is jött egy Dácsia. De én segítettem Tatónak. Végig álltam az autóban, forgattam a fejem előre, hátra, néztem, hogy túl közel van-e a két autó. Amikor közel volt, szóltam.

Nagyot szusszant mindenki, amikor végre megérkeztünk. A napot egy finom vacsorával zártuk, elmeséltük, hogy hogy telt a vakáció mamánál, és hogy hánytam le magam Parajdon. Amikor az autóról esett szó, Tató egy nagy, érett paradicsomot vágott szeletekre, és közben mondott valamit, amit soha nem felejtettem el. Azt mondta, hogy Kata nagyon öntudatos gyermek. Onnan látta, ahogy az autóban aggódva végig előre, hátra figyeltem. Aznap ez volt a második új szó, amit megtanultam.

 

Egy dolgos nyár

– Aztán fogadjatok szót mamának, két hét múlva jövünk – így búcsúzik el mámá az autó letekert ablakán keresztül, majd gyorsan elkezdi visszatekerni. Én nyelem a könnyeket, szólni nem tudok, csak bólogatok, integetek. Tátá még dudál egy rövidet, mintegy elköszönve a falutól, és elindulnak haza, Gyergyóba. Mi csak állunk mezítláb a porban, a nap már vörösre perzselte az orrunkat. Felnézek Lackóra, ő nem sír. Csak néz az autó után, hunyorog. Tudja, hogy úgysem látnak már minket, de azért integet ő is, amíg a porfelhő végigvonul a hosszú, egyenes úton és eltűnik a kanyarban.

Július közepe van, szombat délután, a nyárádmenti falu magába fordult, hallgat. A központnak nevezett útkereszteződésben fáradtan húzza ki magát két öreg gesztenyefa. Az egyiken félig letépett plakát, Jehova tanúi hirdetik, hogy hamarosan eljön Isten királysága. Az út szélén kombájn, traktor pihen. Az a liba csapat, amelyik egész nap olyan harsányan gágogott a sánc szélén és néha felrepült, most csak egy nagy fehér folt a traktor árnyékában. Arrébb vörös téglákból rakott kicsi bakterház, az ablakát betörték, a fedele rohad.

Nézek jobbra, nézek balra, sehol egy lélek az utcán. Kicsit távolabb Lackó már egy ostorral csattogtat. Egy pásztor fonta neki. Nekem nincs ostorom. Nekem csak kukoricacsőből készült hajasbabám van, de azzal még csattogtatni sem lehet, tépelődök magamban. Ezt a végtelennek tűnő pillanatot használja ki az a szürke légy, amelyik váratlanul a nyakamba csíp. Odacsapok, a ujjaimon vér kenődik szét. Duzzogva futok be az utcáról az udvarra, nagyot csapódik utánam a zöld vaskapu.

Mama reggel óta a kertben kapál. Csak főzni és enni jön elő. És akkor, amikor valamelyik szomszéd megjelenik egy flakonnal, és hátra kiált a kertbe, hogy nem ad egy kicsi bort, Jolán ángyó? Olyankor mama ledobja a kapát, előjön, leakasztja a slagot a szegről, lemegy vele a pincébe, meghúzza a hordót, és teletölti a flakont. Van úgy, hogy rögtön kifizetik, de legtöbbször azt mondják, szüretkor ledolgozzák. Mama ezt feljegyzi egy kicsi kockás füzetbe, majd visszamegy kapálni.

De ezen a forró júliusi délutánon, mielőtt újból lehajolna a kapáért, mamának szemet szúr, hogy tétlenül üldögélek a muskátlik között. És a bátyád is csak semmiskedik azzal az ostorral, mondja. Nem baj, adok munkát nektek. Bemegyünk hárman a nyári konyhába, végigmegyünk az első kamrán, így jutunk be a második, kisebbik kamrába. Itt kolbászok, szalonnák lógnak a plafonból, a sarokban nagy zsírosbödön, itt tartjuk a hurkatöltőt is. A padló teljesen be van terítve almával. Úgy tele van, hogy kettőt nem lehet lépni. Vannak szép almák és ütődött almák, egy csomó már rohadni kezdett. Mama hoz két nagy műanyag hordót, és azt mondja, ezekbe szedjük fel a rossz almákat. De csakis a rosszakat, mert a jókból nem főzünk pálinkát. Aztán visszamegy a kertbe.

Leguggolunk, szedegetjük a rohadt almát, sóhajtozunk. A jókból közben elrágunk egyet-egyet. Én egy legyet hessegtetek, ami mindegyre az orromat csiklintja. Lackónak elzsibbad a lába, feláll, mozgatja. Azt mondja, ez a hordó nagyon lassan telik. Így holnapra sem leszünk kész. Sokkal gyorsabban menne, ha nem válogatnánk annyit, hanem csak szednénk, ami a kezünkbe kerül. Rakjunk mindeféle almát a hordóba, és csak a tetejére tegyünk rosszakat. Így hamarabb kész leszünk és mehetünk az erdőre ufó nyomokat keresni. Mert ő úgy tudja, hogy errefelé járnak ufók. Ettől a tervtől mindketten új erőre kapunk. Úgy járnak a kezeink, mint a cséphadaró. A két hordó megtelik, nagyon vigyázunk, hogy a tetejére csakis a legrosszabb almák kerüljenek. Aztán bekiáltunk mamának a kertbe, hogy mi kész vagyunk és most megyünk az erdőre ufó nyomokat keresni. Ő felnéz a nagy szalmakalap alól, forgatja a fejét, nem mond semmit.

Amikor két óra múlva hazajövünk, mama már a konyhában tésztát gyúr. Már az udvarról látom a vészjóslóan szigorú szájat, arcot. Rájött, gondolom. Izzad a tenyerem, amikor belépünk a konyhába. Nézem, hogy mama is izzad, de ő attól, hogy tiszta erőből gyúrja, lisztezi, pofozza a tésztát. Az óra nagyon hangosan kattog a falon. A plafonból lelógó ragadós légyfogón egy légy még küzd az életéért. Köszönünk, hogy csókolom, én halkan megkérdezem, mit segítsek. Erre mama felnéz, az arca nagyon vörös, a homlokát összeráncolja, a szemei nagyon kicsik lesznek. És hirtelen kitör, mint egy vulkán, amiben felgyűlt a láva. Hogy azt hiszitek, nagyanyátok vak? Ennyit sem lehet rátok bízni? És hogy mi városiak azt sem tudjuk, mi az, hogy dolgozni. De itt falun nem lehet lustálkodni, itt mindig van mit csinálni, és ő meg is fogja tanítani. Most pedig menjünk és szedjük tele a két hordót megint, de nehogy egy jó almát is meglásson benne.

Ég az arcom, ahogy visszakullogunk a kicsi kamrába. A következő két órát ott töltjük a kolbászok, zsírosbödönök, almák között kuporogva. A hordók nagyon lassan telnek, de megtelnek. Mi pedig ezen a nyáron tanuljuk meg, hogy milyen az igazi munka, de azt is, hogy milyen az igazi játék.

 

Hol van Magyarország?

Egy sötét, ködös februári reggelen tudtam meg, hogy létezik Magyarország.

Aznap mámá korábban ébresztett, mint máskor. Selymes hangon és olyan kedvesen költögetett, hogy félálomban is láttam a mosolyt az arcán. Amikor nyitogatni kezdtem a szemem, bekapcsolta a tévét, és, hogy ne legyen túl megterhelő a vizuális élmény, a helyi adóra tette. Nem nagyon olvastam el, hogy ki mit adna el, vagy venne meg, főleg, mert még nem is tudtam jól olvasni. De azért hegyeztem a füleimet. A Kossuth rádió duruzsolt a háttérben, ment a Szabó család ezervalahányadik része. Szünetben bemondták az időjárást és a Duna vízállását Komáromnál. Közben mámá lefejtette rólam a pizsomát, libabőrös lettem. Valahonnan egy fehér bugyiharisnya kúszott az ágy szélére, várta, hogy kinyújtsam a lábaimat. Hogy miként lehet hibátlanul és gyorsan felhúzni a harisnyát egy félig alvó gyermek jobb, majd a bal lábára, annak csak mámá tudta a titkát. Pillanatok alatt belerázott, rám adta a majót, és még két réteg nagyon meleg ruhát, közben becézgetett és bíztatott, hogy milyen jó lesz ma is minden.

Innen a fürdőszobába mentünk, és felvettük a szokásos pózunkat. Mivel a kagylót még nem értem fel, a kád fölé hajoltunk, behunytam a szemem, visszatartottam a lélegzetem, és vártam, hogy mámá kimossa a csipát a szememből. Így kell ezt csinálni, dícsérte a metódusunkat, nem olyan macskamosakodással, ahogy Lackó szokta. Majd azt mondta, most jól meg kell fésüljön. Nem kérdeztem, hogy miért, csak álltam a tükör előtt, néha könnybe lábadt a szemem, ha hátul húzta. Megváltás volt, amikor a fésűt végre letette és én a konyhába mehettem, reggelizni.

A reggelit tátá készítette elő nagy odafigyeléssel a kicsi barna lapítóra. Ezen a reggelen is kétféle kenyeret kent, egy pástétomost és egy lekvárost. Mire a konyhába értem, Lackó már a lekváros kenyérnél tartott. Leültem vele szemben és csendben enni kezdtem én is. Mint akik két különböző bolygóról érkeztek a Földnek erre a sötét, eldugott pontjára, ennek a négyszobás lakásnak a kicsi konyhájába, csak rágtuk a kenyeret, bámultunk mindketten egy kockát az abroszon, én egy fehéret, ő egy pirosat. Semmi mondanivalónk nem volt egymáshoz. Lackó szürcsölte a teát és rázta a lábait, mint akinek pisilni kell. Én, még mindig az abroszra meredve, megkérdeztem tőle, hogy ő most hányadikos. Hatodikos, válaszolta egykedvűen. Számolgatni kezdtem, hogy akkor hány évvel nagyobb nálam, ha én most elsős vagyok. Megállapítottam, hogy mámá még nagyon sokszor kell felöltöztessen, míg hatodikos leszek, és egyszerre nagy sóhaj szakadt fel belőlem.

Mire befejezte az evést, Lackónak két U alakú karéj volt a lapítóján. Ekkor izegni-mozogni kezdett, billegni a széken. Néztem, hogy kicsit még lekváros a szája szélén. Mintha csak most vette volna észre, hogy ott vagyok, hirtelen foglalkozni kezdett velem. Azt kérdezte, tudom-e, hol van Magyarország. Mondtam, hogy nem tudom. Erre azt mondta, az egy másik ország, ami olyan messze van, hogy oda csak vonattal lehet eljutni. Hogy ott a gyermekeknek sokkal könnyebb, mert nem kell románt tanuljanak. Minden boltban van kerek rágó, banán. És hogy ott van egy vidámpark, amit ha meglátnék, elájulnék. Majd azt kérdezte, tudom-e, hogy mi az az útlevél. Mondtam, hogy én azt sem tudom. Erre azt mondta, hogy csak az mehet Magyarországra, akinek van útlevele. Mámáéknak már van, de nekünk nincs, és azért keltünk ma korábban, mert megyünk a fényképészhez. Mert az útlevélbe fénykép jár.

Nem tudom, hogy mi volt rám nagyobb hatással, amiket Lackó mondott, vagy a lelkesedése, ahogy mondta. Mindenesetre, mire befejeztem a reggelit, azt is elfelejtettem, melyik betűt tanuljuk az iskolában. Boldogan kaptam fel az iskolatáskát. A lépcsőkön ritmusra ugrálva jöttünk le a negyedikről, énekeltük az egyik rajzfilm betétdalát. Lackó néha megrázta a korlátot, ettől dübörgött a lépcsőház. Az elsőről a földszintre a korláton csúszva jött le, ebben még nem mertem utánozni. A földszinten eszembe jutott, hogy viccből becsengethetnék Pista bácsihoz és elfuthatnék. De ezt inkább délutánra hagytam.

Csak akkor torpant meg kicsit a játékos kedvem, amikor a lépcsőházból kilépve orromba markolt a reggeli kazánház szag. Ha volt valami, amit a fésülködésnél is jobban utáltam, az a mindent beterítő, fémes, szúrós kazánház szag volt. Nem is értettem, hogy miért van. Hogy vajon mit csinálnak rosszul azok az emberek, akik ott dolgoznak, hogy ez a szag itt kell legyen egész télen, hogy csípje az orromat minden reggel, és olyan érzést keltsen, mintha Tató egyik fémdobozába lennénk bezárva, amiben a kicsi szegeket tartja. De szerencsére csak addig tartott, amíg beültünk az autóba.

Amikor Tátá letért a szokásos, iskolába vezető útról és a főtér felé vette az irányt, Lackó kérdezgetni kezdte, hogy látom-e, hogy igaza volt. Hogy ő ezt tudta. Megmondta. Most le leszünk fényképezve. Én eddig sem kételkedtem benne, de ahogy megálltunk a Revo feliratú fényképészet előtt, hirtelen elérhető távolságba került a kerek rágó, banán. Szinte hallottam a vonatot, ami velünk együtt elhagyja Gyergyót és meg sem áll Magyarországig. Még nem tudtam, hogy mikor, és hogyan, de éreztem, hogy ebből valami érdekes lesz, és én benne vagyok, a kellős közepében.

Megszeppenve, mámá hosszú kabátja mögé bújva léptem be a Revohoz. Elsők voltunk, várni sem kellett. Mámá csak annyit mondott, hogy a gyermekeknek útlevélkép kell, és már mondták is, hogy vessük le a kabátot. Valahonnan megint előkerült a mámá fésűje, de most nem bántam, ennek a fésülködésnek éreztem a súlyát. Aztán azt mondták, álljak a fehér lepedő elé. Odajöttek, kicsit forgatták, jó irányba állították a fejemet. Mondták, nézzek bele a fényképezőgépbe. Néztem, szuszogni sem mertem. Vártam a kattanást, közben pedig arra gondoltam, hogy most készül a belépőm a világ legjobb helyére, abba a vidámparkba, és hogy ezért megérte felkelni ezen a sötét, ködös februári reggelen. A gép lekattant, a fény elvakított és kész is voltunk.

Már fél kilenc volt, amikor az iskolához értünk. Mámá bejött velem az osztályba, és elmondta a tanító néninek, hogy útlevélképet csináltattunk, Kata ezért késett. Mert nyáron megyünk Magyarországra. Úgy csináltam, mintha nem hallottam volna, közben azt reméltem, hogy az egész osztály hallotta. Aztán leültem a helyemre, elővettem a vonalas füzetet és elkezdtem rajzolni a kicsi té betűket, mint a többiek. Nagyon koncentráltam, hogy vonaltól vonalig húzzam.

Szombat reggel Gyergyóban

Mielőtt kijöttünk a 18-as blokk pékség-cukrászdájából, még egyszer visszanéztem a két elegáns öregasszonyra. Mámá azt mondta, dámák. Nagy, lógó aranyfülbevalójuk volt, piros szájuk, a hajuk olyan magasra fel volt tupírozva, hogy az alacsony bőrpuffokon ülve is magasabbak voltak, mint én állva. Románul beszéltek és lassú, kimért mozdulatokkal ették a szép habos rolót. Mi vert kenyeret vettünk. Még jó meleg volt, kértem mámát, hogy törhessem le a sarkát. Egyik kezemben a kenyér sarka, a másikkal a mámá kezét fogtam, ő megszorította, így jelezte mindig, ha köszönni kellett. Csókolom, mondtam, és szippantottam még egy mélyet a pékség finom illatából. Mámá neki dőlt a súlyos vasajtónak, a vállával nyitotta ki. Az ajtó nagyot csattant utánunk, ahogy kiléptünk a Bucsin negyed szombat reggeli forgatagába.

Sütött a nap, mint minden szombaton, amikor az ember még gyermek, de már nem volt nyár. Tudod, hogy a Sugár úton mindig fúj a szél, ezt mondta mámá, amikor otthon rám szólt, hogy húzzak harisnyát. Örvendtem, hogy szót fogadtam. A Sugár úti szél mindegyre bebújt a füss szabadidőm alá, felfújt, mint egy nagy lila lufit, és összeborzolta a hajamat, megsemmisítve félórányi keserves munkánkat. Az utcán mindenki harcolt a széllel. Siettek, cipeltek valami nehezet, csak bólintva köszöntek egymásnak. A szemközti buszmegállóból épp elindult a körjárat. Kicsit távolabb egy négytagú család futott, már amennyire a sok tele pakolt szatyorral futni lehetett, kapkodták a levegőt, kiabáltak, de már késő volt. Az ember a földhöz csapta a raffia táskát, és azt ordította a busz után, hogy a szemed világa te csemer.

A 18-as blokk sarkánál egy kontyos asszonnyal találkoztunk, megálltunk. Nem szerettem, amikor szombat reggel ismerőssel találkoztunk, mert olyankor nagyon sokáig tartott, amíg megint elindultunk. Mámá beszélgetni kezdett. Hogy elüssem az időt, a járda repedéseit nézegettem, hogy milyen alakúak. Aztán apró lábnyomokra lettem figyelmes a betonban, ettől nagyon kíváncsi lettem. Felnőtt, vagy gyermek lábnyomát őrzi az örökkévalóságnak a Bucsin negyed betonja? Akárki is volt az, nem látta, hogy a beton még friss? Közben az úton elment két szekér, cigányok ültek rajta. Akkor még nem tudtam, hogy romák. Egy sörös flakont adtak körbe egymás között, ittak, kacagtak. Én kicsit közelebb húzódtam mámához. Most én szorítottam meg a kezét, ami azt jelentette, hogy menjünk már. Nyitogattam a hosszú kabátját, bent meleg volt, elbújtam benne. Végül mámá azt mondta az asszonynak, hogy mi most megyünk, szétnézünk a svájciban. Az asszony még annyit kérdezett, hogy de mi tudjuk-e, hogy megdrágult a túró. Tudjuk, fogta rövidre mámá, és elköszöntünk.

A svájci bolt csak alig pár lépésre volt innen. Akkoriban annyira felkapott volt ez a turkáló, hogy hely hiányában úgy döntöttek, csak azokat engedik be, akiknek épp születésnapjuk van. Álltunk a zárt ajtó előtt, egy nő megjelent, mámá megmutatta a buletinjét. Szeptember tíz, igen, az ma van, és a kinti bolond szelet egyszerre felváltotta a radiátor kellemes melege, csend lett.

Ameddig a szem ellátott mindenhol ruhák voltak, a pulton, nagy dobozokban és öt-hat sor állványon. Az egyik szeparében cipők sorakoztak. A polcokon hatalmas szürke plédek és sötétzöld hálózsákok várták, hogy valaki beléjük bújjon egy hűvös nyári estén. Ezeket valamikor svájci emberek használták, gondoltam, és ettől minden sokkal értékesebb lett a szememben. A benti asszonyok csak suttogva beszélgettek. Szépen összefogták, simogatták a ruhákat, amiket a születésnaposok hanyagul visszadobtak. A születésnaposok próbálgattak, bíztatták egymást, hogy ez jól áll, igen, ez a te színed. Vagy felhívták egymás figyelmét, hogy ez a zakó nem előnyös, nézd meg milyen szupujkó, derekadig se ér. Félszavakból értették egymást, adtak egymás szavára. Mintha a kiválasztottak láthatatlan hálója kötött volna össze minden vásárlót a svájciban.

Én akkor engedtem el a mámá kezét, amikor megláttam egy nagy dobozt, tele svájci plüssmacikkal. Megbabonázott, vonzott magához ez a színes halom. A neonzöldtől a liláig, énekelős nyuszitól a távirányítós kutyáig, minden volt itt. Válogattam, mindegyiknek a szemébe néztem, mert egy plüssmacinak az arckifejezése a legfontosabb. Vannak barátságos arcú macik, és vannak, amelyikek egyszerűen nem mondanak semmit. És nem mindegy, hogy reggel az ágyban milyen arc néz rám. Kerestem az igazit, de megzavart ez a nagy bőség. Nyomogattam a nyuszi fülét, ettől két számot énekelt el egymás után. Voltak nagyon elhasznált macik is, amiknek egy svájci gyermek már lerágta a szemét, orrát, ezeket félre dobtam. Végül sikerült kiválasszak egy ártatlan nézésű pandát. Rózsaszín ruhája kicsit kopott volt, de kedvesen nézett. Elégedetten a döntésemmel, nyúltam volna a kézért, amit egész nap fogtam, de hiába. Ekkor vettem észre, hogy elveszítettem mámát.

Mintha kicsúszott volna a talaj a lábam alól. Hirtelen nagyon magasra nőttek a ruhaállványok, a sok földig érő ballonkabát teljesen eltakarta a fényt. A plüssmacik, amiket nem választottam ki, mind rajtam csúfolódtak. Szinte hallottam, hogy az asszonyok arról suttognak, melyik zsákban fognak hazavinni. A szívem a torkomba ugrott, alig kaptam levegőt. Lelapultam a földre és a felakasztott farmernadrágok alól lestem a pult felé, hátha feltűnik az ismerős cipő, oda jön hozzám és kiszabadít innen. De egyik sem mámá volt. Teljesen egyedül éreztem magam a világban. Arra gondoltam, hogy én már soha nem fogok hazatalálni, engem mámá itt felejtett a svájciban, és hatalmas bőgés tört ki belőlem.

Amikor kinyitottam a szememet, egy turkáló asszony állt előttem. Egy magasnyakú pulóvert próbálgatott magához, és közben azt mondta, ne sírj, anyád a szeparében cipőt próbál. Ettől hirtelen megint kaptam levegőt. Nemsokára mámá is megjelent, kezében egy pár fekete cipővel. Azt hiszed, itt hagynálak, kérdezte, és letörölte a könnyeimet, amik már potyogtak le a szőnyegre. Hát tudd meg, hogy soha, semmi pénzért, tette hozzá. Bent megint csend lett, az asszonyok csak mosolyogtak. Majd kivette a pandát a kezemből, és a cipővel együtt kifizette. Tíz baniért adtak nájlonzacskót is.

Azóta, ha a 18-as blokk előtt járok, mindig eszembe jut az a lila füss szabadidős leány, aki a sírásával megtörte a svájci bolt csendjét, mert a félelem elhitette vele, hogy őt a mámája csak úgy ott hagyja valahol.

Áruljuk a retket

Retket árulni a legjobb, mert gyorsan be lehet falni egyet, amikor nincs vásárló és nagyon unatkozok. Rossz lehet azoknak, akik pityókát, vagy hagymát árulnak, ők nem tudnak harapni egy jóízűt az árujukból. Mekkora szerencse, hogy mi pont retekkel üzletelünk, örvendeztem magamban a sorsomnak, miközben mamával kicsi csokrokat kötöztünk retekből, és szépen sorban bepakoltuk őket a csomagtartóba. Néztem, hogy a piros Dacia hátsó fele már majdnem a földet éri, de Tató azt mondta, ne törődjek vele, mert a Dacianak jó rugói vannak. Úgyhogy nem törődtem vele. Egész nap a kertben dolgoztunk, de a mama kertjéből soha nem fogyott ki a hónapos retek. Mama mindig szerdán ment ki a piacra árulni, igaz, ő úgy mondta, “szeredán”. Mi nem piacoltunk. Inkább jól megraktuk a csomagtartót, és ahol csak kedvünk volt, megálltunk, felnyitottuk, és árultuk a retket.

Egyszer az állomás mellett álltunk meg. Itt gyár dübörgött, füstölt, gyártotta a sok értékes dolgot egész nap. Pontban háromkor fújt a gyár az embereknek, hogy indulhatnak haza, és pár perc múlva már legalább tizenkét, de inkább tizenhárom salapétás ember állt a nyitott csomagtartónk körül. Nyújtották a nyakukat, szaglásztak, kérdezték, hogy megszabad-e kóstólni. Azután dícsérték, érdeklődtek, hogy hol termett ez a retek, és mennyibe kerül egy kötés, mert ilyent az aprozárban nem árulnak. Mindenkinek a gyár előtt jutott eszébe, hogy nincs otthon egy szem retek sem, pedig milyen jó az a vajaskenyér mellé. Alig győztük kiszolgálni őket. Volt egy ember, aki még a sógorának is vett egy cekkerrel.

Azok is jól jártak velünk, akik a gyár előtt stoppoltak. Miközben az elhaladó autókat fürkészték, hogy vajon ki vinné el őket a következő faluba, a szemük sarkából végig a csomagtartónkat lesték. Mindegyre rálegyintettek a következő falura, inkább oda jöttek hozzánk, kérdezték, honnan jövünk, hogy-hogy már márciusban retket árulunk? Mondtuk, hogy hát ez a Nyárád mentén termett. Én ettől a mondattól olyan különlegesnek éreztem magunkat, hogy szinte leszédültem az autó küszöbjéröl, ahol egész nap billegtem.

Az állomás mellett még azoknak is sokat segítettünk, akik a sorompónál álltak. Mit is kezdhettek volna azzal a sok idővel, amíg várták, hogy elmenjen a vonat, és felnyíljon a sorompó? Játszhatták volna, hogy ki kell találni, jobbról, vagy balról jön a vonat, de az olyan, hogy megtippeled, és utána is csak vársz. Esetleg kérdezhettek volna fővárosokat egymástól. De mi van, ha valaki egy afrikai országot kérdez? Azokat senki nem tudja megmondani, és vége a játéknak. Egyetlen értelmes dolog, amit a sorompónál várakozás közben csinálni lehet, az a retekvásárlás. Ezt még a vonaton utazók is látták. Miközben a vonat haladt át az állomáson, ahányan utaztak rajta mind eldobták a keresztrejtvényt, kihajoltak az ablakon, és nézték, hogy az egész sor autó üresen áll, mert mindenki retket vásárol. A vonat füttyentett, a mozdonyvezető integetett, az utasok kórusban kiáltották, hogy “Jó vásárt kívánunk!”.

Egy idő után került rikkancsunk is. A szomszéd Zsolti vékony hangon tudta kiabálni, hogy “Retket vegyenek!”. Igaz, ő akkor úgy mondta, “dretket vegyenek”, és az a “d” betű mágnesként vonzotta a még több vásárlót. Nemsokára az egész városban elterjed a dretek híre. Újságcikkek jelentek meg rólunk, riporterek akartak beszélgetni velünk, forgatták a sok kisfilmet egész nap. A retekszezon végére díszpolgárok lettünk. Mamát tudományos konferenciákra hívták, és felkérték, mondjon beszédet a hónapos retek fontosságáról a modern táplálkozásban. Elvállalta, de csak azokat, amelyikek nem szerdára estek.

De a városon kívül is mindenki rólunk beszélt. A stopposok a következő faluba, a vonaton utazók Pestig vitték a retek hírét. A gyulafehérvári érsek soron kívül eljött Gyergyóba, csak azért, hogy megszentelje a csomagtartónkat. Vetette a kereszteket, mondta a sok áldást, az egész Bucsin negyed összekulcsolt kézzel hallgatta. Már majdnem kimondta az áment, amikor kicsit meglöktem és odasúgtam neki, hogy ha maradt még kicsi szentelt vize, szentelje meg a rugókat is. Mert a Dacianak jó rugói vannak.

Hotelszoba ablakai

Éjfél volt, amikor a hotelszoba tévéjét kikapcsoltam. Még zúgott a fejem az esti hírektől. Mondták, hogy ebben az országban magas szinten űzik az emberek riogatását, de igazán testközelből csak most tapasztaltam. Hát jó, akkor erre aludjunk egyet, gondoltam. Aztán a sötétben azon kezdtem gondolkozni, hogy lehet együtt élni a félelemmel. Mert az nem csak a tévében van, mint rossz krimiben a hulla, nem, az kijön onnan és bebújik a paplan alá, a szennyes közé, rátelepedik az eltett befőttekre és körüllengi a vasárnapi ebédhez terített asztalt.

Ahogy így töprengtem nyitott szemmel a sötétben, feltűnt a jobb- és baloldalról beszűrődő fény, a két fényforrás között pedig a tévé kicsi piros lámpája, pont velem szemben. Miközben valaki nyugodtan aludt mellettem, én a három kicsi fényt néztem, és arra gondoltam, hogy ezt már láttam valahol. Én már voltam itt.

A jobboldali fény igazából a mamáék konyhájából szűrődik be, ahol nem rég még pattogott a tűz a kályhában és mi szilvalekváros kenyeret ettünk egy csésze meleg tejjel. Tató a nyolc órás híreket kommentálta, és azt mondta, élvezi ennek a Novodomszky Évának a mély hangját, majd kicsit később ingerültebben, hogy nehogy még egyszer pont azzal a késsel kenjük a mézet, amivel ő a szalonnát vágja. Az időjárás jelentés fontosságát jelezendő, csak annyit mondott, hogy “ha na!”, és mi erre még a rágást is abbahagytuk egy fél percig, hogy lássuk, holnap fog-e esni a Kárpát medencében. Végül a városok listájánál mindig megjegyeztük, hogy milyen idő lesz Eszéken, mintha legalábbis ismernénk ott valakit. Vacsora után Tató át ült a másik székre, kibontotta a kötözött sebet a lábán, behintette fehér porral, újrakötözte, közben mama és én elraktuk az asztalt. Aztán mindenki fogat mosott, nekem szóltak, hogy pisiljek, hogy ne éjjel kelljen járkáljak, és bementünk a szobába.

A szobában már jó forró a csempekályha. Az ágyam is jól átmelegedett, ami egy kihúzhatós sőber, mamáék csak úgy hívják, “fészek”. Elhelyeslem magam a fészkemben, közben megkívánom a cseresznyekompótot, megkérem mamát, hogy hozzon be egy üveggel. Tató a fészektől jobbra egy nagyobb ágyból nyomogatja a távirányítót, végül megállapodik egy Bud Spenceres akciófilmben, Őrangyalok a címe, ezt nézzük. Mikor a szerzetesnek öltözött Bud Spencer és a barátja jól elpaskolják az ellenséget, mama azt mondja, most már ejsze kapcsoljuk ki. Csak ő még be kell vegyen valamit. Mit vegyek be, kérdi, és a vérnyomására utal, az volt magas már amikor lefeküdtünk. A kanyart, vágom rá, amit Tató nagyon viccesnek talál, mert hangosan hahotázik, mamának is tetszik. Végül mama be vesz egy “gombot” és kikapcsoljuk a tévét.

Mindig azt szeretném, hogy hamarabb aludjak el, mint mamáék, mert akkor nem hallanám a horkolást, de ez még soha nem sikerült. Csak pillogtatok a sötétben, hallgatom, ahogy horkolnak, néha nagyon hangos, néha hirtelen elhalkul, olyankor tisztán hallom az orosz piacon vett kicsi óra kattogását, és a vízcsap csepegését a konyhában.

A bal oldalamra fordulok, a veranda (egy nagyon hideg szoba) felé. Fénycsóva fut át mindegyre a plafonon, amikor autó halad el a ház előtt, próbálom gyorsan követni a szememmel. Néha kacagásokat hallok az utcáról, ezek biztos azok a fiatalok, akiket mamáék “diszkósoknak” neveznek és nem szeretik őket, azt mondják múlt szombaton is kirúgdosták a virágokat a Lukács Anti háza előtt. A hátamra fekszem és nézek előre, a kicsi piros fény irányába. Még mindig látszanak a szerzetesek körvonalai a filmből, amit néztünk. Végül a jobb oldalamra fordulok, a horkolás irányába, és a konyhából beszűrődő fényt nézem. Mire holnap felébredek, kint már pattogni fog a tűz a kályhában, mama kakaós kávét csinál és reggeli után römizünk.

Már alig várom, hogy holnap legyen, úgyhogy most behunyom a szemem és elszámolok százig. Mama azt mondta, ő is mindig így alszik el.

Omlett recept, két főre

Készíts elő négy tojást, egy kisebb darab paprikát, sajtot, sonkát, zöldhagyma szárat, ami úgy a hűtődben van és szerinted talál a tojásra.

Egy serpenyőn olvassz fel egy kiskanálnyi vajat.

Végy két tojást, verd fel egy kis tányérban, sózd, borsozd, és kurkumázd is meg bőségesen.

Amíg a vaj olvad, vágd fel a paprikát, sajtot, sonkát apró darabokra.

Amikor a vaj már forró, egy magabiztos mozdulattal öntsd a felvert tojást a serpenyőbe. Ha nem lepte el teljesen az alját, kicsit emeld meg és segíts neki szétfolyni mindenhova.

Ezután szépen kezdd el beleszórni az apróra vágott dolgokat. Vigyázz, ne pakold meg túlságosan, de azért legyen mindenből egy kicsi.

Majd várj. Tegyél fel kávét főni. Hozz lekvárt a kamrából. Indítsd el a kedvenc vasárnap reggeli playlistet. De vigyázz, néha rázogasd meg a serpenyőt, hogy az omlett ne ragadjon le.

Amikor úgy látod, hogy kész van, nyúlj be alája egy lapos kanállal és tűrd kettőbe, majd, ha akarod, ugyanazzal a mozdulattal négybe.

Ugyanezt a műveletsort végezd el a maradék két tojással is.

Végül látni fogod, hogy a második sokkal szebbre sikerült. Ugrálj kicsit örömödben, hogy ez de szép, majd szolgáld fel annak a másik személynek, akivel együtt reggeliztek.

Természetesen ellenkezni fog.

De te csak öleld meg, és ígérd meg neki, hogy a szebbiket ezután mindig ő kapja.

Jó étvágyat!

omlett

 

Erősebben rázni

Reggel nyolckor már jócskán besüt a nap a nagyszobába. A sarokkanapéra kikészített ruhadarabok várják, hogy végezzek a bundáskenyérrel, fogat mossak és elkezdjem felvenni őket.

Édesapám öltöztet. Először a fehér harisnyát kell felhúzni. Ezután jön egy buggyos, fehér ing, furcsán érzem magam benne. Majd szépen beleállok a piros-fekete csíkos szoknyába, ebbe kell becsíptetni az inget. Édesapám begombolja, ettől még furcsábban érzem magam, mert utálok szoknyában járni. Végül felveszem a kicsi fekete bársony mellényt, a szoknyára pedig kötény kerül. Nem túl kényelmes, beleértve a lakkcipőt is, de nem ellenkezek, nálunk ez a szokás, székelyek vagyunk, székelyruhában ballagunk az óvodából. Izgulok, édesapám a hajamat fésüli.

Gyalog megyünk, mert az óvoda csak két sarokra van. Most nem kell sírjak, mint más reggeleken az óvodában. Már ott dulakodik a sok székelyruhás gyermek az udvaron. Röhögnek, mondják, ők melyik iskolába fognak járni, van aki nem is mosott fogat. A kicsi csoportosok a traktorgumiban homokoznak, arrébb egy gyermek papsajtot szed. Egyesek még a mászkálón lógnak, őket a szigorúbb Piri óvónéni emlékezteti, hogy miért kellett ma szép ruhában jönni. Mutatja nekik, hova kell beállni a sorba. Mert sorba kell álljunk, kettessével, legelől a legmagasabb fiú a legmagasabb lánnyal. Már integet is nekem az óvónéni, hogy menjek előre.

Lépked a lakkcipő, száll a szoknya, beállok az első sorba. Itt még kényelmetlenebb a ruha, mint hátul állva. Az óvónéni kezembe ad egy csengettyűt, mondja, rázzam. El fogunk indulni be az óvoda épületébe, és körbe megyünk az előtérben párszor, mielőtt elbúcsúzunk az óvodától. Miközben megyünk körbe, én rázzam a csengettyűt, ahogy csak tudom.

Elindulunk, énekelünk, a csengettyű is rázendít. Körülöttünk a falra feltapadva anyukák és apukák állnak virággal, könnyes szemüket törölgetik. Én csak a csengettyűre figyelek, szerintem már nagyon hangosan szól. De az óvónéni minden kör után valami olyant mutogat a kezével, hogy erősebben rázzam. Még erősebben. De hát már forró a fogantyúja. Aztán amikor ismét mellette haladunk el, kikapja a kezemből a csengettyűt és oda adja a mellettem álló fiúnak. Én megkönnyebbülök, a gyermek arca kivirul, egész testével rázni kezdni a csengettyűt. Még megyünk két kört így, hogy zeng az egész óvoda. Majd elbúcsúzunk, végül csoportkép készül.

Otthon boldogan hajítom le magamról a székelyruhát, örvendek a vakációnak. És hogy ősztől komoly feladatok várnak rám, írás, számolás, házi feladatok. Nem ilyen hülye csengőrázás.